- Mics Ildikó: Karma

– Indíts, Terka, mert elkésünk! – visítja a fülembe nagy­anyám, és mint egy óriási pattogó gumilabda, ide-oda huppan a kocsi hátsó ülésén. Az autó belerázkódik közel száz kilójába. Hallom, ahogy retikülje csatját kipattintja, beletúr a táskájába, üvegfiolák csapódnak egymáshoz, majd három fújást spriccel magára az ismerős édeskés pacsuliból. A permet megül a zárt térben, és felkavarodik tőle a gyomrom. Ráadásul nagyanyám összes ruhájának enyhe molyirtószaga van, ennek a mostaninak is, ami leginkább egy szivárványszínű indián sátorra emlékeztet. A harsogó színekben tobzódás nagyanyám kedvenc polgárpukkasztása. Azt állítja, elvékonyodott, elefántcsontszínű bőrét ellensúlyozza a galaxisok színorgiájával.
– Terka, nem lett sok a pirosító? – böki meg a vállam vezetés közben.
– Nem. És kérlek, szólíts Teréznek!
– Eddig semmi bajod nem volt a Terkával. Egyébként meg a saját nevemet se tudom, nemhogy a tiedet – kacag, és néhány centivel megint arrébb huppan.
A visszapillantóban látom, ahogy a pirosító méretes pacája a füle tövéig húzódik, miközben negédes mosoly terül szét az arcán. Az a fajta, amitől kiráz a hideg. Pontosan ez a célja, a provokáció. Akár az egykori undok, szeplős kislánynak, ahogy a saját anyja jellemezte. Azt ugyan elfelejtette megemlíteni, hogy a nagyi valószínűleg azért lett undok, mert minden tiltakozása ellenére otthon Daginak szólították, ügyet sem vetve elhatalmasodó szégyenérzetére.
A templom előtt nem hajlandó kiszállni az autóból, majd ha mindenki bement, toporzékol, erre rácsapom az ajtót. Muszáj kimenekülnöm, hogy levegőhöz jussak. Bűntudattal visszanézek, nagyanyám vonásai, mint az olvadt viasz, lecsorognak a koszos ablaküvegen.
Anyám szokásos riszáló járásával, fehér kiskosztümben közelít, frissen felvarrt szemhéja padlizsánszínű, a 4D-s műszempillától kancsalít kicsit. Mahagóni loknijai úgy rugóznak az arca körül, hogy semmi másra nem tudok figyelni.
– Ezt nem gondolod komolyan! – néz végig rajtam.
– Mit?
– Ezt az ormótlan overallt.
– De, komolyan gondolom.
Mondanék még valamit, csakhogy felbukkan anyám pasija, és lecövekel mellettünk. Bájgúnár, sziszegem.
– Teri, ebben akarsz végigvonulni? – hallom anyám drámai altját.
– Teréz! És akar a fene végigvonulni! – kiáltom.
A körülöttünk állók moraja elcsitul, mindenki minket néz. Zavartan téblábolok. Végül megállapodom anyám takarásában, fél lábbal a frissen beültetett virágágyásban. Legszívesebben odagyökereznék. Amúgy is hajlamos vagyok szoborrá merevedni. Amikor apám lelépett, és többé nem jött értem az oviba, eleinte csak álltam az udvaron mozdulatlanul, kezemben a kedvenc tologatós, faragott tyúkommal, és tekintetem a kapura szegeztem. Addig néztem, míg a kerítés kovácsoltvas indái hullámozni nem kezdtek. Levegőt is alig vettem, úgy vártam, hogy az indákból majd kinyúlik apám alakja. Pontosan úgy, ahogy a Magyar népmesék kacskaringózó vonalaiból bomlanak ki a pirospozsgás figurák. De hiába vártam. Csalódottságomban a tologatós tyúkot tiszta erőből a kapunak hajítottam.
Kifejezéstelen tekintettel állok akkor is, amikor anyám soron következő legújabb szerelmét vonszolja elém. Nem kell ám mindenkit bemutatnod, vetem oda, remélve, hogy megérti, szükségtelen demonstrálnia, mennyire vonzó még mindig. Anyámék válásakor a nagyi egyfolytában azt hajtogatta, a mi családunkban a nők sorsa a magány. Hiába kapálózunk ellene, ez a karmánk. A szerelem pedig csupán jótékony önbecsapás. Azzal nem számolt, hogy anyám bármeddig elmegy a cáfolatért. Kétségbeesetten összegründolt kapcsolatai törvényszerűen kudarccal végződtek. Végül olyan gyakorlott lett a szakításban, hogy látszólag meg se rendült. Automata üzemmódra kapcsolt, felhívta a plasztikai sebészét, és megbeszéltek egy újabb szépészeti beavatkozást. Mintha csak a megfelelő alkalmat várta volna, hogy temérdek pénzt magára költve, hónapokig vigasztalódhasson. Persze a maga módján lázadt is. Időnként feldúltan replikázott, nagyanyám csak ne hadováljon holmi karmáról, mert kizárólag magának köszönheti, hogy egyedül maradt. És ha lehet, ne beszéljen előttem ilyen hülyeségeket. Egyébként pedig tessék, mondja meg, melyik kártyából olvasta ki a karmánkat, melyikből?
Bájgúnár megkérdi, kocsival jöttem-e, végigsimít a haján, mert elfeledkezett a zselérétegről, amiben megakad az ujja. Persze hogy kocsival jöttem, felelem, én hoztam a nagyit. Anyám erre idegesen a fejéhez kap, tényleg, és hol a nagyi? Ül az autóban. Anyám homlokán megfeszül néhány vasalatlan ránc, és szó nélkül elviharzik. Bájgúnár árnyékként követi.
Mint a járdakövek közül feltörő gaz, magamban kókadozom. Jobb lábamat óvatosan az árvácskák fölé emelem, visszalépek a járdára, és a virágtövek közé taposott lábnyomomat nézem. Marci életében ugyanilyen szerencsétlen nyomot hagytam? Kéretlenül megvetettem a lábam mellette. Vajon ezért menekült el? Azt hittem, jól megvagyunk. Így is volt, bizonygatta, csak aztán mégse. Felemelem a fejem. Látómezőm szélén Ödön teliholdképe világít. Hunyorogva rám mosolyog, csokornyakkendője csálén oldalra billen. Felém indul, kigombolt szmokingkabátja oldalt repked. Billegő kövér varjú.
– Köszönöm – hajol közel, de fájdalmas arccal visszahőköl, idegesen tekergeti a nyakát.
– Mit? – nézek rá értetlenül.
– Hogy bekísérsz.
– Kibírom – szalad ki a számon.
Anyám ekkor ér mellém. A könyökömnél fogva finoman félrevon, megint a loknijait figyelem, azt suttogja, a nagyi bepánikolt. Idétlenül felnevetek, és hagyom, hogy magával vonszoljon.
A nagyi sápadtan ül a kocsi hátsó ülésén, legyezője vékony farost lemezkéi egymáshoz koccannak.
– Mi a baj? – hajolok fölé.
– Semmi, semmi… Csak időre van szükségem.
– Abból neked nincs túl sok.
– Teri! – szól rám anyám, de tudom, hogy nem dühös, csak úgy érzi, rendre kell utasítania.
Nagyanyám minden lélegzetvétellel megemelkedik, az almazöld mellrésznél majd szétpattan rajta a ruha. Mondani akar valamit, de már nem tud, remeg a szája, a fogai összekoccannak. Kiveszem a vizes kulacsot a táskámból, és felé nyújtom. Inni próbál, de a víz a szája mellé csorog. Csak arra jó, hogy enyhüljön a pánikrohama, és képes legyen megszólalni.
– Hülye vagyok – lihegi. – Tiszta idióta.
Nem kérdezek semmit, állunk a kocsi nyitott hátsó ajtajánál. Bájgúnár idegesítően krákog, anyám mélyeket sóhajt.
– Nagyi, ha gondolod, hagyd a fenébe az egészet – bököm ki, és magam is meglepődöm.
Anyám összerezzen, de gyorsan felocsúdik.
– Ne mondj ilyet! Miért ne mehetne férjhez? – néz rám szemrehányóan.
A nagyinak most egészen túlvilági az arca, mintha lepattogzott volna róla a gondosan felkent, vastag sminkréteg.
– Ne haragudj, nem úgy értettem – rebegem strasszos szandáljára meredve.
Egyre vészjóslóbban zihál, nincs időm gondolkodni, fogom a kulacsot, és az arcába zúdítom a maradék vizet. Azonnal abbahagyja a fuldoklást, köpköd, a szemét törölgeti.
– Az anyád istenit, Terka! – mordul rám.
Belekapaszkodunk egymás tekintetébe, közelebb von magához.
– Tudod, mit álmodtam?
– Mit?
– Ödön Daginak szólított.
– Felejtsd el! – simítok végig az arcán. – Csak betojtál.
Riadtan pislog, papír zsebkendővel felitatja a vizet az arcáról, végül mindketten felnevetünk. Reszketve kikászálódik az autóból, és belém karol. Anyám a másik oldalon támogatja. Néhány lépés után a nagyi felém fordul, és azt mondja, szarik ő a karmára, most tényleg szarik rá, és az se érdekli, ha Ödön végül elhagyja. Szótlanul sétálunk a templom felé, három egymásból fogant, egymáshoz gyűrődött élet. Még mindig nagyanyám világító, strasszos szandálját figyelem, ahogy oldalt kilóg belőle a kisláb­ujja. Jókedvem lesz. Eszembe jut az a november végi vasárnap, amikor molyrágta selyemkimonójában bejelentette, hogy Ödön feleségül kérte. Ödön, a nyugalmazott angoltanár épp fél éve udvarolt neki. Anyámmal egy percig sem vettük komolyan a szándékait. Érinthetetlen Szent Ödönnek hívtuk, mert a nagyi szemérmesen hallgatott róla. Annyit tudtunk meg mindössze, hogy a Lukács fürdőben ismerkedtek meg, ezért Ödönt folyton fürdősapkával a fején képzeltük magunk elé.
A templom bejárata előtt kék zakós váll várakozik, nagy­anyám odarángat mellé, hogy bemutassa. Ödön unokája, sandít rám jelentőségteljesen, ő kísér az oltárhoz. Remélem, megtart majd, ha elalélsz, felelem, és otthagyom őket.
Anyám dübörgő orgonaszóra tipeg végig a templomon Bájgúnárral. Rossz az időzítés, az orgonista azt hiszi, ő a menyasszony. Anyámnak többször megrogy a térde zavarában, ettől furcsán kacsázó a járása. A hűvös előtérből elindulunk mi is Ödönnel, de nem bírom magamban tartani a nevetést, rázkódik a vállam, beharapom a szám, hogy fájjon. Az oltár előtt oldalra pillantok, vesztemre anyám arcával találkozom, műszempilláján megnyúlt könnycseppek hintáznak, nem bírnak lecsorogni.
Nagyanyám elszabadult léggömbként repdes befelé. Nem látszik rajta, hogy az imént halni készült, csak a liliom hervadt el a hajában. Mögé állok. Nem vagyok jelen, áthatolhatatlan burok vesz körül, és hogy ne csapongjanak a gondolataim, ormótlan overallom összes varrását, gyűrődését, absztrakt mintáját alaposan megvizsgálom. Marci nem akart volna templomi esküvőt. Allergiás a tömjénfüstre, ezt mondta. Azt hiszem, én is. Ne csináljunk ebből ügyet, Tec, túrt a hajamba, de én elhúzódtam.
Hiába a burok, a kék zakó felől fanyar parfümfelhők lebegnek felém. Orromban szent és profán illatok keverednek. Az overallomra koncentrálok. A nadrágom szélén kibomlott cérnára. Könnyedén beleolvadhatna a márványpadló szürkés erezetébe, ha nem remegne olyan nagyon.