- Veres Tamás: Énidő

Zita megköszönte a pincérnek a kávét. Tejjel, két cukorral. A pincér tudta, hogyan issza a kávét.
A nő világoszöld kosztümöt viselt. Igyekezett óvatosan inni. A kávéfolt a kényes anyagból nehezen jön ki. Sokszor vitte már mosodába ezt a ruháját. A kedvenc kosztümje. Ha nem kellett hivatalos helyre mennie, ezt vette fel. Remekül eltalált sminkje se tudta eltitkolni, hogy egy ötven év körüli nő ül a kávéház teraszán egyedül.
A terasz másik sarkában középkorú férfi üldögélt. Újságot olvasott. Figyelte a nőt, aki ügyet se vetett rá. Összehajtogatta az újságot, hanyag eleganciával az asztalra dobta. Meg­igazította szürke öltönyét, a markába vette az almaleves poharat, amely az asztalon pihent előtte, és odasétált Zita asztala mellé.
– Kérem, ne vegye tolakodásnak! Figyelem önt, és egész életemben szidnám magam, ha nem szólítom meg!
Zita lejjebb csúsztatta orrán a szemüvegét, és végigmérte a férfit. Szoláriumozott bőr, túl illatos parfüm, túl fényes és drága cipő. Mesterkélt.
– Ne haragudjon, de szeretnék egyedül lenni!
– Miért van egy ilyen szép nő egyedül?
– Mert szeretne egyedül lenni! – Zita dühösen letette a kávét. – Mondja el gyorsan, mit szeretne! Nem sok időm van!
A férfi hirtelen leült. A nő megrökönyödve nézett rá.
– János vagyok! Kérem, bocsásson meg, de ön annyira tetszik nekem! Ellenállhatatlan kisugárzása van!
Zita a kávéscsészét bámulta. Töprengett, hogy a kávét öntse János fejére, vagy a csészét verje szét rajta, vagy ebben a sorrendben.
– Túl rámenősnek tűnhetek…
– Kedves János! Ön nem rámenős! Ön szemtelen! Menjen el az asztalomtól!
– Pár percet szánjon rám az idejéből, kérem! Még a nevét se tudom!
– Nem is számít! Nem szeretnék önnel közelebbről megismerkedni! Fél óra énidőt adok magamnak minden héten. Túl elfoglalt vagyok.
– Miért? Mivel foglalkozik?
Zita elmélázott rajta, hogyan telt a tegnapi napja.
– Reggel öt óra tízkor keltem. Elkészítettem a fiamnak és a lányomnak a reggelit.
– Hány évesek a gyerekek?
– Edina tíz, Richárd tizenegy. Hat órakor ébresztettem őket. Hét óráig elkészültek. Tíz perc különbséggel szoktak kimászni az ágyból. Így kevesebb harc van a fürdőszobáért. Fél nyolcra viszem őket az iskolába. Utána elmentem egy tüntetésre.
János majdnem félrenyelte az almalevet.
– Tüntetésre?
– Igen. Joga van mindenkinek felszólalni, ha nem tetszik neki valami.
– Mi ellen tüntetett? Vagy mi mellett?
– A környezetszennyezés káros hatásaira akartuk felhívni a figyelmet. A környék összes erdőjét ki akarják irtani. Odaláncoltuk magunkat a fakitermelő cég gépeihez.
Zitának eszébe jutott, hogyan álltak a szakadó esőben, a sárban a gépek mellett.
– Sikerült elérniük, hogy ne pusztítsák ki az erdőket?
– Igen. És a céget a helyi önkormányzat súlyos pénzbüntetéssel sújtotta. Az ügyvédünk kiderítette, hogy hamisak a fakitermelési engedélyeik. A tüntetés után elmentem dolgozni.
– Mivel foglalkozik?
– Több vállalkozásom is van.
János Zita felé emelte a poharát, amelynek már csak az alján lötyögött egy kis almalé.
– Egy igazi tetterős nő!
– Ne nyomuljon már!
János lehajtotta a fejét. Úgy nézett a nőre, mint egy gyerek, aki csínyt követett el, de már nagyon bánja.
– Tudja, hölgyem, sajnos a nevét még mindig nem árulta el! Ha vállalkozásai vannak, vegye meg ezt a kávéházat is, és cserélje le az almalevüket! Pocsék íze van.
– Enyém a kávéház.
János próbálta összehúzni magát. Nem úgy alakul az udvarlás, ahogy tervezte. Igazából nem is volt terve. A sorsra bízta magát, de a sors egyre kegyetlenül bánt vele. Nem azokat a szavakat adta a szájába, amelyekre szükség van a nő meghódításához.
Zita eleresztett egy félmosolyt, látva János szerencsétlenkedését.
– Zitának hívnak. Üljön vissza az asztalához! Ön nem fog engem ma meghódítani.
János reménykedve nézett fel.
– Holnap igen? Holnap is itt lesz? Találkozhatunk?
– Holnap ünnep lesz.
János a homlokára csapott.
– El is felejtettem! Ünnepnap nincs nyitva a kávéház!
Zita úgy nézett Jánosra, hogy a férfi nagyon ostobának érezze magát.
– A vendéglátóhelyek nyitva lehetnek ünnepnap.
János reménykedve nézett rá.
– Akkor itt lesz holnap?
– Nem. Ünnep lesz. A városi ünnepségeken veszek részt.
János kicsit elhúzta a száját. Próbálta titkolni, mennyire nem tetszik neki, hogy Zita, egy vele való beszélgetés helyett, unalmas ünnepségeken vesz részt. Igyekezett nemtetszését hangosan is kifejteni.
– Miért jár egy sikeres, csinos nő ünnepségekre? Az ünnepségeket az ember már az iskolában megutálja. A magam részéről az utolsó évzáró volt a legjobb élményem az iskolában. Boldog voltam, hogy nem kellett többé kényelmetlen göncökbe bújni, és tapsolni egy unalmas beszédnek. Miért megy ünnepségre?
Zita kortyolt egyet a kávéjából, és mosolygott. A férfi érezte a vesztét.
– Beszédet fogok mondani.
Zitát mulattatta János szerencsétlenkedése.
A férfi megitta az utolsó korty almalevet. Letette a poharat az asztalra, és az önsajnálat mérgező bugyraiba menekülve bámult maga elé.
A percekre beálló kínos csendet Zita törte meg.
– Nem szeretném, hogy ilyen rossz napja legyen! A vendégem volt az italra!
– Köszönöm!
János egy halálraítélt világfájdalmával köszönte meg Zitának a rossz ízű almalevet. Szidta magát, hogy miért nem a legdrágább italból rendelt. Egy kétszáz forintos almalé senkit se fog anyagilag padlóra vinni. Szerette volna nagy kegyesen visszautasítani Zita felajánlását, de beszélgetés közben jött rá, hogy otthon felejtette a pénztárcáját. Egy almalé miatt nem szerette volna, ha nekiesnek a pincérek. Felállt, kezet csókolt a nőnek, és próbált méltóságteljes léptekkel távozni, de megbotlott az egyik szék lábában, és alig bírta megtartani az egyensúlyát, hogy ne essen orra.
Zitának tetszett a férfi esetlensége. Odahívta a pincért, hogy fizetni szeretne.
– Minden rendben volt, polgármester asszony? – kérdezte a pincér.
Zita kicsit mérgesen kapta fel a fejét.
– Persze hogy rendben volt, Gyuri! Enyém a kávézó! Ezerszer megmondtam, hogy a kávézóban ne szólíts polgármester asszonynak!
Gyuri katonásan összecsapta a bokáját.
– Igenis, polgármester asszony! Akarom mondani, főnök! Zita! Bocsánat, még csak egy hete dolgozom itt, de fogalmam sincs, hogy szólítsam. Zavarban vagyok!
– Zita.
– Rendben! Köszönöm! A kedves férje hogy van?
– A férjem egy informatikai zseni. Jó fizetése van. A szavakkal viszont cudarul bánik.
Zita bement a polgármesteri hivatalba dolgozni. Egyeztette a jegyzővel a következő önkormányzati ülés részleteit. Fogadott egy német küldöttséget, akik szeretnének a város konzerv­gyárával üzletet kötni. Munka után elment a két gyerekért az iskolába. A fiát sakkszakkörre vitte, a lányát hegedűórára.
Este vacsorát készített. Közben a férje is hazaért. Fáradtan zuhant mellé az ágyba. A gyerekek egy órája aludtak már. A férje átölelte.
– Milyen napod volt?
– Fárasztó. Jó, hogy van egy kis énidőm munka előtt. Egy fél órát egyedül lehetek a kávézóban a gondolataimmal. Kipróbáltuk ma a szerepjátékot, de ne erőltessük! Nem megy ez nekünk!
– Hálaistennek! – kiáltott fel a férje, és megcsókolta a feleségét. – Jó éjt, Zita!
Zita visszacsókolta a férjét.
– Jó éjt, János!