- Dubán Kitti: Kék

Egészen megszoktam a mozdulatlanságot. Fekete árnyékként nőtt hozzám a szégyen, hogy nem fáj a magány. Elfáradtam.
Díszletlakás, itt minden kétdimenziós, a tárgyak csak körvonalak. Ha kinyitom a szekrényt, mögötte rajzolt bögrék, a kávé satírozás, firka. Papírmagokat szórok ki az ablakpárkányra. A galamb igazi, itt van, amióta én itt vagyok, vagyis ő valószínűleg itt volt korábban is, amikor én még máshol voltam. Meg akarom szelídíteni. Ez a városi madárles nem hobbi, ez az élet.
Néha még rám jön az érzés, mintha egy gödör fenekén lennék, és fentről hullik rám a föld, de tudom, hogy aki az ásót fogja, az is én vagyok, és akkor kell ez az ablak, az egyetlen az egyszobás lakásban, ami teljesen nyitható. Sóhajtva enged a dagadó fa, kihajolok, a tenyeremen ott maradnak a párkányról pergő fehér festékdarabok. Így láttam meg először. Megijedt tőlem, hangos szárnycsapásokkal felrepült, de le is szállt egy kicsivel arrébb, a konyha párkányára, kényelmes sarok, egy vakfal határolja, tűzlépcső, és a konyha egyetlen ablaka. A sarokba bújt és felfújta magát, behúzta a nyakát a tollai közé. Én is összehúztam magam, suttogva mondtam neki, hogy sajnálom, nem akartam megijeszteni, nem akarok többé senkit elijeszteni, nincs már senki, akit még elijeszthetnék.
Akkor lett az én galambom. Ő még nem tudta, hogy az enyém, csak gubbasztott a téglaölelésben. Pihegett, mint embrió az anyaméhben, még nem tudta, hogy neki ez jó. Minden reggel várom, kiszórom a magokat a párkányra, és ő jön, burukkol, eszik és gubbaszt, és nagyon szépen élünk így ketten. Csak egyszer zavart meg minket az alattunk lakó, valamilyen néni, nem tudom a nevét, nem mutatkoztam be senkinek, amikor idejöttem, és nem mentem azóta sehová, nem ismerem. Az ablak alatt egy kis kilépő korlátain muskátlik csüngnek, azokat spriccelgeti, amikor felnéz a burukkolásra, és ordibálni kezd. És a galambom felém menekül. Pedig elárulom majd, de ezt nem tudja még egyikünk sem.
Kihajolok az ablakon, a néni arcát nézem. A szemöldöke az arca közepe felé fut, biztosan akkor is mérges, amikor épp nem arról kia­bál, hogy összeszarják a galambok a muskátlijait. Kicsit megsajnálom, nekem galambgyermek, neki virágunoka, de aztán felém spriccel, a harmat nem ér el idáig, visszahullanak a cseppek az arcára, prüszköl, és valami meleg gurul végig bennem. Elszégyellem magam, hogy nevetek. Bemegyek az ablakból. Az én helyzetemben nevetni egy belső törvény szerint bűn. Galambom a párkányon marad, háttal nekem. Menne, de megkötöztem a szeretetemmel, hát marad.
Aztán jön az ősz, és faágakat hoz. Nézem, ahogy fészket épít. Nagyon rosszul épít fészket, saját fészekrakó ösztönöm dörömböl, hogy engedjem ki, de végleg magamba zártam, nincs fióka, nincs fészekrakás. Dühös vagyok rá, amiért csak úgy egymásra hányja a faágakat, a vak ösztön kényszere hajtja, és még dühösebb, amikor egyik reggel meglátom a tojásokat abban a zord fészekben, semmi puha biztonság, semmi gyengédség, semmi pátosz,
                                  én fészkem, én fészkem,
meleg, gondos anyaméh, mégis üres, a galambomé, a galambomé meg három fehér tojással van tele, halványkék foltos tojások, három kisfiú, a pici tojásban kalimpálnak a pici lábaikkal, a pici kezeikkel. Amikor nem figyel galambom, ellopom őket, a konyhapulton sorakoznak, nézem a foltokat, a pici formákat, elképzelem, hogy bennem vannak, hogy a testemmel táplálom, hogy növekednek, hogy ragaszkodnak, ők ragaszkodnak, ők megtapadnak, ők az enyémek. Három pici embrió,
                                  miért hagytatok el engem,
miért hagytatok mindentől, mindenkitől elszakítva, egyedül, mélységesen egyedül. Nem igazság. Nem igazság. Nem igazság. Három igazságtalanság a három ökölcsapás, a tojások kék foltos héja nem is törik, csak pattan, mint a lehelet, folyik a konyhapulton a tojásfehérje.
                                  Én galambom, én galambom,
visszahangzik az üreges csontjaiban a madárcsipogás, amit sosem hallott, a gyereksírás, amit sosem hallottam. Most lett igazán az enyém, most lettem ő, kint ülök a párkányon, a téglafalak ölelésében, elrepülhetnék, de nem akarok, behúzom a fejem a tollaim közé, mert megkötözött a dadogó szeretet. Repülhetnék, de zuhanni akarok, magammal rántom a bólogató muskátlifejeket.