A Casablanca a filmkritika és a filmelmélet egyik nagy feladványa. Ha nézem, magával ragad, egyértelmű, hogy elementáris erejű produkció. Ha viszont hagyományos módon elemzem, vitathatatlan, hogy egy szirupos giccs. Panelekből építkezik, melodramatikus történetszála borzongatóan túlcsorduló, gondoljunk csak a szerelmesek párizsi idilljének megidézésére, amelyben Humphrey Bogart is elveszti minden sármját. A közeg megjelenítése, a távolban zajló háború szereplőinek ábrázolása hollywoodi elképzelések mentén történik, amihez képest még a sztálini szovjet sematizmus is realisztikusnak mondható. Az ember csak mereszti a szemét a megszállt Csehszlovákiából menekülő Victor Laszlo láttán: elegáns, jómódú úriember a Haladás kaszinóból, talán jó szónok, de fegyver aligha volt a kezében. Nem életét kockáztató ellenálló, hanem afféle dacos ellenzéki politikus benyomását kelti. A rá vadászó nácik első világháborús tiszteket idéznek, gonoszkodnak, de még ott szunnyadozik bennük valamiféle korrektség. Szóval, ha belegondolunk, borzalom az egész. Csakhogy nem gondolunk bele. És megnézzük a filmet újra meg újra, sírunk rajta, idézgetjük jeleneteit, mondatait. Miért? Nyolcvan éve készülnek a magyarázatok, az igazolások, miért nem kell szégyenkeznünk, hogy imádjuk ezt az akármit. Előjött itt már meseelmélet, amerikai profizmus, társadalom-lélektan, Bogart-varázs, szinte minden. Világos válasz természetesen nem született. Magam meg sem próbálkozom a titokfejtéssel. Egy valamit érzek a film minden újabb belefeledkezős, könnyezős megnézésekor: az egyéni sors történelembe ágyazottságának, a humanizmus védelméért érzett személyes felelősségvállalásnak a hitelességét. Ami pár órányi megtisztulást okoz.
A Netflixen nemrég megjelent egy új amerikai minisorozat, A láthatatlan fény, amely Anthony Doerr Pulitzer-díjas regénysikeréből készült. Nem fog bejárni a Casablancához hasonló pályát, talán hónapok múlva már el is felejtjük. Rengetegen hagyják majd abba idegesen a nézését, alapos kritikai becsmérlésekben lesz része. Alighanem jogosan. Negédes háborús történetet mesél el, arcátlan naivitással, trendi képi világgal, giccsbe hajlóan. A nagyvonalúbb kelet-európai bírálók elintézhetik annyival, hogy idéz valamit az egykori csehszlovák ifjúsági- és mesefilmek hangulatából, el lehet vele tölteni a vasárnapi családi délelőttöket. Ebben is van igazság. Félek is összefoglalni a történetet, mert csökkentheti a nézők számát. A második világháború partraszállás utáni szakaszában, egy ostromlott francia tengerparti városban megismerünk egy vak lányt, aki Verne-regényből olvas fel részleteket egy rádióadón – kódokat küldve az amerikai bombázásokhoz, illetve egy fiatal német rádióst, aki örömmel hallgatja a jelentkezéseket, és felettesei gyanúja ellenére igyekszik fedezni a lányt. A múlt megidézett epizódjaiból kiderül, hogy gyerekkorukban mindketten rádióztak, és óriási élményt jelentettek számukra egy titokzatos Professzor életbölcselet adásai. Aztán az is kiderül, hogy a lány az apjával menekült a városkába, birtokukban van egy varázserejűnek hitt ékszer, amelyet jumurdzsáki őrülettel keres egy náci tiszt, hogy megszabadítsa betegségétől. És mi derül még ki? Hogy az apa testvére, akinél rejtőznek, nem más, mint a Professzor, akit első világháborús élményei fordítottak világtól elzárkózó elmélkedésbe, emberség-üzengetésbe, de most fegyvert fogott, a helyi ellenállás egyik tagja. Aztán lehet izgulni, mi sül ki ebből. A produkció azért gondoskodott arról, hogy tuti ajánló értékű dolgokat is tudjak mondani: az apát Mark Ruffalo, a tébolyultan kegyetlen német tisztet Lars Eidinger alakítja. A Professzort pedig Hugh Laurie (Doktor House), szép nagy szakállal.
Mégsem zárható ki, hogy Shawn Levy sorozata utat talál sokakhoz. Mint ahogy magam is „áldozatául” estem. Egyszerű toposzaiból, harsányan közhelyes üzeneteiből, giccses túlcsordulásaiból fura, panoptikumszerű világot teremt, amelyből mozgósító elkeseredettség sugárzik. Bármilyen meglepő, de sikerül kapcsolatot találnia mai világunkkal, és érzelmileg reflektálnia rá. Ott feszül benne a fiatal nemzedék kapkodó elveszettség-érzése, a kapaszkodás a közösségi háló üzeneteibe, az elitek embernyomorító rendjével szembeni civil ellenállás csiholt pátosza. És a háború kísértése, amely lassan újra mindannyiunk ajtaján kopogtat. Másfél ezer halott itt, százezer ott, rommá lőtt városok, menekültek, árvák. Okoskodhatunk bármennyit, ezek elementáris erejű fájdalmak. Jóság és gyűlölet indulatait kavarják. Hatalmas, abszurd giccs az egész.
