Megalapításának fél évszázados jubileumát ünnepelte a svájci futballszövetség, s a nevezetes alkalomra a világbajnoki cím védőjét, az olasz együttest hívta meg barátságos válogatott mérkőzésre. A találkozót hét és fél esztendővel a második itáliai vb-diadal után, 1945. november 11-én rendezték, mert közbejött a második világháború.
A squadra azzurra a zürichi meccsen lépett fel először a világégés után. Az azúrkék tizenegyben hét Torino-játékos szerepelt.
Nem ez volt a csúcs.
SVÁJC–OLASZORSZÁG 4:4 (2:1)
Barátságos mérkőzés, 1945. november 11., Zürich, 25 000 néző. Jv.: Sdez (francia).
Svájc: Ballabio – Gyger, Steffen – Bernet, Andreoli, Courtat – Bickel, Fink, Amado, Friedländer, Aeby.
Olaszország: Sentimenti IV – Ballarin, Maroso – Castigliano, Parola, Grezar – Biavati, Loik, Piola, Valentino Mazzola, Ferraris II.
Gól: Piola (3. perc), Amado (25., 37. és 84.), Loik (47.), Biavati (63. és 69.), Aeby (78.).
Az olasz–magyaron 1947-ben a Juventus-kapus Lucidio Sentimenti kilógott az együttesből, mert a többi posztra kivétel nélkül Torino-labdarúgót (Ballarin, Rigamonti, Maroso – Grezar, Castigliano – Menti, Loik, Gabetto, Mazzola, Ferraris II) állított Vittorio Pozzo, az olaszokat a harmincas évek dupla világbajnoki címére vezető, legendás szövetségi kapitány. Igaz, magyar kollégája, a sportújságíró-szakvezető Gallowich Tibor is egy csapatra épített: Rudas Ferencen (FTC), Puskás Ferencen (Honvéd) és a második félidőre beküldött Szilágyi Gyulán (Vasas) kívül mindenki újpesti volt a Tóth György – Rudas, Szűcs Sándor, Balogh II – Kirádi, Nagymarosi – Egresi, Szusza, Zsengellér, Puskás, Patkoló (Szilágyi I) összetételben futballozó együttesben.
A „Torino–Újpest” 3:2-vel zárult Torinóban úgy, hogy – különböző beszámolók szerint – Romeo Menti vagy Ezio Loik a 89. percben szerezte a vendéglátók győztes gólját. „Már megint az a fránya balszerencse!” – kesergett a Népsport.
Torino – vagy annak egyik fele – viszont egyfolytában ünnepelt. A város híres gárdája, a „Grande Torino” már 1943-ban bajnoki címet nyert, aztán 1946 és 1949 között folytatta a háború miatt megszakadt sikersorozatát. A szériát Kuttik András edzővel indította el és a klubot több pozícióban szolgáló Egri-Erbstein Ernő szakvezető irányításával zárta a csapat.
Azért fejeződött be a diadalmenet, mert 1949. május 4-én repülőgép-szerencsétlenség érte az együttest, amelynek egyetlen tagja sem élte túl a katasztrófát. Az áldozatok között volt Egri-Erbstein és a cserejátékos Schubert Gyula is. Az akkor Olaszországban tartózkodó Kubala László úgy maradt életben, hogy fia betegsége miatt nem utazott el a Benfica elleni barátságos meccsre Lisszabonba, noha a Torino szerette volna leigazolni. A szörnyűség napján a rádióban hallotta, mitől menekült meg…
Csaknem napra pontosan egy évvel a tragédia előtt, 1948. május 2-án a La Stampa ezzel a főcímmel jelent meg: „Szárnyal a Torino.” Az együttes akkor 10:0-ra kalapálta el az Alessandriát, ez máig Serie A-rekord.
Az 1947/48-as évad amúgy is kiemelkedő szezonja volt a kivételes garnitúrának. A csapat akkor szerezte legtöbb pontot (65-öt, egy győzelem két pontot ért), s hagyta maga mögött a legnagyobb pontkülönbséggel (16-tal) a második helyezettet, otthon 20 meccsen 19 győzelmet és egy döntetlent jegyzett, azaz a nagy időkben a legkevesebb pontot veszítette, egyszersmind a legtöbb (125), valamint a legkevesebb kapott gólt (33) számlálta a bajnokságban.
Közben Valentino Mazzola, a karizmatikus gólkirály-csapatkapitány, akinek fia, Sandro 70-szeres válogatott, Európa-bajnok, vb-ezüstérmes és BEK-győztes világklasszissá vált, 1947-ben sajátos rekordot állított fel: három perc leforgása alatt mesterhármast ért el a Vicenza elleni bajnokin (6:0).
Az 1945 és 1949 között rendezett válogatott-meccsek nagy részén szintén a Torino uralkodott. Íme, a lista, hány játékost delegált a legjobbak közé a szédítő periódusban: 7, 5, 8, 10, 4, 8, 8, 7, 7, 6. E tíz mérkőzésen hétszer nyert, egyszer döntetlent játszott, és kétszer kikapott az olasz együttes. Igaz, ami igaz, mindkétszer alaposan elpáholták: 1947-ben az osztrákok Bécsben 5:1-re, 1948-ban az angolok Torinóban (!) 4:0-ra győzték le a dél-európai topteamet.
Sir Thomas Finneyt, a britek 76-szoros válogatott balszélsőjét 2009-ben, nyolcvanhat éves korában arra kérték, állítsa össze minden idők legjobb angol tizenegyét. Önmagával együtt hét labdarúgót tett be azok közül, akik a nevezetes 4-0-on játszottak. A teljes csatársort – Stanley Matthews, Stan Mortensen, Tommy Lawton, Wilf Mannion, Finney – a „torinóiak” adták.
Az angol kapuban negyvennyolcban az a Frank Swift állt, aki ugyanúgy légi szerencsétlenségben hunyt el, mint a Grande Torino klasszisai, mert a News of the World című brit lapot tudósította a Crvena Zvezda–Manchester United BEK-mérkőzésről (3:3), amely után – 1958. február 6-án – Münchenben lezuhant a szigetországi csapatot és a brit újságírókat is szállító repülőgép.
Az 1945-ös zürichi találkozón a svájciak szintén négy góllal lepték meg az olaszokat. Nem úgy nézett ki, hogy eljutnak odáig, mert a vendégek két világbajnok, Silvio Piola és a duplázó Amadeo Biavati főszereplésével 4:2-re elhúztak. Az állás épp annyi volt, amennyi a végeredmény 1938-ban, Párizsban az olasz–magyar vb-döntőn.
Ám a hajrában visszaütött, hogy az itáliai védelem és a fedezetsor legrutinosabb tagjának a kétszeres válogatott Giuseppe Grezart kellett tekinteni. Sentimenti kapus, valamint Aldo Ballarin, Virgilio Maroso, Eusebio Castigliano és a Sentimentihez hasonlóan Juventus-futballista Carlo Parola először játszott a nemzeti együttesben; közöttük a lausanne-i Georges Aeby szépített, majd az első félidőben két gólt szerző luganói Lauro Amado mesterhármast ünnepelve egyenlített (4:4).
A tragédiát megelőző utolsó válogatott meccsen – 1949. március 27-én – az olasz csapat 3:1-re nyert a spanyolok ellen Madridban. Majd a Torino nagyjait legalább félmillió ember búcsúztatta a temetésen. Aznap városszerte zárva maradtak az üzletek, a Fiat autógyárban egy percre leállt a termelés, a dolgozók néma csendben emlékeztek az elhunytakra.
Így tettek São Paulóban is. A Torino volt az első olasz klub, amely Dél-Amerikába utazott: 1914-ben hat jótékony célú mérkőzést játszott Brazíliában. Ebből kettőt a Corinthiansszal vívott, és amikor a Grande Torino odaveszett a supergai magaslaton, a Corinthians játékosai Torino-mezben vonultak ki a Portuguesa elleni találkozóra.
A Torino legközelebb 1976-ban nyert bajnoki címet. Attól fogva nem volt aranyérmes. Hogy ez is milyen messze van, arra jellemző: 1976 mindmáig az utolsó esztendő, amelynek során az első osztályú magyar bajnokság nézőátlaga 10 ezer fölé került.
Akkor az elsőséget itthon az FTC szerezte meg annak ellenére, hogy 8-3-as, örökre szóló vereséget szenvedett az Újpesttől. Aztán a BEK második fordulójában alulmaradt a drezdai Dynamóval szemben (1-0, 0-4). A Torinót ugyanabban a körben szintén német csapat búcsúztatta, de a másik oldalról: az utóbb döntőt vívó Mönchengladbach 2-1-gyel és 0-0-val jutott tovább.
A gárda azóta jelentősen visszaesett, ám zuhanórepülésnek, sajnos, azt kell nevezni, amelyben a halhatatlan Grande Torinóval szembejött az iszonyat.
