Hosszú és kacskaringós utazás végére értünk tegnap este. Bő másfél évvel ezelőtt kezdtük a nejemmel el-, pontosabban felolvasni Dusinak a Harry Potter-sorozatot. Közben megnéztük az előzményfilmeket is, a Legendás állatok és megfigyelésük három részét is. Harry filmes kalandjait tekintve már nem jutottunk olyan messzire. A dementorok, Voldemort és a halálfalók „látványát” ugyanis még elbírta a képzelet, hiszen a saját gyermeki képzeletünk pont addig terjed, ameddig félelem nélkül képesek vagyunk befogni a világot, ám amikor készen tolják elénk az efféle lényeket a kellő hanghatásokkal megfejelve, akkor bizony már nem lehet védekezni, és megjelenik a szorongás. Ezért aztán a Főnix Rendje után félretettük Hollywood színes-szagos termékeit, és csak magunkban utaztunk a varázstájakon.
Komoly és lehengerlő munka Rowling műve, méltán tartja ma is izgalomban a felcseperedő gyerekeket. És a felnőtteket is, tegyük hozzá gyorsan.
Bár kritikusként láttam a filmeket, most is bebizonyosodott, hogy az írott szöveg jóval összetettebb, a fontosabb helyeken sokkal árnyaltabb és gondosabban felépített, mint a vásznon látható verzió. (Talán a már bejelentett, új szereplőkkel forgatott nagyszabású tévésorozat hét évada majd pótolja mindezt.) És nagyon is képes elragadni, még úgy is, hogy a cselekmény főbb vonalaival tisztábban voltam. A filmeket nem ismerő nejemet például annyira elkapta a láz, hogy az utolsó kötetet suttyomban fejezte be három nap alatt, jóval előttünk, mert nem bírta kivárni a tempónkat. Aztán az esti olvasás idején úgy tett, mintha ő is meglepődne a drámai fordulatokon.
Ebben a másfél évben csak a legritkább esetekben maradt el az olvasás, s jobbára én vittem a prímet, ugyanis Duska szerint „én jobban tudom a hangokat”, vagyis az én interpretálásomban ügyesebben elevenedtek meg a szereplők. Nagyobb elismerés volt ez nekem, mint amikor hetedikben és nyolcadikban harmadik lettem a szavalóversenyen – dadogósként. Volt, amikor csak pár oldal fért bele, mert mindenki hullafáradt volt, de olyan este is akadt, amikor egyszerre két fejezet elevenedett meg. Egyszer, amikor kettesben Olaszországba utaztunk pár napra, erőltetett menetben fejeztük be a Félvér Herceg végét, mert annak a végén hal meg Dumbledore, és ezt szerettük volna átbeszélni a gyerekkel. Egy regényhős halála ugyanis felér egy családtagéval. Emlékszem, milyen nehezen viseltem Winnetou vagy a három testőr halálát a folytatás folytatásának, vagyis a Bragelonne vicomte-nak a végén. Pedig D’Artagnan épp akkor vehette volna át a megérdemelt marsallbotot. Talán csak azért nem sírtam, mert a tizedik kötet (régi vászonkötések) végén eléggé kimerülten úgy éreztem, hogy megérett már erre a dolog, kiszolgáltak a testőrök engem rendesen. Egy király sem érdemelne ennyit. Arról nem beszélve, hogy vélhetően untam volna még három kötetben belemélyedni a francia udvar szövevényes univerzumába.
Dumbledore viszont egész más tészta. Igazi apafigura, minden jóság és szelídség megtestesítője. Csak azért gondoljuk elviselhetőnek a világot, mert akad benne egy-két hasonló figura. Azt hittük, hogy nagyobb lesz a bánat (az én hangom elcsuklott a kérdéses rész olvasása alatt – érdekes, a film végén cseppet sem viselt meg), de persze sejtette már, hogy ez fog történni. Talán az egyik osztálytársa súgta meg, vagy csupán kiérezte a történetből a közelgő végzetet, nem tudom, de könnyebb volt feldolgozni a döbbenetet, mint vártuk. A könyvsorozat ugyanis állandó beszédtémát adott nekünk a hosszú hónapok alatt, alaposan kitárgyaltuk a fordulatokat, egy-egy szereplő cselekedetét, a mozgatórugókat, a varázslólélek bugyrait. Mert egy jó könyv ilyen, szüntelenül foglalkoztat minket a szereplők bánata és öröme, a viszontagságaik, szinte belehalunk egy-egy rossz döntésükbe, és nehezen viseljük, ha bajba kerülnek. Ezt pedig újra és újra át kell beszélni, mintha csak a szomszédaink kisebb-nagyobb ügyeit tárgyalnánk ki az átszűrődő hangok és zajok alapján.
Azóta Duska önállóan is olvas, az Egy ropi naplójába kezdett bele németül nagy-nagy örömünkre. Persze az esti felolvasások sem maradhatnak el; egy másik, hasonlóan nagy fába vágjuk a fejszénket, mert most A Gyűrűk Ura következik Aragornnal, Frodóval és a többiekkel – az orkok külalakját megint csak a képzeletre bízva. A varázslat tehát velünk marad, mert a legnagyobb mutatvány mégis ez: az egyre türelmetlenebb, a vizualitás kényelmével egyre inkább visszaélő világunkban megint és újra a betűk jelentették a legnagyobb kalandot. Ezek a furcsa, kissé kopottas lények, egy régi világ letűnt hírnökei, akik még eredeti pompánkban láttak minket, embereket. Olyanok, akárcsak a tündék, koboldok és a házimanók. Vagy a fámák és a dulimanók. Lehet nélkülük is élni, de ha egyszer belekóstoltunk a társaságukba, kalandokkal mindig bővelkedő életükbe, már nehezen mondunk le róluk. És tudom, most már Duska életét is végigkísérik majd. Vigyázni fognak rá magányában és boldogságában. És akkor is megvigasztalják majd, ha már az összes Dumbledore halottnak tűnik törékeny világunkban.
