Nem kreálhatunk magunknak történelmi Disneylandet – Interjú Jánossy Lajossal

Olyan szabadsággyakorlatok gyűjteményét igyekeztem megjeleníteni, amelyek minduntalan egyfajta „belső emigráció” kialakítása felé irányulnak. A bezárkózó, önző, spórolós-kuporgatós szemléletre ma is lehet politikai propagandát építeni – mondja Jánossy Lajos, akinek Örök hely és mindenhol idő című, minden értelemben nagy regénye a Kádár-korszak világába kalauzol el az életlehetőségek megannyi stratégiáját felvonultatva. A szerzővel a történelmi archeológia mellett az archiválás fontosságáról is beszélgettünk.

Kádár-korszak – mi az, ami elsőként az eszébe jut róla?

Ez a könyv. (mutat a regényére, és nevet) A tompított fények világa – hiába látom ma már a fekete-fehér fotókon vagy filmeken, mekkora neonfényárban úszott is a főváros, nekem mégis ez a tompított fényű Budapest jelenik meg, amit azért nehéz jellemezni pár szóban, ezért is született ez a könyv, mert egy nagyon összetett és ellentmondásos világ volt, és sokan sokféleképpen élték meg. Nem volt eleve meghatározott szándékom, milyen képet formálok róla, de a regény megírása folyamán azt vettem észre, hogy ez az ellentmondásosság – a kor társadalmi ötvözete, azok a kulturális-szociológiai támpontok, a perspektíváik, ahonnan az emberek nézték, alakították a világot – vált az elbeszélés egyik legfőbb alakítójává.

Az ifjúsága erre az időszakra tehető. Van önben nosztalgia?

Nincs. A nosztalgia amúgy sem olyan érzület, amely a gondolkodást és az alkotói munkát serkenti. Az más kérdés, hogyan értékelsz egy időszakot, mennyire látod másképp az idő múlásával. Ma már másképp tekintek a Kádár-korszakra, ahogy a névadójára is, mint 1985-ben, 1989-ben, 1997-ben, vagy mondjuk 2010-ben – a merev és keményen moralista megállapításaim, hovatovább ítéleteim, enyhültek. Pontosabban részletgazdagabbá váltak, empatikusabb árnyalatokat nyertek. Röviden azért, mert a rálátás lehetősége megváltozott. Az időbeli távolság növekedésével szélesedik a látókör, az emlékké érett tapasztalatokhoz a hozzáférés távlatot nyer. A korszak pedig újra és újra elnyeri a súlyát és körvonalait az aktuális jelen tapasztalatának mérlegén. Egy nemzet önébredésének korszakai, akár 1848, 1918, 1945, 1956 vagy 1989, ekképp a társadalomkép változásai mindig más dimenzióba kerülnek. A sarokpontok is elmozdulhatnak, és nem azért, mert a jelentőségük mérséklődik, hanem mert beleágyazódnak egy nagyobb elbeszélésbe, mint esetünkben a XX. századi magyar történelem, amelynek idősíkjai a regény töredezett rétegrendjét képezik.

Példának vegyük csak a rendszerváltás pillanatát, amelyet jó néhányan igyekeztek előidézni, noha az ehhez szükséges akaratnak sokkal magasabb szinteken kellett létrejönnie! Mindenesetre a magyar hagyományrétegek súlyával és jelentőségével senki nem számolt akkoriban. Ahogy mondjuk Albániában sem azzal, hogy a rendet és biztonságot szavatoló sztálinista diktatúra végén, a szabadság felé tett lépések helyett, ismét az évszázados családi vérbosszúk ideje jön el – afféle történelmi vándormotívumként…

Abból nálunk is akad, nem is kevés. Miként vélekedik ezek alapján a sokat hangoztatott párhuzamról a kádári és a jelenlegi rezsim között?

Azt mondanám, az aktuális politikai rezsim felismerte a társadalom mélyen, a Kádár-korban is gyökerező, a kollektív és az egyéni önazonosság hagyományvonulatait, amelyeket a különböző érzelmek és mentális mintázatok manipulálásával a lehető legbiztosabb haszonszerzés esélyével ki tud használni. Az ország mostani vezetői számára, akik már jó régen az ország mostani vezetői, és akik szintén ebben a szokásrendben nőttek fel, jóllehet politikai indulótőkéjüket az ezzel való szembenállás bátor gesztusainak jogos honoráriumaként zsebelték be, tehát számukra teljesen világos, hogyan működik ez a kiegyezéses, kicsiben okoskodó, ilyen-olyan nexusokkal variáló, a törvényes és törvénytelen között a hatalom jóváhagyásával evickélni tudó, ugyanakkor azért kalákákra is képes magyar világ.

A mostani rezsim abban is különbözik a Kádár-korszaktól, hogy a hívek táborának kohézióját bizony egyfajta és fölöttébb harcos hitbéli meggyőződés csakúgy garantálja. Ha további analógiát keresünk a lakosságnak a két rendszerben tanúsított attitűdje között, akkor az ellenségképek tágas panteonjában lelhetünk rá; a ’80–81-es lengyel válságra adott magyar társadalmi reakciókat említhetném – a lengyelekkel szemben akkor megmutatkozó hallatlan bizalmatlanság, gyanakvás, sőt, elutasítás mind olyan reakció, amit a mostani politika is előszeretettel használ és hasznosít. A KGST-tagállamok között jólétével tüntető Magyarországon még azoknak is, akik amúgy családilag, gondolkodásukat, politikai hitvallásukat, rokonszenveiket tekintve mélyen az adott, az úgymond kommunista rendszerrel szemben álltak, megremegett az ezüstkanál a kezében – amikor visszatértek a piacról, a lengyel árusokat látva, azt mondták: idejönnek az ingyenélők! Erre a bezárkózó, önző, spórolós-kuporgatós szemléletre ma is lehet politikai propagandát építeni, és ha ennek megteremtik a mindig új megosztásokat kereső társadalmi rendszerét, akkor ez valóban fenntartható. Hosszú távon. Nem vigasztalnék senkit: a Kádár-rendszer sem a jó dolgába bukott bele… Mellesleg azt máig sem értem, miért tették fel a kezüket megadóan a nagyhatalmi megegyezés során az oroszok…

A Kádár-korszak létlehetőségeit két fogalom írja körül a regényben: az „itt-élő-itt-élet” és a „nem-itt-élő-itt-élet” – az előbbi elfogadja vagy örül is a helyzetnek, az utóbbi kívül helyezi magát rajta, elutasítja, megpróbál függetlenedni tőle. Ám az elbeszélés menete folyamán mintha a differencia fenntarthatósága illúzió, önáltatás lenne.

Bonyolult a dolog, mert lehet, hogy a főszereplő azt állítja, a kettő közti különbség nehezen tartható fenn, de ettől még nem biztos, hogy én ezt állítom. A könyvben felbukkanó különböző ellenkultúrák alakjai, akik szándékaiktól függetlenül egyként kerültek a politikai figyelem látóterébe, és akik iránt az elbeszélő lelkesen érdeklődik, akik már-már a rajongását is kiváltják, nos, az ő hitelességük kikezdhetetlen. Azonban az sem vitatható, hogy a tiltott-támogatott-tűrt keretrendszer állandó játszmáival, vagyis a kádári diktatúra speciális műveleteivel sokak életét felőrölte, akik, kis túlzással, skizofrén helyzetbe sodródtak, amelyben, inkluzíve így van ez minden diktatúrában, minduntalan saját döntéseik autonómiáját kérdőjelezték meg. Vagyis a Kádár-korszak stabilitásának mindennapjai közepette a modus vivendit felmondók közül nem kevesen a közismerten önpusztító jelesek magyar panteonját bővítették.

Ahogy ez a regényben egy vidéki tanárképző kollégiumában történő párbeszédből is kiviláglik: az ellenzéki narratíva nagyon vékony szálú pályát futott be. Budapesten szamizdatokat olvasva, a Szabad Európa Rádiót hallgatva, a mi részünkről ’81-től minden évben március 15-én a Petőfi-szobornál 50-100-an gyülekezve és énekelve felvonulva – mindezt hihetetlen pátosszal éltük át. Egyben ambivalens gondolatokkal terhelve, mert egyszerre véltük: ez a hiteles és egyedül érvényes politikai praxis – ez a szubkultúra nagyon komoly felemelő, megtartó és öntudatos erővel bírt –, ugyanakkor világosan láttuk: nem igazán tágítható a kör, a társadalomra gyakorolt hatása nem igazán jelentős, a többséghez képest csak a töredéket képviseli.

Ebben a könyvben részben olyan szabadsággyakorlatok gyűjteményét igyekeztem megjeleníteni, amelyek minduntalan egyfajta „belső emigráció” kialakítása felé irányulnak – egyszerre tartalékolják a reményt, hogy egyszer majd mindez megváltozik, noha ez csak a saját életidőn túl, történelmi távlatokban valószínűsíthető, másfelől különféle alkotói energiákat próbálnak mozgásba hozni. Részben olyan késő kamasz próbálkozások „divatbemutatóját” teremtettem meg, amelyben a modellek merész lépéseikbe feledkezve élvezik az őket védő tűzfalak árnyékát.

Való igaz, a főhős-elbeszélőnek mindig rendelkezésére áll az orvos szülők biztosította bel-budai lakás, vagy a jelképes, a háztartási alkalmazott készítette forró bögre kakaó; s még az anyja szerint is ellébecolja az életét. Ám van neki egy fordított Esti Kornélja, rezonőre, bizonyos Mosodás Mihály, akivel állandóan belső párbeszédet folytat a tetteit, döntéseit megvitatva. Miért e kettősség?

Ez nem irodalmi furfang, hiszen mindenki állandó párbeszédben van saját magával. Ugyanakkor azzal, hogy alakot adtam neki, mert kellett egy éles nyelvű perzekutor, aki időnként a túlzott öntudatú, nagy mellényű, elbizakodott figurát, annak kritikátlanságát ellenpontozza, az elbeszélés dinamikája, tempóváltásai is nagyon is jól irányíthatóvá váltak. A közbeszólásaival a többszólamúság felé nyitotta ki a szöveget. Nagy Boglárka szerkesztő, aki időnként és visszatérően szinte társalkotói helyzetben volt, és akinek nagyon sokat köszönhetek a könyv megírásában, szintén ambicionálta, hogy ez a 2–5 éves gyerekkori valóságomból, a könyvespolcon álló törött váza mögött rejtező alak, Misi Masa, Mosodás Mihályként nagykorúsítva, minél többször felbukkanjon a szövegben.

A vele való diskurzussal is zárul a regény, amikor az Érzelmek iskolája példájára azt olvashatjuk 556 oldalt követően: „A legtöbbet talán az érte, amiről nem tudtunk beszélni, amivel nem azt mondom, hogy hiábavaló volt beszélnünk. Beszélnünk kellett, hogy megmutatkozzon a kimondhatatlan. Tán ezért volt érdemes…” Így tulajdonképpen a kimondhatatlan pandanját kapjuk a regénnyel. De „az elbeszélés nehézsége” máskülönben is visszatérő eleme a megszólalóknak. Ennek regénybeli jelenlétét miért tartotta fontosnak?

A kimondás lehetetlensége végigkíséri az egész kultúrát, ám amikor az ember nem pusztán filozófiai kérdésként találkozik vele, hanem írás közbeni közvetlen tapasztalatként ütközik bele, nem tud eltekinteni a megjelenítésétől. Ezért lett ez a zárlat, ami nem légből kapott, de nem is eleve tudatosan előkészített.

Flaubert Érzelmek iskolája zavarba ejtő mű, a modern irodalom egyik alapkönyve, amiben furcsán keveredik a súlyos nagyvárosi dekadencia, hovatovább nihilizmus, a költői erő és a társadalmi szituációk megkövetelte personák karneválja, a szerepjátékok arzenálja. Nemcsak a kimondhatatlan miatt került említésre a könyvben, de utal arra is, hogy az Örök hely és mindenhol idő megrekedésekkel-megfeneklésekkel teli emberi kapcsolatok története.

Aki ismeri önt, mit gondol, autobiográfiaként fogja olvasni a könyvét?

Biztos, nagy számban, és nem is állok ellen ennek az olvasatnak, az életemből merítve gyúrtam nagy kedvvel az alakokat, alakítottam a szituációkat, tagoltam az időt, rajzoltam meg a helyeket. Az írói feladat azonban mindig ugyanaz, megtalálni a kellő távolságot az anyaghoz. Ha sikerül, mindegy, hogy húzódnak-e felismerhető jegyek a szövegben, vagy csak vízjelszerűen vannak jelen; a forma (a nyelv, a ritmus, a kompozíció arányai) szavatol a Lady biztonságáért.

Az 1990-es taxisblokádig terjeszkedő regényidő történéseit egy „enumeráció” is tarkítja, amelyben felsorolja, hogy a szabadság kapuján átlépve mi minden válhat az életeseményekből a feledéssé. A könyvet ugyanakkor Dénes fiának dedikálta. A múlt regényes archeológiai feltárása egyben leletmentés, archiválás is?

A fiam a legnagyobb – az anyjával közös – alkotás az életemben. Nem neki írtam a könyvet, de az ajánlás nem afféle negédeskedés. Olyan irgalmatlan sebességgel zajlanak a dolgok körülöttünk, egyre inkább felismerhetetlen és azonosíthatatlan tárgyak népesítik be az életünket, tulajdonképpen már egy sci-fiben élünk, ennek minden lidércnyomásával együtt – azt szerettem volna, hogy a fiam tudjon arról a világról, amiből érkezett. Ha elér abba a korba, és leveszi a polcról az apja által írt könyvet, akkor egy olyan palackpostát tart a kezében, ami bejárhatóvá teszi számára ezt a néhai, akkorra már biztosan „tájvédelmi gondnokság alá vonható körzetet”. Nem tagadhatjuk le az életünket, nem csinálhatunk belőle történelmi Disneylandet, a Kádár-korszakban, amely szintén nem intakt korszak, generációk nőttek fel, tagjaik ekkor tanulták meg az anyanyelvüket, ott tájékozódtak, ott próbáltak boldogulni, választottak az integrált avagy diszkriminált hagyományrétegek között. És ezt meg kell mutatni, mert az elbeszélt, ekképp szóra bírt idő nélkül a világ lakatlan emberek sokaságából fog állni (már azokból áll) – és én nem akarom, hogy a fiam is közéjük tartozzon.

Hajnóczy Péter regénye többször említődik a könyvben, de a perzsák másként is szerephez jutnak – ők a mindenen kívül állók, akik „mindenekelőtt jól akarták érezni magukat”. Mostanság is összefuthatunk velük?

Nem olyan régen találkoztam is egyikükkel, az Off-line-rezervátum egyik, nálam tán másfél évtizeddel fiatalabb jelesével, akinek pont olyan telefonja volt, mint nekem: csak telefonálásra alkalmas, meg szöget ütni a falba, ha éppen arra használnánk. Mutatta a matricát, amin a közösségük neve állt: off-line. Összejöveteleket szerveznek például olyan témában, hogy elképzelik a jövőbeli – valójában jelenbeli – embert, aki elfelejtett emlékezni, vagyis akit ismét meg kell tanítani emlékezni. Nagy élményt jelentett ez a találkozás! – mert vannak ezek a minket körülvevő bornírt politikai körülmények, miközben lételméleti értelemben is megrendült az emberi világ státusza. Ezek számomra igazán imponáló reakciók, amelyek megpróbálják valamilyen módon megtartani a közösségnek, a gondolkodásnak és a léleknek azon formáit, amelyek erőt és tartalmat adnak mindannak, ami emberi mivoltunkat jelenti, és ezt szépnek találom. Ha ezt kevesen is csinálják, ahogy mindig is kevesen csinálták, attól sem vagyok lesújtva. A könyvem, ha úgy tetszik, a kevesekről szól, anélkül, hogy a többség fölött ítéletet mondana.