– Hogyan közelíthetjük meg az 1956-os forradalom atrocitásait? Meddig elfogadható a forradalmi erőszak?
– A forradalom mindig kritikus mértékig felhalmozódó politikai feszültség eredménye. Nagyon ritka, hogy kitörését nem kíséri erőszak. Hirtelen minden szinten összeomlik a korábbi társadalmi politikai struktúra. 1956 esetében is jól látszik mindez. A rendszerrel szembeni ellenérzések folyamatosan éltek az emberekben. Már az 1954-es labdarúgó vb-döntő elvesztése is politikai tartalmú tömegmegmozdulást eredményezett. Rajk László és kivégzett társai újratemetése tömegtüntetéssé alakult 1956. október 6-án. A forradalom békés tüntetéssel indult, de miután a hatalom oldaláról eldördültek az első fegyverek, először Debrecenben, a megmozdulás átalakult fegyveres felkeléssé és ellenállási mozgalommá. Kétségtelen, hogy a felkelők csapataira nem volt jellemző a kegyetlenkedés. Magyar Bálint egy régebbi tanulmányában alapvetően rendpártinak nevezi '56 vidéki Magyarországát, ahol az emberek nemzetőrséget szerveztek, próbálták fenntartani az alapvető szolgáltatások, köztük az élelmiszer-ellátás folyamatosságát, de a hatalomhiányos helyzetekben az erőszak időnkénti elszabadulása szinte elkerülhetetlen.
– A Köztársaság téri ostrom utáni lincselések elhelyezhetők még a forradalmi erőszak elfogadható szintű tartományában?
– Az ilyesmi sosem elfogadható, legfeljebb tudomásul vehető. Elterjedt vélekedés, hogy az ostrom az október 25-i, Parlament előtti, csaknem száz halálos áldozatot követelő sortűzre adott válasz volt. Másik kiváltó okának a fővárosi pártbizottság székházának, a régi hatalom egyik központi intézményének a felszámolását tekinthetjük. Erről olyan hírek terjengtek – nem teljesen alaptalanul –, hogy egy funkcionáriuscsoport ott próbálja a kommunista párt hatalmát védő ellenállást megszervezni, szoros együttműködésben az ÁVH-s karhatalommal. Hiedelmek kaptak lábra, híresztelések terjedtek nemzetőrök elfogásáról, föld alatti börtönről, ami fokozta az indulatokat. Mintegy másfél száz ember tartózkodott az épületben október 30-án. Az előtte álló három szovjet tankot magyarok váltották, de ezek átálltak a felkelőkhöz, ami döntőnek bizonyult.
Ez az ostrom volt az egyik legsúlyosabb, polgárháborús jellegűnek is minősíthető összecsapás a forradalom alatt. A védők közül huszonöten estek el, a felkelők 15-20 embert veszítettek.
A győztes ostrom után a feldühödött tömeg gyakorlatilag népítéletet tartott. A magát megadó Mező Imrét és társait lelőtték, más államvédelmiseket falhoz állítottak, majd két holttestet felakasztottak a tér fáira, és meggyalázták őket. A róluk készült képek bejárták a világsajtót. De más, ehhez hasonló atrocitások igazán csak el-elvétve fordultak elő a forradalom alatt.
– Mégis szép számmal akadnak, akik rettegéssel gondolnak vissza 1956-ra. És nem kevés zsidó van közöttük. Az antiszemita korszak feltámadásától tartottak? Miért?
– Ennek a szorongásnak nagyon összetett a háttere. Az első szint természetesen a holokauszt drámai emlékezete. Az üldöztetés alóli felszabadulás sem hozott rögtön éles cezúrát a zsidóság számára, hiszen bármily döbbenetes, de 1946-ban antiszemita megmozdulásokra került sor az országban. A három legismertebb az ózdi, a kunmadarasi és a miskolci. S ezek halálos áldozatokkal is követeltek. A zsidó-nem zsidó együttélést a holokauszt és a többségi társadalom részvétlenségének a traumája mellett számos konfliktus és sérelem terhelte. A megsemmisítőtáborok poklát túlélt, onnan visszatért zsidóság próbálta helyreállítani a társadalmi helyzetét és visszaszerezni az elvett vagyontárgyait, de ez nehéz és konfliktusos folyamat volt. A helyzet sajátossága, hogy a túlélők közül sokan a kommunista pártban láttak új asszimilációs és mobilitási pályát. Azt remélték, ez a politikai szerveződés védelmet nyújt, és a szovjetrendszer megszünteti az antiszemitizmust. Csakhogy, amint azt Standeisky Éva kutatásai is feltárták, az egykori nyilasok belépésével a kommunista pártban is megjelent az antiszemitizmus, komoly belső feszültségeket okozva. És amikor 1956 októberében szilárd hatalom nélküli helyzet alakult ki, újból felszínre kerültek az egykori sérelmek, indulatok. Hajdúnánáson a helyi zsidó negyedet meg is rohanták és feldúlták a forradalom napjaiban, embereket bántalmaztak, de végül a helyi nemzetőrség megakadályozta a helyzet elfajulását, így nem voltak halálos áldozatok. De két évvel később feloszlott a helyi zsidó hitközség, tagjai eladtak mindent, és elhagyták a várost. Sokatmondó, hogy az 1956–57-es kivándorlási hullámban az országot elhagyó mintegy 200 ezer emberből 10-12 ezer tartozott a magyarországi zsidósághoz. Kétségtelen, hogy ha a forradalom alatt valaki kommunista pártkáder volt vagy/és zsidó családból származott, erős félelem élhetett benne. Azzal együtt, hogy a kirívó hajdúnánási eset mellett alacsony volt az antiszemita megmozdulások száma.
– Egy történelmi esemény mítoszalkotása, tudatformálása közben mitől függ, hogy átlépünk-e az atrocitásain, vagy kihangsúlyozzuk őket?
– Ezt általában az érdekek vezérlik. Amikor egy erőszakos cselekmény identitásteremtő célokat szolgál valakik számára, igazolást nyerhet. Gondoljunk csak a fehérterrorra. A Horthy-korszakban komolytalan ítéletek születtek azokkal szemben, akik részt vettek benne. Pedig köztudott, hogy enyhén szólva semmivel sem voltak udvariasabbak, mint a Szamuely Tibor-féle Lenin-fiúk a Tanácsköztársaság idején. A Kádár-korszakban fel is építették rájuk a rettenthetetlen kommunista imázsát, aki a jó ügyet képviselte, kíméletlenül lecsapott a reakcióra, és megsemmisítette a haladás ellenségeit. Egyebek között így kapott pozitív, elfogadó megítélést az államszocializmus időszakában a baloldali, osztályharcos erőszak, benne az 1919-es vörösterror. A kegyetlenséget azzal legitimálták, hogy a forradalom és a munkásosztály érdeke megkövetelte a kíméletlen erőszakot. Tisztában kell lenni azzal, hogy az emberek felé közvetített történelmi kánon az adott politikai rendszer értékrendjét igazolva mindig végletesen leegyszerűsített képet fest az eseményekről.
– Igen, mi az értékeinket mindig békésen képviseljük, az erőszak sosem tőlünk ered, csak kényszerűen reagálunk rá... Elképzelhetetlen, hogy reflektáljunk a saját vétkeinkre a mítoszainkban?
– Talán elképzelhető, de gyakorlatilag nem reflektálunk. Én alapvetően az elmúlt 100-150 év magyar történelmét tanítom, és próbálom a diákokkal megértetni, hogy a magyar történelmi tudatban van egy erős önfelmentő reflex. Nincsenek bűneink, mindig mi voltunk az áldozatok. Mi nem nyomtuk el a kisebbségeket a Monarchia korában, megegyeztünk volna velük, ha bennük is lett volna rá szándék, nem vagyunk közvetlenül felelősek a holokausztért, ránk kényszerítették, nem vettünk részt a kommunista hatalomátvételben, nem működtettük az államszocialista rendszer, „csak” elszenvedtük.
– Még érdekesebb, hogy mintha a forradalmainkat is békésre szeretnénk festeni.
– Így van. Pedig az 1848-as forradalomban is történtek erőszakos események. Természetesen nem a szabadságharcra gondolok. Antiszemita megmozdulásokról is tudunk a hatalmi vákuumban. De az abszolutizmus korában meghirdetett passzív ellenállás sem zajlott teljesen békésen. Olykor fellángolt az erőszak, és áldozatokat is követelt. Az 1860. március 15-én szervezett budapesti tüntetést sortűzzel oszlatták fel, aminek áldozatául esett Forinyák Géza 20 éves joghallgató. A temetése néma tömegtüntetéssé változott.
– Miért nem vállalható a harc kíméletlensége? Főleg, ha nemes célokért vívják, gyűlölt ellenféllel szemben.
– Biztosan van olyan helyzet, például a haza védelme vagy a zsarnokság megdöntése, amikor az erőszak elkerülhetetlen. Annak viszont már rossz üzenete van, ha békés társadalmi viszonyok között építik fel tudatosan az ellenségképet, az erőszak és a gyűlölet kultuszát. Hiszen ez elfogadottá teszi a „cél szentesíti az eszközt” elvét. Egy diktatúrát, önkényuralmat megdöntő forradalmat nyilván a céljai tehetnek dicsővé és legitimmé a társadalom számára. A kollektív történelmi emlékezet például a francia forradalom kapcsán is a „Szabadság, egyenlőség, testvériség!” jelszavát őrizte meg elsősorban, és nem a jakobinus diktatúra erőszakosságát. Az atrocitások, kegyetlenkedések társadalmi és történelmi megítélése sohasem egyszerű. Félreértés ne essék, emberi szempontból semmiféle erőszak nem elfogadható! Az ilyen események megítélésében fontos választóvonal, hogy tudatosan megszervezett, intézményes hátterű erőszakról, avagy spontán népharagról van-e szó.
Nyilván nem lehet egyenlőségjelet tenni például a Lenin-fiúk Kalocsa környéki tömeges akasztatása, a második világháborús újvidéki tömeggyilkosság vagy a Köztársaság téri ostromot követő lincselés közé.
Az első kettő valamilyen értelemben a hatalmi-politikai-katonai intézményrendszer által szervezett megtorlás, a Köztársaság tér a tömegek indulatának elszabadulása egy spontán és természeténél fogva kontrollálhatatlan társadalmi megmozdulás. 1956-nak azonban nem ez volt a lényege, hanem a kommunista rendszer összeomlása és a nemzeti függetlenség kivívásának a kísérlete. Nem tudunk olyan 1956-os forradalmi testületről, vezetői csoportról, amely utólag ne ítélte volna el azt, ami október 30-án történt. Az új forradalmi szervezetek igyekeztek megfékezni az önbíráskodás hasonló kitöréseit. Ami korántsem volt egyszerű feladat, de sikerrel oldották meg. 1956 magyar forradalmárjai tettek azért, hogy küzdelmük során ne zuhanjon a kaotikus erőszak állapotába a társadalom.
