Székelyföld;költészet;örmények;dramaturg;marxizmus;baloldaliság;

- Véletlen, hogy egyáltalán él - Kali Ágnessel bátran

Sarló, kalapács az egyik falon, szemben Karl Marx és a francia filozófus, filmrendező Guy-Ernest Debord kézen fogva egy montázsolt festményen. A szoba egyik dísze a tulipános erdélyi faláda, a másik a kanapén hempergő Jancsika cica. A lakás pont olyan eklektikus, mint a benne élő Kali Ágnes. A fiatal költő imádja az ócskapiacokat, férjével számos értékes kincsüket ilyen helyekről vadásszák. Eddig kapott címkéi közül leginkább az „erdélyi, feminista, punkköltő”-vel tud azonosulni – még így 7 hónapos terhesen is. Második verseskötete, a Megvakult angyalok apropóján beszélgettünk.

Nem semmi ez a marxista és régiség-ereklyegyűjtemény!

Csak baloldali lehetsz, ez marad végül, minden oda vezethető vissza. A neoliberális kapitalista rendszer végletekig kizsigereli az embereket, a marxi elveket kell újraértelmezni. Azt hiszem, én inkább anarchista vagyok. Sokat foglalkozom azzal, hogy mivel lehetne élhetőbbé tenni a környezetünket. Például kisközösségekbe kellene rendeződni és függetlenedni a tőkés termelői rendszertől; az egyik álmom egy önfenntartó kommuna.

Érdekesen hangzik ez itt, a budai oldal tetején…

Ez lett volna az utolsó környék, ahova elképzeltük volna magunkat. A Mátyás téren kinéztünk egy albérletet, de jött ez a lehetőség, itt nem kell lakbért fizetnünk, ami óriási előny. De egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy e helyütt fogjuk felnevelni a gyerekünket. Még nem látom az itteni identitásomat, még nem érzem itthon magam. A Népszínház utcába villamosozom át, ha „otthoni levegőre” vágyom.

A Népszínház utcába villamosozom át, ha „otthoni levegőre” vágyom.

A kétlakiság alapélménye. Magyarország és Erdély, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és Budapest élete párhuzamos helyszínei. Tudja, melyik versét hol írta?

Nagyjából igen. Többször említek meg helyszíneket a verseimben, amik így térképek is, főleg az Ópia kötetemben. Az elmúlt 7 évben szabadúszó dramaturgként évadonként 4-5 előadásom volt különböző városokban, leginkább román nyelvű színházakban. Sokáig Kolozsvár volt az origó. Budapestre 14 éves korom óta járok, komoly barátságaim vannak itt is, de az „otthonérzetemet” az emberek – akiket magam köré gyűjtök – adják. Sepsiszentgyörgyöt tiniként gyűlöltem, de amikor elkerültem onnan, megszerettem, nosztalgikus a viszonyom felé. A 60 ezres kisvárosban akkoriban nem stadionokat építettek, hanem olyan dolgok valósultak meg, amik ma elképzelhetetlenek: jazz-, film- és színházi fesztiválok, irodalmi előadások, találkozók, ahol – többek között – Esterházy Péterrel is beszélgethettem. Ma a „nőim” vannak ott, egy igazi matriarchátus: anyukám és a nagynéném, a két unokahúgommal hozzájuk szoktunk itthonról hazajárni. Nemrég két hetet töltöttem velük, hazamentem még egy kicsit kislány lenni, mielőtt anyuka leszek. Zakuszkát és lekvárokat raktunk el, csodás volt.

Magyarul és románul anyanyelvi szinten beszél, de verset csak magyarul ír.

A magyar nyelvhez való viszonyomat az anyai nagymamámnak, Simó Erzsébetnek és Farkas Árpád költő nagyapámnak köszönhetem. Nagyon figyeltek, hogy helyesen beszéljünk, óriási tudást kaptam tőlük a nyelvről. Szeretek a szavakkal „pepecselni”. Például magyarul a holdazni szót használom a menstruálásra. Az első román kötetem most jelenik meg, Andrei Dosa fordításában. A már meglévő verseim egy részét tartalmazza, a macsóságot parodizálja. Kolozsváron kezdtem csak románul tanulni. Emlékszem, a szebeni Radu Stanca Színházban a Hedda Gableren dolgoztunk, és jöttem én, egy fiatal lány, aki dramaturg is, és a nyelvet is nagyon furán beszéli. De jókat mondtam, megszerettek, és Románia legnagyobb színházaiban dolgoztam olyan nagy rendezőkkel, mint Radu Afrim vagy Bocsárdi László. Legfontosabb munkáimnak a Botond Naggyal közös előadásaimat tartom, ő az állandó munkatársam, vele együtt nőttem bele a szakmába.

Ez az, amit az egyetemi tanárai annyira nem néztek jó szemmel, hogy elindított egy lavinát, és a végén kirúgták?

Nem végeztem egyetemet, ez tény. Elkezdtem többször is, de valahogy az intézményesített oktatási rendszerek kilöknek magukból. Más úton sajátítottan el a színházi tudásomat, és a kíváncsiságom, a gondosan kiépített rátermettségem és a lelkesedésem miatt helyt álltam a színházakban. Ez bizonyos tanároknak szúrta a szemét, leginkább azoknak, akiknek nem sikerült ehhez hasonlót elérniük. Viszont ha csesztetnek, akkor kijön belőlem a díva és a Hedda Gabler, azt meg nem tűrték és kirúgtak.

Műveiben a gyökerei, származása is fontos téma. Székely és örmény felmenői is vannak.

Élő kapcsolatom van a múltammal, olyan életszakaszban is vagyok, hogy fontos, honnan jövök. Hiszek abban, hogy meg kell ismernem a felmenőim hangját. Édesapám örmény vonaláról nem él már sajnos senki, aki jól ismerné a családfánkat. De amikor elkezdtem kutatni az örmény múltamat, megtudtam, mi elől menekültek az őseim, hányan nem élték túl, és milyen véletlen, hogy egyáltalán én élek. Dühös vagyok, mert ezt tabuként kezelik. Holott jelenleg is ártatlan emberek pusztulnak el, csak ennek a háborúnak nincs olyan jó marketingje, mint mondjuk az orosz–ukránnak. Nem elég menő, nem elég európai. A születendő fiunk neve Merse, örmény név. Szeretném megosztani vele a hagyományokat és mindent, ami nekem fontos. Például a duduk, az örmény nép hangszerének hangját mindenképp.

Jelenleg is ártatlan emberek pusztulnak el, csak ennek a háborúnak nincs olyan jó marketingje, mint mondjuk az orosz–ukránnak. 

Verseiben olyan tabukról is ír, mint a már említett örmény genocídium, illetve saját traumák, legyen az a nők elnyomása, kiszolgáltatott helyzete vagy a droghasználat. Honnan ennyi erő, bátorság, lázadókedv?

Miért, lehet mást csinálni? Kutya kötelességed felszólalni, ha igazságtalanság történik. Nem tudok csak hátradőlve verseket írni. Elszomorít, amikor kortárs művészek az alkotásaikban kiállnak valami mellett vagy ellen, aztán „civilként” teljesen máshogy cselekszenek, beszélnek. Szerintem ez árulás. Most biztos nem az a korszak van, hogy a művészetnek csak a gyönyörködtetés a célja, feladata. Minden trauma, ami megtörténik velünk, látlelet a társadalomról, megmutatja a diszfunkcionalitását is. Nem az a lényeg, hogy én milyen traumákat hordozok, hanem, hogy ezek a traumák strukturális problémákból fakadnak-e. Ha ezt felismertük, akkor beszélni, cselekedni kell. Van felelősségem: akinek már kicsit is nagyobb az ismertsége, több emberhez elér, annak ki kell állnia bizonyos dolgok mellett vagy ellen. Csak úgy lehet társadalmi szinten is feldolgozni a traumákat, ha együtt beszélünk róluk, és megismertetjük mindenkivel. Bátorság a gondolkodáshoz kell, mert mindent megtesz a világ, hogy elvegye tőlünk a reflexió és a kollektív cselekvés, gondolkodás lehetőségét. A bátorság és az erő anyukámtól jön. A Háromszék nevű napilapnál főszerkesztő-helyettes, nagyon erős nő- és anyaképet kaptam tőle. Miután apukám 4 éves koromban meghalt, kettesben éltünk. Megmutatta: lehet egyszerre teljes értékű anya – ráadásul egyedülállóként – és teljes értékű újságíró is. Magasra tette a lécet.

Születtek „anyaversei” az elmúlt 7 hónapban?

Prózát kezdtem írni, a színház helyett ezzel tartom ébren magam. Nem az van, hogy passzívan várom, hogy szüljek. És ráeszméltem, milyen régóta készülök az anyaságra: olvasmányélményeim, a lecsendesülésem, hogy egyes verseimben a szárnyaszegett Virginia Woolftól eljutottam az örmény mitológia anyaistennőjéig. Régóta érdekel a nőiség szakralitása, szentsége, óriási erő van abban a női testben, ami ma agyonszexualizált és tárgyiasított. Már éppen háttérbe tettem a színházat – mert abba az irányba ment, hogy kápráztassunk, nyomjuk le a passzív nézők torkán a gondolatainkat, ahelyett, hogy aktív közösséget hoznánk létre –, és jelentkezni készültem egy dúlatanfolyamra, hogy a szülésnél segítsek a nőknek. De a feljebbvalók úgy döntöttek, hogy először magamon „dúláskodjak”. Állítom: a terhesség a legnagyobb trip.

(Recenziónk a Megvakult angyalokról: „Tisztán látni”, Nyitott mondat, 2023. szeptember 15.)

Először olvasható magyarul Erich Kästner Fabian, avagy egy moralista története címen közismert regényének ősváltozata, az Ebek harmincadja. A főszereplő, Jakob Fabian történetén keresztül megismerjük az 1920-as évek Berlinjének szexuálisan túlfűtött, politikailag pattanásig feszült légkörét. A szöveget a regény 1931-es első megjelenése előtt Kästner kiadója maga „ártalmatlanította” a legprovokatívabbnak gondolt részek kihagyásával, a könyvet a könyvet a náci hatalomátvétel után mégis máglyára vetették. A fordítóval Győri Lászlóval beszélgettünk.