szlovák-magyar kapcsolat;Kentaurbeszéd;Cirill és Metód;

- Liszka József: Töredékek nemzeti szentjeinkről

Sikeresek vagyunk. Alighanem olyan térségben élünk, ahol amit lehet, azt kivétel nélkül mindet sikeresen el tudunk rontani. Itt vannak például a szentjeink. Szent Cirill és Metód, Európa társvédőszentjei. Ideális alakjai (lennének) a békesség, az egymás tolerálása megtestesítésének. Szobraikat viszont általában a szlávság szimbólumaként állítják. Nem a befogadó, hanem a kirekesztő olvasatban tehát. Szent István, akit (ha korában élünk) alighanem különösebben nem kedveltük volna, hiszen enyhén szólva nem finomkodva, hanem a szó szoros értelmében tűzzel-vassal vitte be népünket a kereszténységbe, s ezzel Európába, feledtette el velünk akkori hagyományainkat. De ez messzire visz. Nyilván ott lebegett szeme előtt a korábbi hunok, avarok s még ki tudja melyik keleti nomád népek nem túl távlatos sorsa. Pontosan látta, hogy egyedül, elszigetelten nem megy. Imre fiának szóló Intelmeiben ezt meg is fogalmazta: „…az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem másutt lakjanak”. Mai kultusza viszont a magyar szent uralkodó alakját emeli ki, tehát a másokat inkább kirekesztőt, ahelyett, hogy az Intelmek Szent Istvánja befogadó aspektusára helyeznénk a hangsúlyt.Azt most nem mesélem el, hogy e mindkét oldalról végzetesen elhibázott szempontrendszer milyen (szerencsére csak verbális) villongásokat okozott annak idején például (a szlovákiai) Komáromban. Kíváncsi voltam viszont, hogyan néz ki manapság, tizenhárom évvel a szoborállítás után egy Szent Cirill és Metód ünnep a Duna menti városban. Nem kapott különösebb publicitást, de Danka Kapitáňová információja alapján beszaladtam Komáromban, hogy a Matica slovenská [= „szlovák anyácska”, szlovák kulturális egyesület] által szervezett megemlékezésen részt vegyek.

Július 5-e Szlovákiában államünnep. Az üzletek zárva, munkába nem kell menni. Nagyjából tizenöt fős társaság csoportosult a szobor közelében, a körforgalmon kívül, a járdán. Elgondolom, hogy annak idején micsoda hisztériakeltés volt a komáromi magyarok körében a szobor ellenében! Szlovák búcsújáróhellyé változtatják Komáromot, az „ősi magyar fészket”, évente több tízezer zarándok keresi majd fel a várost, ami hozzájárul rohamos elszlovákosításához. Nem, nem soha! Aztán belenyúlt a nagypolitika, s Robert Fico, akkori szlovák miniszterelnök közreműködésével 2010-ben mégiscsak helyet kapott az eufemizmussal élve nem túl szép szoborpár egy kifejezetten ronda szocreál talapzaton. Szlovákoktól hallottam, hogy „regulovčík”-oknak, közlekedésirányítóknak nevezik őket, viccesen. A felemelt kereszt, akár a forgalmi rendőr által felmutatott piros tárcsa… Átfut az agyamon, hogy vajon a hasonló módon, előre fenntartott kereszttel pózoló Szent István-alakokat nevezi-e bárhol a magyar népnyelv forgalmi rendőrnek? Vagy akármilyen, tréfásnak szánt kifejezéssel. Pedig ha már a vicc is eltűnik…

Visszatérve a komáromi Cirill és Metód megemlékezésre, az összegyűlteken kívül még elszórtan két-három bámészkodó akadt, majd a Matica-ház felől, annak igazgatójával az élen egy további kisebb csoport érkezett. Így összesen lehettek vagy negyvenen. Az evangélikus (!) papnő egy fiatalember társaságában áthatolt a sűrű kamionforgalmon a körfogalom közepére állított szoborhoz, egy szlovák nemzeti színekből egybekomponált koszorúval és egy fehér rózsacsokorral. A fiatalember átmászott egy alacsony támfalon (ugyanis, ezt később sikerült megtapasztalnom, a szobor készítői arra nem gondoltak, hogy alkalomadtán, koszorúzás során a szobor meg is legyen közelíthető; tömeges koszorúzással, zarándoklattal tehát aligha számoltak), lerakta a koszorút és csokrot, majd a lelkésznőhöz visszatérve főhajtással tisztelegtek a szláv hittérítők szobra előtt. Az ünneplők megtapsolták őket (nem tudni, hogy a fiatalember alpinista mutatványát-e vagy valami mást - tudom, most undok vagyok), miközben köztük, tehát a két koszorúzó és a csoport között a sűrű autóforgalom zaja minden mást elnyomott. Visszajutva a csoporthoz a lelkésznő rövid beszédet tartott (a folyamatos motorzúgásból egy szót sem hallottam belőle), azt viszont igen, amikor egy rozoga Škoda lehúzott ablakán át egy jó magyar odakiáltott: „Inkább mennyé kapányi, bazmeg, ne ide gyere!” majd büszke magyarként (akiket, ugye, a magyar miniszterelnök és „sleppje” szavajárása szerint tisztelni kell, miközben nyilván Ovidiusra gondolnak: „Égi legyen, kit az ég kedvel, s tisztelt, aki tisztel!”) bátor hősiességgel elhúzott. Én meg, mezítlábas magyarként szégyenemben a legszívesebb a föld alá süllyedtem volna. Szerettem volna még Jozef Černekkel, a Matica-ház igazgatójával beszélni, de miután lefényképeztem a koszorút, visszafordultam, a kis tömeg már szerte is foszlott. Afféle flash mob-ként is felfogható volt az akció. Senkinek nem ártottak, a forgalmat nemhogy nem akadályozták, de még csak nem is lassították… Hát ennyi tolerancia nincs bennünk, hogy ezt elviseljük?

***

Aztán útra keltem, hogy megnézzem, a környéken miként ünneplik a szláv hittérítők napját. Délután Érsekújvárban a Cirill és Metód-szobornál éppen Ficóék kampányrendezvényét sikerült elkapnom. Véletlenül. Ott a szenteket egyértelmű politikai célokra használták ki, ingyen gulyással, sörrel. És még így sem voltak jelentősen többen, mint Komáromban… Ami akkor megnyugtató volt, noha a közvéleménykutatási eredmények mást, jóval sötétebb jövőképet vetítettek előre. A koszorúzás végeztével a politikusi vezérkar, egy hatalmas transzparensbe kapaszkodva (a budapesti békemenetek első sorának pontos mása) és hirdetve, miszerint ők majd mindent rendbehoznak, amit ezek a pancserek eddig műveltek, elvonultak, hogy az amfiteátrumban Fico megtartsa kortesbeszédét. Nem lévén mazochista, oda nem kísértem őket, hanem inkább a koszorúzás helyszínén nézelődtem, ahol jólöltözött és sminkelt hölgyek pózoltak a szoborcsoport előtt, hogy párjuk fotózza le őket. Az egyik mosolygó negyvenest egy SNS-feliratos [Slovenská národná strana = Szlovák Nemzeti Párt], fekete pólós fickó fényképezte. És szemmel láthatóan mindenki boldog… Pedig akkor még nem is tudhattak a később bekövetkezett frigyről: a Smer–Hlas–SNS koalícióról.

Érsekújvár

Viszont, ha már Fico, nem tud nem az eszembe jutni a komáromi Szent István-szobor avatóünnepsége 2009. augusztus 21-én, illetve az akkori magyar államfő, néhai Sólyom László onnani „eltanácsolása” az akkori szlovák miniszterelnök, Robert Fico által. Csak emlékeztetőül: akit, mármint Ficót, a magyar miniszterelnök nemrégiben „hazafinak” nevezett, „akivel mindig jó együtt dolgozni”. Az 1968-as bevonulás évfordulóján a magyar köztársági elnök megjelenési szándékát 2009-ben durva provokációnak minősítette Fico, s ha bármilyen biztonsági probléma adódik, azért (már előre) a magyar államfőt tette felelőssé. Aztán szavak kölcsönös kicsavargatása következett (ki vagy mi a biztonsági kockázat stb.), majd Sólyom csak a híd közepéig hatolt be a Duna fölött, ott mondva el beszédét, s mint kijelentette, „a végsőkig elment, de jogászként és államfőként nem akart jogsértésbe keveredni”. Akkor a hatvannyolcas bevonulás évfordulója miatti szlovák pánikolásra saját hajánál fogva előrángatott álproblémaként, ürügyként tekintettünk. Utólag semmi nem igazol és nem is kérdőjelez meg semmit, pláne Sólyom László személyes álláspontját (lásd 2008. augusztus 21-i beszédét, amiben egyértelművé tette a negyven évvel korábbi Csehszlovákia elleni agressziót, és a magyar részvétel miatti sajnálatát fejezte ki a szlovák és a cseh népnek), de azért álljunk itt meg egy pillanatra.



Az idei évfordulón az egyik kormánypárti magyar sajtótermékben (nota bene: szlovák kormánypárti sajtó nincs. Még nincs…) az egyik cikk szerzője arról értekezik, hogy „1968-nak van – kell, hogy legyen – egy speciálisan magyar nézőpontja”, s hogy „szent jogunk és kötelességünk a magyar látószögű valóságmagyarázat megfogalmazása és uralkodóvá tétele”. A magyar látószögű valóságmagyarázat pedig az, hogy a magyar csapatok nem tekinthetők megszállónak, hiszen a Magyarországtól annak idején elcsatolt magyar területekre tértek vissza, „amelyek polgárai elsöprő többségben kitörő örömmel, felszabadítókként fogadták a magyar fiú­kat”. Hát, jelentem: éppen hogy nem annak tekintették őket. De biztos előfordult olyan eset is. A cikk szerzője viszont az egész bevonulást összekapcsolja az 1938-assal, s arról beszél, hogy „bizony 1968-ban is tengernyi faluban a remény és a bizalom jeleként lobogtak a házakon az addig féltve rejtegetett piros-fehér-zöld zászlók, sokan könnyezve borultak a magyar katonák nyakába…”. Ezek szerint alighanem nem Dél-Szlovákiában éltem akkor, mivel a magyar trikolórba öltöztetett magyar falvakról semmilyen emlékképem nincs. „Ennek fényében tudatosítanunk kell magunkban, hogy nekünk nem cseh vagy szlovák szemszögből kell megítélnünk történelmünket, hanem kizárólag magyar nézőpontból. E szerint honvédeink elbitorolt magyar földre léptek 1968-ban, és ott magyar reménnyel, magyar hűséggel találkoztak.” A témát, ami egyértelmű gumicsont volt, azóta gondosan körberágcsálták, boncolgatták, így azon túl, hogy emlékeztetek rá, nincs mit hozzáfűzni. Legfeljebb annyit, hogy amikor a magyar külügy a szlovák kollégáknak pszichiáterük felkeresését ajánlgatja, nekik is ideje lenne gondoskodni saját lelki higiéniájukról.

*

De vissza a Szent Cirill és Metód-napi körutamhoz. Nyitraszőlősön, noha a naiv kivitelezésű Cirill és Metód-szobrot megduplázták: egyik változata (hogy melyik melyiknek a másolata, az rejtély), szóval az egyik a plébániakertben, a másik a szőlőhegyen áll. A templom déli falán nagy méretű, 1991-ben készült sgraffito mutatja a szaloniki testvérpárt, a kép jobb felső sarkában a szlovák címerrel. A teljesen kihalt faluban, illetve az objektumok környezetében semmi nyoma bármilyen megemlékezésnek, élő kultusznak.

*

Az utolsó állomás, ahová voltaképpen a komáromi rendezvényt követően célzottan elindultam, Berencs. Falu a Nyitrai járás déli peremén, 1938-ban itt húzódott a bécsi döntést követően a határ. De maga a nyelvhatár is. Berencset, lévén akkor markánsan magyar népességű (mára ez az arány teljesen megfordult), Magyarország megpróbálta Csehszlovákiával „kicserélni” (hogy mire?), de a tárgyalások nem vezettek eredményre.

Elvétettem viszont a dátumot, az interneten talált kétnyelvű (!) meghívót ezek szerint felületesen olvasva. Tegnap volt a szabadtéri mise a szoborcsoportnál, s nem ma. Magyar asszonyságok, akik a mai magyar misére igyekeztek a templomba, mondják, hogy azért hozták át az előestéjére, tegnapra, mert amúgy is keddi napokon vannak a szlovák misék. Szerdánként a magyarok. Ők nem vettek részt ezen a szlovákon, de az egyik megemlíti, hogy mentek ki a szőlőhegyre, és az autóból látta. „Nem voltak sokan. Annyicskán, amennyin a templomba is szoktunk lenni. De ott ültek a magunkfajta fiatal öregasszonyok szíp magyar viseletbe…” Mosolyog hamiskásan, s nem tudom eldönteni, hogy a viccesnek szánt „fiatal öregasszonyokon”, vagy azon, hogy kevesen szoktak lenni, vagy a „szép magyar viseletet” szánta iróniának… Persze nem kérdezem meg. Majd csak az autóban jut az eszembe, hogy meg kellett volna. Hiába, lépcsőházi ember.

Kimegyek a szoborhoz (ami monumentális alkotás, mindamellett halandó emberi szemek elől inkább elrejtve), hát a nyomok különösebben nagy ünnepségre valóban nem mutatnak: befőttesüvegekben néhány csokor kókadt virág, középen egy színes virágokból szlovák nemzeti színekbe egybeálló koszorú, szlovák trikolór szalaggal, rajta a felirat: CYRILOMETODIADA o. z. [občianske združenie = polgári társulás]. Eszembe villan a Republika nevű, félig fasiszta vagy tán egészen az szlovák politikai párt egyik választási plakátja: Mimovládkam ani cent! [civil szervezeteknek, illetve magyarul: „endzsíóknak” egy centet sem!] Ismerős, ugye? Mindig mondom, hogy a magyar és a szlovák néplélek igen közel áll egymáshoz. Ami szerencsére nem csak ilyen tünetekben jelentkezik.

Komáromban, egy körforgalom közepén áll a szinte megközelíthetetlen emlékmű

A szobortól nem messze, az út emelkedő oldalában egy kis teraszszerűség van kialakítva, és srégen az oldalba térkőből az 1943-as évszám és a szlovák címer kirakva. A helyről pontosan rálátni a szoborra. De miért 1943? Két magyar atyafi megy a szőlőhegyre, megkérdezem őket. Hát hogy a háború végét jelzi. De hiszen akkor még nem ért véget a háború! Csakugyan, motyogják. De nem 1944 van oda kirakva? – kapaszkodik bele az egyik, mintha akkor ért volna véget. Nem: 1943. Á, azt még a kommunisták csinálták, zárja le a vitát a másik. Minden évben tartanak a szobornál nagy ünnepséget, amit tisztelettel a hangjukban mondanak. Tegnap is volt. Látom, teszem hozzá magamban…

Már itthon derítem ki, hogy a szobor 1943-tól (!) áll ezen a helyen, Berencsen, afféle rontáselhárítóként, az akkori csehszlovák–magyar határon…

*

(Dél-tiroli epilógus) Bozen (Bolzano) egyik (vagy talán „a”) jelképe Walther von der Vogelweide szobra. A XIX. század közepén terjedt el az a hiedelem, hogy az egyik első nagy középkori német költő Dél-Tirolban született. Amit persze semmi sem bizonyít, de az éppen akkor fellángoló nacionalizmus (finomabban: a nemzetté válás folyamatának) farvizén az egész német nyelvterületen elkezdtek a legdélibb német városban felállítandó szoborra gyűjteni. Helyi szinten az 1889-ben emelt szobor a liberális polgárság győzelme volt a keresztény-konzervatív lakossággal szemben, amely ugyanott egy Mária-szobrot szeretett volna látni. A mintegy félszáz kilométerrel délebbre fekvő olasz Trentóban áll egy kezét észak felé védekezően kinyújtó, morcos Dante-szobor, amelyet az olasz patrióták nem sokkal később a dél felé fordított bozeni, komor tekintetű Vogelweide-szobor ellenpárjaként emeltek. Istenem, milyen ismerős! A rozsnyóiak vitáira emlékeztet, hogy az ottani Kossuth-szobor éppen merre mutat. Délnek vagy északnak? Vagy az esztergomi várdomb Szent István-szobra. Ami istenigazából Szlovákiából értelmezhető. Hogy aztán a túlsó parton megszülessen egy Štúr-szobor. Ha már Párkányt úgyis Štúrovónak hívják…,

Szakállas mondás: a kocsmai verekedés azzal a pofonnal kezdődött, amit valaki valakinek visszaadott.