Mindenekelőtt pillantsunk bele az 1988. augusztus 18-án napvilágot látott, angolul hivatalosan Covenant of the Islamic Resistance Movement (Az Iszlám ellenállási Mozgalom Szövetsége, röviden Hamas Covenant – Hamász Szövetség vagy Hamas Charter – Hamász Charta, a továbbiakban CM) elnevezésű dokumentumba, amely a Hamász létrejöttének történelmi és politikai okait és a mozgalom célkitűzéseit cikkelyekbe szedve foglalja össze, s helyezzük mellé ennek a dokumentumnak a 2017 májusában publikált, „korszerűsített”, revideált változatát, a Document of General Principles and Policies (Általános Elvek és Politikai Alapvetések Dokumentuma, továbbiakban DP) pontokból álló szövegét.
A CM 31. cikkelye leszögezi, hogy „az Iszlám Elenállási Mozgalom egy humánus mozgalom, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat. Elkötelezett az iszlám toleranciája mellett más vallások követőivel szemben”, hozzátéve, hogy a zsidóság és a kereszténység kizárólag az iszlám égisze alatt élhet teljes biztonságban. A DP a 16. pontban mintha a fentieket egészítené ki, kiemelve, hogy a Hamásznak konfliktusa kizárólag „a cionista szándékkal van, s nem a zsidókkal, a vallásuk miatt. A Hamász nem a zsidók ellen vívja a harcát, azért, mert zsidók, hanem a Palesztinát megszálló cionisták ellen.” S ennek nyomatékot adva a következő, 17. pontban az alábbiakat deklarálja: „A Hamász elutasítja bármely emberi lény üldözését vagy jogainak nacionalista, vallási vagy felekezeti alapon történő csorbítását.”
A fenti dokumentumok olvastán az ember eltöpreng: vajon milyen cionista kötődéseket érhettek tetten a Hamász terroristái az általuk lefejezett csecsemőknél?
Ha – mint a dokumentum mondja – a Hamász elutasítja minden ember vallási vagy felekezeti alapon történő üldözését vagy jogainak csorbítását, akkor vajon milyen magasabb rendű okok és célok vezérelhették azokat a barbár emberszabásúakat, akik terhes nők hasát vágták fel? S ha a Hamász – mint olvasható – tiszteletben tartja az emberi jogokat és elkötelezett az „iszlám toleranciája” mellett, akkor vajon mit követhettek el azok a vidáman bulizó tinédzserek, avagy a magatehetetlen idős emberek, akiket a terrorkülönítményes keretlegények lemészároltak vagy túszul ejtettek. S egyáltalán: ha ezt a „teljes biztonságot” garantálja zsidóknak és keresztényeknek a Hamász toleranciája, akkor mi lehet az a bizonytalanság, amivel szemben védelmet remélhetnek a monoteista vallás hívei az „iszlám égisze alatt”?
A fenti kérdésekre ne keressük a választ, minthogy a két dokumentum idézett cikkelyeinek komolyan vétele semmiképpen sem lehetséges, s ennek okát maga a két dokumentum adja meg. Ugyanis a fennen hangoztatott nézetek kizárólag egy szekuláris államban vehetők komolyan, s csak ott kaphatnak értelmet, ahol államnak és egyháznak a szeparációja megtörtént, s ahol az egyházak nem közjogi testületek, hanem magánjogi szervezetek. Következésképp csak ott, ahol az állam szuverenitásából adódóan szó sincs egyenjogú vagy mellérendeltségi státuszról, vagyis a világi jogelvek, köztük a nemzetközi jogi vagy az emberjogi irányelvek minden további nélkül elvárható és gyakorolható célkitűzések maradhatnak.
Ám a Hamász két dokumentuma világossá teszi, hogy az ő irányelveikben erről szó sincs, épp ellenkezőleg: az iszlám „organikus vallás”, politikai és vallási közösség, vagyis vallás és állam teljes szimbiózisa a jellemzője, politikai ideológia és normatív rendszer, ahol a törvények, azaz a vallásjog egésze, a saría isteni eredetűnek minősül, következésképp minden ember alkotta törvényt felülír, valamennyinél magasabb rendű, s azt megreformálni nem lehetséges. S csak a példa kedvéért ugyanígy, még a katonai-stratégiai kifejezések is vallási kontextusba illeszkednek, mint például a hudna (tíz évre felajánlott taktikai fegyverszünet) vagy a tahadiye (ugyancsak taktikai okokból alkalmazott ideiglenes tűzszünet), amelyek – ellentétben a nyugati gyakorlattal, ahol a fegyverszünetek legtöbbször a béketárgyalások reményében és egy megállapodás kilátásában köttetnek meg – az iszlám hagyományban kizárólag időhúzásra, megerősödésre, az erők egyesítésére szolgáló intézmények. Vagyis az élet egésze, a politikától és a jogalkotástól a hadviselésen és az oktatáson át a kultúráig és a mindennapi viselkedést illető szigorú elvárásokig minden csakis „az iszlám doktrináinak megfelelően” történhet, sehogy másként.
A CM 34. cikkelye első pillantásra a szöveg rendeltetésétől eltérőnek tűnő kijelentést tartalmaz: azt, hogy Palesztina a földgolyó szíve, a világ tengelye, axis mundi, kontinensek összetalálkozása, a transzcendens és az e világ metszéspontja, ahol a hitetlenek hamis és összezavart hitét csak az iszlám igaz hite győzheti le: a vallásos hitet kizárólag a vallásos hit.
Vagyis a dokumentum egyértelművé teszi, hogy a politikai konfliktus (amelyet – természetesen sosem terrorista szervezetekkel tárgyalva vagy kapcsolatra lépve – racionális eszközökkel is lehetne kezelni) valójában vallási konfliktus,
amely túl minden ráción, a hit világába helyezi át a megoldást, s az állami-politikai törvényeket is meghatározó vallási törvények (saría) terrénumába utalja a kérdés végső elrendezését. Oda, ahol már nem az emberi ráció, hanem az isteni döntvényekbe beleolvasott-beleértelmezett megkerülhetetlen, kötelező és ha kell, minden e világi értéken, humánumon és józanságon túli megoldás alkalmazandó.
A CM 5. cikkelye világosan kimondja, hogy az iszlám a hivatalos vallás és „a Korán az alkotmánya, amely mindenhol érvényes, ahol muszlimok laknak”, s „a föld mélyéig terjed és az égig nyúlik”, vesd össze az axis mundi, világtengely fenti megfogalmazását. Következésképp „a palesztin probléma vallási probléma”, „a dzsihád minden muszlim kötelessége”, amelyben részt kell vállalniuk „a tudósoknak, tanároknak, információs és médiaszakembereknek, a tömegeknek, s különösen az iszlám mozgalmak ifjúsági sejtjeinek”, továbbá „alapvető változtatásokat kell eszközölni az iskolai tantervben” (15. cikkely)
A 13. cikkely félreérthetetlenül kimondja, hogy a különféle kezdeményezéseket, béketárgyalásokat, nemzetközi konferenciákat az Iszlám Ellenállási Mozgalom mind elutasítja, minthogy „egyiket sem tartja alkalmasnak a követelések realizálására”, hiszen „a hitetlenek alkalmatlanok igazságot tenni az igazhitűeknek.” A DP 23-as pontja ezért is szögezi le, hogy „a dzsihád Palesztina felszabadításáért továbbra is törvényes jog, kötelesség és megtiszteltetés népünk és Ummánk (muszlimok közössége) minden fia és lánya számára.”
A dzsihád pedig azt az „ádáz ellenséget”, a zsidókat veszi célba, akik a „nácikhoz hasonló ördögi” tulajdonságokkal rendelkeznek (CM 20), s a nyugati világgal mint irányítójukkal és támogatójukkal együtt a legfőbb gonosz háttérhatalmat képezik, a „Sátán pártját” (hizb al-sajtan). Sokat elárul, hogy miközben a DP 17-es pontja öntudatosan deklarálja, hogy „a zsidókérdés, az antiszemitizmus és a zsidóüldözés jelenségei az európai történelemhez kapcsolódnak és nem az arabok és muszlimok történelméhez vagy örökségéhez”, mégis a zsidóellenes sztereotípiákat, a zsidóüldözésre alkalmasnak bizonyult kifejezéseket és fogalmakat egy az egyben az európai antiszemita hagyományból veszik át. Szellemi muníciónak tekintve a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit, minden rosszért a zsidókat teszik felelőssé, s a kapitalista és imperialista Nyugatot – „a hitetlenek egy nemzethez tartoznak” – amely „minden erejével, pénzzel és emberi erőforrással támogatja az ellenséget”. A Charta történelmi áttekintéséből megtudható, hogy a zsidók álltak a francia forradalom és az orosz forradalmak élén, miattuk tört ki az I. világháború, amely felszámolta az Oszmán Birodalmat, és a II. világháború, „amelynek révén (a zsidók) hatalmas anyagi haszonra tettek szert a fegyverkezéssel, és egyengették az utat államalapításuk előtt”, továbbá „pénzükkel irányítják a világ médiáját, a hírügynökségeket, a sajtót, a kiadókat”, „forradalmakat kavarnak”, „titkos társaságokat alapítanak”, „gyarmatosítanak”, „terjesztik a korrupciót”, s „létrehozták a Népszövetséget, majd azt követően az ENSZ és a Biztonsági Tanács intézményét, hogy uralhassák a világot. Minden háborún ott az ujjlenyomatuk.” (CM 22)
Mindezek után magától értetődő, hogy a CM 7-es cikkely a hagyományra, az al-Bukhári hadíszgyűjteményre, a Korán után a másik legfontosabb jogforrásra hivatkozva mondja ki, hogy „az Ítélet Napja addig nem jön el, amíg a muszlimok nem ölik meg a zsidókat.”
A fundamentalista „totális iszlám” képe bontakozik ki a szemünk előtt, amely – a hagyományaira támaszkodva – két világról tud: a dár al iszlám és a dár al harb világáról, vagyis az iszlám fennhatóság alá tartozó „iszlám világról” és a „háború világáról”. Ez utóbbival, minthogy emebben a dzsáhilíja, azaz a tudatlanság és a barbárság honol, az igazhitűnek az isteni szándékból fakadó szent kötelessége, bármilyen eszköz igénybevétele árán is, megszüntetni és egypólusúvá tenni, vagyis iszlamizálni a vallási kifejezésekkel leírt, dichotomizált, a Jó és a Rossz állandó küzdelmét hozó világrendet, mert ahogy a Próféta is mondta: „Ne legyen két vallás Arábiában.” (Az iszlám fundamentalizmus történetébe és jelenébe enged bepillantást Simon Róbert nélkülözhetetlen munkája, Az iszlám fundamentalizmus, 2014.)
Valamennyi iszlamista mozgalom, így a Hamász terrorszervezete is ennek a máig bevégezetlen küzdelemnek a genezisét a keresztes háborúkban találja meg (amelynek előzménye a zsidók fellépése a Medinába távozott prófétával szemben), a Nyugat – iszlamista értelmezésében – máig domináns imperializmusának első radikális megnyilvánulásában, s végét a zsidókkal folytatott végső harcában remélve.
Ezzel válik a „palesztinkérdés” a mai iszlám lényegévé és fundamentumává, s így lesz szent üggyé és „totális” eszmévé a politika látszatát magára öltő vallásháború, amelynek rendeltetése, hogy hatályon kívül helyezzen és felülírjon minden más hitvilágot. Ez a vallási eszme alapozza meg azt a rendíthetetlen hitet, amely az iszlám harcosait, kövessenek el azok bármit is „a háború világában”, szent harcosokká avatja, s ellenfeleiket Isten megátalkodott ősellenségeivé teszi.
Más iszlamista szervezetek nyelvezetéhez hasonlóan a Hamász is dehumanizálja az ellenségeit, „vérszívókként”, „majmokként”, „emberdisznókként”, „az egész világot fenyegető, vészesen terjedő rákként” aposztrofálva őket, akik ellen a harc felvétele isteni és emberi kötelesség,
amint ez kiderül a Hamász legfőbb kommunikációs csatornáját, a szórólapokat elemző kiváló munkából (Mishal–Aharoni: Speaking Stones. Communiqués from the Intifada Underground, 1994).
A Hamász taktikájának velejárója, hogy miközben az antiszemitizmust és a modern zsidóellenesség valamennyi formáját – mint azt láthattuk – az európai és nem a muszlim hagyomány részének szereti mondani, mégis, számítva az európai „progresszív” baloldali és völkisch-népnemzeti szélsőjobboldali antiszemita szimpatizánsokra, a cionizmust még a nácizmust is felülmúló rasszizmusként írja le, ahogy ezt tette a Hamász egykori politikai vezetője, al-Rantisi, aki egyenesen annak adott hangot, hogy „ha a cionistákat a nácikhoz hasonlítjuk, sértegetjük a nácikat”.
A Hamász önfelfogása szerint a dzsihád mint vallási kötelesség, vagyis szent háború, amely elsősorban a zsidók, s másodsorban az őket pénzelő és kiszolgáló keresztény imperialista Nyugat ellen irányul, a szunnita mozgalmakban kevésbé jelentős, ám újabban a palesztinok egyesítésére alkalmasnak tűnő messianisztikus szimbolikát hordozza, miszerint Isten ígéretének beteljesülése és uralmának végső kiteljesedése a zsidók teljes legyőzésének és megsemmisítésének idejével azonos.
A fentiek arra figyelmeztetnek (helyesebben kellene, hogy figyelmeztessék a vallások lényegével és működésével alig-alig tisztában lévő, a racionalizmus és a felvilágosodás keltette csodás reményekben ringatózó humanista jogvédőket), hogy a Hamásszal – és minden más, a fundamentalista vallási eszmékre alapozó, a politikai, jogi és katonai-stratégiai elképzeléseit a vallási eszmékből levezető iszlamista szervezettel – racionális megfontoláson és józan politikai kompromisszumon alapuló megállapodás szándéka a maga valóságában semmi más, mint reménytelen illúzió, vallási tudatlanságon alapuló „farkasvakság”. Vallási, teológiai és dogmatikai kérdésekben – a hit lényegéből fakadóan – nem jöhet létre kompromisszum.
Nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy hitben élő ember a saját vallására mint egyetlen igaz vallásra tekint. Elvégre nem mondhatja azt, hogy az én hitem csak részben mondható igaznak, mondjuk cirka 67 százalékosan.
Az igazi tragédia az, amikor egyesek a saját hitüket mindenki számára kötelezővé kívánják tenni, s a vallásra politikai erőforrásként támaszkodva a tőlük eltérő hitűeket a legfőbb rossz megtestesüléseinek tekintve semlegesíteni, megszüntetni, elpusztítani kívánják, „elkerülhetetlen” tettüket magasabb, transzcendens okokkal és indokokkal magyarázva.
Mindenesetre Bernard Lewis 2003-ban leírt sorai ma is ijesztően érvényesek: „Ha a fundamentalisták jól számítanak, és sikerrel vívják a háborújukat, akkor sötét jövő vár a világra, különösen azon részére, ahol muszlimok élnek.”
