Emlékeznek rá, hogy mikor unatkoztak utoljára? Mikor érezték azt, hogy bár számos kecsegtető lehetőségük kínálkozik, még sincs kedvük egyikhez sem, és inkább hagyják, hogy ez az édes-keserű, bénító érzet kellemesen átjárja mindenüket? Nem lepődnék meg, ha a gyerekkorig kellene visszaszaladni ahhoz, hogy hasonló élményre bukkanjunk. Felnőttkorban az unatkozást depressziónak vagy munkakerülésnek hívják, és gyógyszereket írnak fel rá, netán sokatmondó tekintettel teszik helyre a renitenst. Ráadásul a mai felnőttek szabadidejének nagy részét felzabálja az igencsak addiktívnak számító közösségi média, a lájkmánia vagy a tévézés: sem idő, sem energia nem jut az unalmas, ám annál hasznosabb semmittevésre. Olyasmire, ami nem posztolható, nem felvehető, nem kellően fotogén.
Ezért is hallgatom olykor irigyen, amikor Dusi nyúzott arccal kijelenti, hogy ő márpedig unatkozik. Nincs kedve kimenni a lakásból, de bent sincs kedve játszani, rajzfilmet nézni, beszélgetni. A legtöbb felnőtt erre persze kiszámítható és földhözragadt javaslatokkal reagál, hogy akkor segíts teregetni, vagy vidd le a szemetet, ugorj le bevásárolni, ami teljes és jogos megrökönyödést vált ki minden gyerekből: hát már unatkozni sem lehet nyugodtan? Amikor ilyen szépen süt a nap? A legborzasztóbb, hogy első hallásra én is majdnem így válaszoltam, szinte megszólalt bennem az apám rosszallása, el kellett számolnom magamban tízig, hogy aztán nyugodtan felelhessem: semmi baj, ha akarod, én is veled tartok.
Az unatkozás ugyanis luxus. A gyermekkor vissza nem téríthető adománya.
Addig kell kiélvezni, amíg a felnőttes élet végképp fel nem zabálja, meg nem bélyegzi. Az új tanévben, harmadikosként máris sikerült betáblázni a gyereket, heti két kosárlabdaedzés, heti két zongora, egy német különóra, szinte alig marad szabad délután, amit unatkozásra lehetne fordítani. Azzal vigasztaljuk magunkat, hogy igazából semmi sem kötelező, semmit sem erőltetünk Dusi ellenében. Talán a németóra a kivétel, itt a legkevesebb a mozgásterünk, hiszen ahhoz, hogy negyedik után jó gimibe kerüljön, elengedhetetlen feltétel a gördülékeny nyelvtudás. Ezzel sincs baj, de a szülő – tekintetét a jövőre függesztve – hajlamos túlbiztosítani magát, hogy szorongásait elaltassa. Dusinak még van két éve a nagy pillanatig, de én máris világbajnok vagyok szorongásból, mert mi lesz, ha nem kap jó jegyeket, ha nem írnak jó ajánlást, ha… Pedig egyszerűen csak bíznom kellene benne, az intellektusában, a talpraesettségében, a kisfiús sármjában. Ahogy annak idején magam is bíztam önmagamban (ha nem is mindig a tudásomban, hanem inkább a szerencsémben), és nem értettem a kezüket tördelő, a cigikre egymás után gyújtó rokonok kétségbeesését, akik az iskola épülete előtt várakoztak a vizsgák napján. Miért jó nekik az idegeskedés? Egy gyereknek, s főként egy kamasznak szerencsére szinte lehetetlen elmagyarázni, hogy egy elhibázott lépéssel tönkre teheti a jövőjét. Hiszen hogyan is mehetne az tönkre? Minden rossz napra jön egy másik nap, ami új perspektívát kínál, és ha nem kap mérnöki diplomát, akkor pincér lesz egy étteremben; mi ebben a gáz? A „jövő” valahogy mindig a szülők rögeszméje, ők vannak rácsavarodva, mint drogos a fűre.
Dusi viszont egyelőre kimondottan várja a délutáni programokat, már útközben is pattogtatja a labdát, lelkesen improvizál a pianínón, ráadásul kimondottan jó érzékkel. Nemhiába kedvenc lemeze a nejemnek Keith Jarrett kölni koncertje, amit még terhesen hallgatott rongyosra, és a családi legendárium szerint, amikor a pár hónapos csecsemőnek is lejátszotta, érdeklődve kapta fel a fejét, és azonnal elcsendesedett. Ha majd híres előadóművész lesz, jól fog állni neki az a mondat, hogy ő már az anyatejjel szívta magába a muzsikát.
Addig viszont unatkozzon csak nyugodtan. Nézzen maga elé, bambuljon, számolgassa a levegőben szállongó porszemeket, hagyja, hogy a képzelete unott csapásokkal szelje át az idő végtelen óceánját, panaszkodjon az ürességre, amely most még cseppet sem ijesztő, inkább csak bosszantó. Olyan, mint egy különös játszótárs, aki az istenért sem akarja megtanulni a társasjáték szabályait. Milyen más lesz ugyanez az üresség harminc év múlva, amikor épp elvesztette a munkahelyét, és hazafelé tart a kifizetetlen számlák és kínos magyarázkodások albérletébe. Az unalom most még csak egy duruzsoló hang, a lét elviselhető könnyűsége, egy csapongó futam a zongorán. Nem fenyeget és nem korlátoz. A fénye egy bágyadt őszi délutáné. A legjobb, ha belesüppedünk, mint egy jó fotelbe, amit pont ránk terveztek. Később már nem lesz elég pénzünk, hogy megvegyük.
Én is, ahogy kiteszem majd az utolsó pontot, kicsit elengedem magam. Rá se nézek a határidőnaplóra, nem listázom tovább a teendőimet, nem kezdek el tervezni semmit. Idegeskedjen más a kötelezők miatt. Pár percre kilépek a meghosszabbított valóságból, és visszatérek a földre. Behúzom a fékeket, lelassítom az időt, és talán számolni kezdem a hulló leveleket. Bámulom a teremtés végtelen eleganciáját és kegyelmét. Ezt az egyszeri ajándékot.
