A kultúrpolitika természetesen dönthet úgy, főleg egy kis, identitászavaros országban, pláne, ha Magyarországnak hívják és épp Orbán Viktor a miniszterelnöke, hogy előnyben részesíti a nemzeti, hazafias, történelmi témájú filmek támogatását. Ezzel legfeljebb vitatkozni lehet. El is készülhet sok ilyen produkció, akár más tematikájú, szemléletű művek rovására, elismert alkotók cserepadra ültetésével. Ennek helyességéről is csak vitatkozni lehet. Mint ahogy a kurzusművek esztétikai értékéről is csupán tekervényes disputa folyhat. Ha megfelelő szinten vannak elkészítve.
Az igazi baj, hogy a vakító piros-fehér-zöld csomagolású termékek egy része a minimális elfogadhatóság határán mozog, ha jóindulatúan fogalmazunk. Ha lenne filmes tehetségkutató show, az előválogatáson a zsűri – hacsak nem a kormány állítja össze – keményen alázná szerzőiket, és próbálná más foglalkozás felé terelni őket. Elfogadhatatlan, hogy efféle kudarcok szülessenek bármekkora költségvetésből, és ráadásul főműsoridőben pöffeszkedjenek be a képernyőre.
Az Aranybulla-sorozat már kivágta a biztosítékot hasonló okok miatt. Múlt hétvégén pedig a Memento mori – A váci legenda című tévéfilmtől borsódzhatott a hátunk. A témával semmi probléma. 1994-ben a váci Domonkos-rendi Fehérek templomának felújítása során egy addig zárt, ismeretlen kriptában 265 mumifikálódott, XVIII. századi holttestre bukkantak. Nem akármilyen felfedezés, a kutatások, beazonosítások rengeteg érdekes adatot tártak fel. Az eset nem véletlenül ihlette meg a dokumentumfilmjeivel nevet szerzett Kiss Stefán Mónikát, hogy izgalmas, több szálon futó, jelent a múlttal összekapcsoló fikciós történetet tervezzen belőle. Akár lelkes antropológusnővel a főszerepben, ügyes kutatói csapattal, kicsinyes, áskálódó múzeumigazgatóval, segítő kísértettel, feltáruló, vétkes, de szép szerelmi kapcsolattal a XVIII. századból.
Történelmi filmnek álcázott mozgóképes csőd az AranybullaNem láttam a forgatókönyvet, nem tudom, mire bólintott rá a Nemzeti Filmintézet, milyen fejlesztéseken ment át a projekt. De az eredmény annyira kiábrándító, hogy nehéz feltételezni, ne lettek volna erre utaló jelek. A szakmai stábbal semmi gond; Vecsernyés János operatőr múmiákban tobzódó képei emlékeztetnek a halálra, a színészek között ott van Trokán Nóra, Kamarás Iván, Reviczky Gábor. Csak a film nem szólal meg. Nincs hozzá szerkezete, művészi koncepciója, tisztes narrációs technikája. Felnyitnak egy koporsót, rátalálnak egy ereklyére, megjelenik egy titokzatos figura, mégsem érzünk egy másodpercnyi feszültséget sem. Érdektelenül sematikus és odavetett a hősnő és a múzeumigazgató konfliktusa. A dialógusok élettelensége több jelenetben amatőr szintre veti vissza a sztárszínészeket is. Felfoghatatlan, ritka hatástalanság.
Mondhatnánk, hogy Kiss Stefán Mónika nem mert átlendülni a fikciós filmkészítésbe, gúzsba kötötte az ismeretterjesztő munkák beidegződött nyelvezete. A szereplők sokszor mintha narrátorszöveget mondanának, információkat adnak át, nincs köztük személyes kapcsolat. De hát a kidolgozatlanságnak, a műfaji zavarosságnak csak ki kellett volna derülnie a tervezési időszakban! Tisztességesen működő szakmai kuratórium hogyan ítélhetett meg gyártási támogatást? Elvégre nem idős, nagy nemzetközi presztízzsel rendelkező alkotó filmtervéről volt szó.
Nem tudom a választ. Amiért pedig az ember nehezen huny szemet az eset felett, nem tud megértő lenni, az a produkcióról készült és sugárzása után bemutatott werkfilm.
Amelyet szintén a rendező jegyez. Nem egyszerűen arról van szó, hogy jókedvűen, játékosan betekintünk a keletkezés, a forgatás kulisszatitkaiba. Nem, a legrosszabb marketinghangon közlik velünk, hogy itt bizony egy remek film született. Mindenki csúcsformában teljesített, megvalósult az alkotói álom. Szokatlan módon a díszbemutatóról is kerültek felvételek az anyagba, nagy taps, sok elégedett mosoly. Hallhatunk néhány méltató mondatot Káel Csaba, a Nemzeti Filmintézetet alapító filmügyi kormánybiztos bevezetőjéből, megszólal Rétvári Bence országgyűlési képviselő és Pesti Ákos, a Filmintézet gyártási igazgatója. Büszkék, elégedettek. Így kell ezt csinálni.
Mindezek fényében nem lehet komolyan venni se magát a produkciót, se a kultúrpolitikai kurzust. Ha már ebben is követjük az oroszországi irányt, érdemes lenne átvenni a vele kapcsolatos igényességet is. Az elmúlt években kiváló, nagyszabású orosz történelmi sorozatok készültek, köztük a Jekatyerina, a Jelizaveta. Emlékezetes, drámai pillanatokkal, színészi gálákkal. Józan patriotizmusukba belefért a kritikai hang is. Az Aranybulla vagy a Memento mori megkérdőjelezi az irányvonal képviseletének őszinteségét. Cinizmust jelez. Végül is mindegy, mit adunk hazafias történelmi film címén, úgyse érdekel senkit, lemegy, elkönyveljük. Szét lehet osztani a pénzt. Ez a hozzáállás, az odafigyelés, a minimális igényesség megkövetelésének hiánya felháborító és elfogadhatatlan. Nézőket, alkotókat egyaránt becsap, megtéveszt. Maga a Hazugság.
