szerelem;barátság;

- Papp Sándor Zsigmond: Tükörképek

A szerelem után, vagy inkább mellett a barátságok a legfontosabb, nem hozott kötelékek az ember életében. Itt és most férfibarátságokra gondolok, ami nem azt jelenti, hogy nem hinnék a nő és férfi között létrejövő baráti kapcsolatban, csak nekem ebből kevesebb jutott. Valami mindig közbejött, rendszerint az, hogy már az elején nem voltam teljesen őszinte, és a barátság pajzsa alatt másfajta viszonyban reménykedtem, vagy később alakult ki vonzalom, ami rögvest átírt mindent.

Máig nagy szomorúságom, hogy két gyerekkori barátom is kiszállt az életemből. Az egyik osztálytársam volt, és rólunk, a mi szabálytalan, de annál összetartóbb barátságunkról írtam az első novellámat, amit lehozott annak idején a marosvásárhelyi Látó című folyóirat. Ezzel a mély, zsigeri élmény „kibeszélésével” léptem be az irodalomba, vagy legalábbis az írni szeretők közé. A kívülállásunkról szólt, mintha egy jól bélelt sarokból néztük volna a világot, mert az osztály hierarchiájában nem tartoztunk az élmezőnybe, hogy finoman fogalmazzak. A vesztesek szűk kis köréhez tartoztunk, ez volt a habarcs a mi kis építményünkben.

Ő, nevezzük Kálmánnak, a külvárosból érkezett a megyeszékhely legfontosabb líceumába, ami a többség szemében szinte már falunak számított. S bár a diktatúra mindent megtett, hogy egybemosson minket (például a kötelező egyenruhákkal), őt végig feszélyezte, hogy nem abból a társadalmi közegből érkezett, ahonnan az osztály legtöbbje: munkásgyerek volt a sok értelmiségi, leendő egyetemista között. A magabiztosság hiánya, vagy csak az érzés, hogy folyton attól tart, hogy lever valamit egy értékes boltban, néha a mozgásán is meglátszott, kissé darabos volt, kissé ügyetlen és nagyon félszeg, viszont igen izmos. Bárkit le tudott volna gyűrni a fiúk közül. Soha nem láttam még korábban ilyet: egy erős ember, aki a gyengék módjára viselkedik.

Egy padba kerültünk, ráadásul az utolsóba, mert más nem nagyon akart mellénk ülni. Nagyon sokat lógtunk együtt, rendszeres vendégnek számított nálunk. Talán úgy tekintettek rá a szüleim, mint amolyan védelmezőre, egy soha nem létezett bátyra. Sok „első” élményünk volt: együtt ismerkedtünk meg az alkohol kevésbé áldásos oldalával; találgattuk, hogy mivel lehet hatni egy lányra, aki tetszik nekünk, miközben próbáltunk ösvényt vágni saját kamasz mivoltunk dzsungelében. Aztán felütötte fejét köztünk a rivalizálás is: mindenáron jobb verset akartunk írni, mint a másik, a másik rovására beverekedni magunkat az osztály focicsapatába, és kissé kitörni a ránk rakott búra alól. Egyszerre felvételiztünk a kolozsvári gépészmérnöki szakra, ahol ő egyébként, ha nem is jelentősen, de jobb eredményt ért el, mint én, akihez hosszú hónapokon át járattak magántanárt. Anyámék ezt elég nehezen nyelték le, még úgy is, hogy mindketten az utolsók között voltunk, jócskán lemaradva a bekerülést jelentő szinttől.

A másik barátom, Uwe fölöttünk lakott a társasházban, és termetre még nálam is vékony csontúbb volt. Nem volt olyan játék, amit ketten ne próbáltunk volna ki, a fél gyermekkorom ott van az ő fejében. Még egyezményes jeleket is kitaláltunk a lakásokon átfutó csövek segítségével: ha egyet ütöttem a csőre, az azt jelentette, hogy jöjjön le, ha kettőt, akkor az erkélyen folytattuk a beszélgetést. Magyar svábok voltak, náluk láttam először színes tévét, és nála hallgattam először Jean-Michel Jarre-t, aki teljesen lenyűgözött. Én az élményt a Kraftwerkkel viszonoztam. Később egy kis időre metálos lettem, amit ő vélhetően árulásként élt meg. A rendszerváltás után nem sokkal kiköltöztek Németországba. Egy ideig még kaptam róla híreket, de aztán minden forrás elapadt, éltem a magam életét. Pár éve megpróbáltam a nyomára lelni, de még a Facebook sem segített.

Kálmán ma is ott él, ahol megismerkedésünk idején. Bár azt a részt ma már jobban bekebelezte a város, továbbra sem számít jó környéknek. Az élet sem volt túl kegyes hozzá, megjárta a pszichiátriát, és hiába alapított családot, végül mégis ízig-vérig kívülálló maradt. Időnként látom felvillanni a fényképét a közösségi oldalakon, de már több határ választ el tőle, s attól tartok nem is nagyon lenne miről beszélnünk a puszta nosztalgiázáson kívül.

Szívet cseréljen, aki hazát cserél, mondogatták annak idején az öregebbek. Én azóta már két országot is cseréltem, két kapcsolati hálót hagytam magam mögött, s most kezdem lassan felfogni, hogy mire is gondolhattak azok, akiket annak idején földhözragadt, szentimentális gyáváknak gondoltam. Mert bizony sok és jelentős darabokat hagytam magamból (ha úgy tetszik, a szívemből) bennük: emlékeket, gondolatokat, kalandokat – nélkülük talán el sem mesélhetem magam igazán. Ma, amikor már minden légiesebb, határ és távolság, tán az emlékezés is csak klikkelés kérdése, még inkább hiányoznak. Szívesen mutatnám meg nekik a nálam hagyott önmagukat, ahogy én is szívesen pillantanék az ő tükrükbe, hogy élesebben lássam azt, aki vagyok. Hiszen épp ez a barátság lényege: torzítás nélküli kép önmagunkról a másik révén. Akkor, amikor még fel sem fogjuk, hogy milyen nagy kincs az őszinteség.