- Az összeesküvéselmélet-hívők szabadsága - John Scalzival kapzsiságról, ostobaságról – és a macskákról

A most megjelent, Állati gonosz című regénye már a tizenötödik kötete magyar nyelven – ami az itteni sikerének jelentékeny fokmérője. Angol nyelvterületeken kívül mely országokban, nyelveken a legnépszerűbbek az írásai? Milyen személyes tapasztalatai vannak az olvasóival, mi hangzik el részükről a legtöbbször a műveit illetően?

A tizenötödik, azt a mindenit! Nos, ha a műveim fordítását nézzük, akkor a regényeim Franciaországban, Spanyolországban, majd rögtön utánuk Magyarországon a legnépszerűbbek. Őket követi Németország és Japán. A többi országok pedig igyekeznek felzárkózni. Olyan ez, mintha ezeknek az országoknak a nyelvén is beszélnék. Előfordult például, hogy azt mondta az ügynököm: „Gratulálok, már Észtországban is megjelentél.” Én pedig: „Észtország? Menő! Újabb gombostűt tűzhetek a térképemre: egy újabb területfoglalás.” De a legfontosabb, hogy mit gondolnak a rajongók. Vannak, akik az űroperákat, a Vének háborúja- vagy az Egyesülés-sorozatokat kedvelik inkább (előbbi 6 regényt és egy novelláskötetet, utóbbi 3 regényt foglal magában – a szerk.), mások inkább az olyan önálló műveket, mint a Vörösingesek, A Kaidzsú Állatvédő Társaság vagy az Állati gonosz. A legtöbb olvasómnak általánosságban mindegyik írásom tetszik, de persze amikor találkozom velük, rögtön megjegyzik, hogy „ó, igen, nagyon bírom a Vének háborúját, szeretem a Fuzzy Nationt (Bolyhos népség – magyarul még nem jelent meg – a szerk.), de a Kaidzsút nem annyira…” Mindig tudatják velem, hogy van leg­alább egy a regényeim közül, ami nem jött be nekik. De ez így van rendjén, hiszen senki sem ír olyan művet, amit mindenki szeret. Ezt el kell fogadniuk az íróknak.

Az említett, Fuzzy Nation című regényben is macskaszerű értelmes teremtményekkel találkozunk. Az új könyvben szintén kiemelt szerepet kapnak a macskák. Önnek is van néhány. Mit gondol, a közösségi médiában miért osztják meg oly szívesen a macskákról készült képeket?

Igen, három macskánk van most éppen: Sugar, Spice és Smudge. Szerintem az emberek kedvelik, mindig is kedvelték a macskákat, hiszen a macskáknak remek életük van. Szinte egész nap alszol, van, aki megetet, van, aki odafigyel rád, elég csak aranyosnak tűnnöd. Amikor meg nem akarod, hogy odafigyeljenek rád, félrevonulsz, és alszol tovább. Ha végtelenül lusta ember vagy, aki szeret aludni, akkor tiszta főnyeremény lehet a számodra házi macskaként reinkarnálódni.

Ön korántsem tűnik lustának, ugyanakkor a munkája, a szakmája is a számítógéphez köti. Mennyi időt tölt előtte egy nap?

Rengeteget. Ha a feleségemet kérdezné, ő azt mondaná: túl sokat. A számítógépen írok, itt nézem a YouTube-videókat, itt játszom különféle online játékokon, itt vagyok jelen a közösségi média tereiben. Mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy ideje felállni a székemből, és kimenni mozogni egy kicsit. Ezért is hasznos, ha az ember – a macskák mellett – kutyát tart, mert rögtön jelzi: „Ha nem akarod, hogy a házban végezzem el a dolgom, irány a park!” Szóval neki köszönhetem, hogy naponta háromszor is sétálok a levegőn.

Fontos az egészségmegőrzés! Ahogy a mentális higiénia is, ám úgy tűnik, az internet egyre kevésbé az információmegosztás demokratizálódásának, sokkal inkább a politikai propaganda, a nagyvállalati manipuláció és a kontroll eszköze.

Az a generáció, amelyik először találkozott az internettel, még a hivatalos narratívának számító televízión és az újságokon nőtt fel. Egy hírt, mielőtt lehozott volna a televízió, leellenőriztek – legalábbis az Egyesült Államokban így történt –, megfelel-e a valóságnak, hiteles-e, és ezt elég megbízhatóan tették. Ugyanez igaz volt az újságokra is. Tehát amikor később egy hír megjelent az interneten, az emberek, mivel teljesen hozzá voltak szokva ahhoz, hogy ami megjelenik, az egyben megfelel a valóságnak, nem is sejtették, ha félretájékoztatták őket. Ám a most 25 éves lányom generációja már egyáltalán nem tartja megbízható információforrásnak az internetet. Ők már be vannak oltva az ellen, hogy egyenlőségjelet tegyenek a közlés és annak igazságtartalma közé. Az a sokféle trükk, amelyekkel manipulálni próbálják az embereket a Facebookon vagy a Twitteren, ami ma már X néven fut, rájuk már nem hat. A 30 év alattiak, akik már az interneten nőttek fel, tisztában vannak vele, hogy az információk 99 százaléka baromság, nem dőlnek be nekik. Ez persze nem azt eredményezi, hogy a baromságok száma drasztikusan csökken a neten, vagy hogy azok az emberek, akik ezek megírásával keresik a kenyerüket, felhagynak a szakmájukkal. Ezek a tartalmak mindig ott lesznek. De ha már a lányom korosztályához hasonlóan tisztában vagy azzal, mennyi képtelenség árasztja el a netes oldalakat, és így próbálsz az igazság nyomára lelni, akkor sokkal kevésbé tud hatást gyakorolni rád és manipulálni az, akinek ez a célja.

Az új regényében – melyben a szokásosnál is változatosabb műfaji narratívákkal játszik (pl. a kémregénnyel), erősen ironizál és parodizál – szintén fókuszba kerül egy a világot irányító gazdasági-politikai árnyékszervezetet. Ön pénzügyi újságíróként mit gondol: az ilyen csoportok létezése pusztán az összeesküvéselmélet-hívők elmeszüleménye, vagy nagyon is valóságos?

Az összeesküvés-elméletek szórakoztatók ugyan, de úgy hiszem, a világ dolgaira legtöbbször a legegyszerűbb magyarázat a mérvadó. Hogy miért? Mert az esetek jelentős hányadában az emberi kapzsiság és az ostobaság, vagy ezek különféle kombinációja áll a háttérben. Ez áll a globális gazdasági összeomlás okainak elképzelései mögött is. Semmi másról nem szól, mint hogy az emberek túlvállalták magukat, és nem gondolták, hogy egyszer majd mindez a nyakukba szakad. Azt hitték, megmenekülhetnek az összeomlástól, mielőtt még minden a darabjai hullik. A konteóhívők tulajdonképpen úgy érzik, hogy az összeesküvés-elméleteik révén megszabadulhatnak attól a gondolattól, hogy minden a kapzsiság és az ostobaság miatt történik. Ám végül mindig kiderül, igen, mégis ezek az okai annak, hogy félresiklottak a dolgok, mind gazdaságilag, mind más szempontból. Bárcsak több olyan ügyletet minősíthetnénk összeesküvés-elméletként, amik sajnos nem azok! Gondoljunk csak a Panama-iratokra, vagy az éppen most zajló kínai ingatlanpia­ci összeomlásra! Valakik ismét annyi pénzt próbáltak keresni, amilyen gyorsan csak emberileg lehetséges, és nem törődtek azzal, mi lesz holnap. Kapzsiság és butaság. Változatlanul.

2010–2013 között az Amerikai Science Fiction és Fantasy Írószövetség (SFWA) elnöke volt. Miért vállalta el a posztot, milyen tervei voltak, mit sikerült véghez vinnie?

Az egészről a kiváló író, Mary Robinette Kowal – aki az idei Hugo-díj döntőse volt a legjobb regény kategóriájában – tehet. Felhívott azzal, hogy alelnökként jelölteti magát, mert egy csomó tervét meg szeretné valósítani, de szüksége lenne rám elnökként – akkor már ismert író voltam – minden egyéb elvégzésére. Ez teljesen logikus volt a részéről, ő konkrét terveket valósított meg, és elmerült a részletekben, például a szervezések terén, én pedig a személyes kapcsolatokat ápoltam, a hosszú távú projekteket szem előtt tartva. Röviden: rávettem embereket, hogy különféle ügyekben működjenek együtt velünk. Nagyon sok mindent csináltunk, jó csapatot alkottunk: új szintre emeltük a szervezetet, és az írók jogaiért küzdve sokak számára elérhetővé tettük azt, hogy a kiadók ne verjék át őket, rájuk terhelve minden kockázatot, amivel a könyvük megjelentetése jár. Nagyon élveztem azt az időszakot, felfedeztem magamban, mennyire jó menedzser is vagyok. Ahol csak tudtam, Mary Robinette segítségére voltam – és később meggyőztem róla, neki kell az elnöknek lennie.

Úgy tudom, közelebbi ismeretségben állt az irodalmi Nobel-díjas Saul Bellow-val. Beszélgettek az írásról is? Milyen tanácsot adott önnek? Megfogadta, vagy nem?

Saul Bellow a szakdolgozatom témavezetője volt a Chicagói Egyetemen. Egy független tanulmányi projekt ötletével kerestem fel, ő pedig rábólintott, hogy mentorálja azt. Ám szinte ezzel egy időben megkaptam az egyetemi ombudsmani állást, azaz ha a hallgatóknak problémájuk volt az egyetemmel, hozzám fordulhattak. Ugyanekkor Bellow-t is lefoglalta a munkája, egyikünknek sem maradt elég ideje a közös munkára. Abban a rövidke időben, amit együtt töltöttünk, Stendhalról és a Vörös és feketéről beszélgettünk. Ott ülni az amerikai irodalom Nobel-díjas nagyságával, az íróval és gondolkodóval, és egy vagy több órán keresztül a XIX. századi francia irodalomról társalogni valójában nagyon remek dolog. Akkoriban nem terveztem regényíró lenni, mivel újságírónak készültem, így írói tanácsot nem adhatott. Bár ami a projektemet illeti, alapvetően azt szorgalmazta, olvassak minél többet, mert az, hogy mit olvas az ember, az írásáról is sokat elárul. A jobb íróvá válás egyik kulcsa tehát a sok olvasás.

+1 KÉRDÉS
Visszatérve a regényéhez: eljátszott már valaha a gondolattal, hogy bárt nyisson és csaposként koktélokat keverjen, miként a főhőse?

Még hogy én? Az utolsó lennék, aki bárt nyit, mert egyáltalán nem iszom alkoholt. A feleségem bezzeg!… Ő nyithatna egyet, nagyon szeret koktélozni, sörözni a barátaival. Igazán élvezné. Feleségül jött hozzám, de csak hogy egy életre a sofőrje legyek, aki az ilyen alkalmakkor hazaszállítja.

Az interjú elkészítésében nyújtott segítségért köszönet illeti Velkei Zoltánt, az Agave Kiadó vezetőjét és Kovács Krisztiánt, a kiadó kommunikációs munkatársát.