Nem betegség okán hagytam abba, nem is külső hatásra. Akkor már hónapok óta éreztem, kezd elegem lenni a cigarettázással járó, tizenöt éves korom óta megszokott, folyamatos hacacáréból, ami a szülők előtti dugdosással kezdődött, a folyamatos rágózással folytatódott, majd a felnőttkori cigarettafelhalmozásról szólt, amikor pedig hó végén már másra sem telt. Nem beszélve a gyufatartalék vásárlásáról, ha kifogyna nemcsak az öngyújtó, hanem a pót és annak a tartaléka is, tehát már inkább nyűg volt a szenvedély, mint élvezet. Akkoriban sátoros ünnepeken bezárt még a bazár is, tehát ha nem gondoskodtam előre a füstölnivalóról, gyalogolhattam hőségben vagy hóban-fagyban az első benzinkúthoz, hogy ott aranyáron vegyek egyáltalán nem ízlő cigit, vagy a trafiknyitásig spórolásból felezzem a cigiket, és a félig szívott bűzrudakat a hűtő tetején lévő hamutartóban hagyva, reggelre kelve az egész lakást elárassza az árulkodó, keserégett szag, aztán ettől megundorodva, szégyenszemre kullogjak az első emeleti szomszédhoz – aki brrr!, vékony, mentolos szörnyűséget szívott, amitől behorpadt a homlokom –, és kuncsorogjak tőle másnapig egy dobozzal… Ah!
Az elhatározás tehát már motoszkált bennem, a kérdés csak a mikor merem volt. És főleg, hogy mit csinálok helyette. Ez foglalkoztatott leginkább. Amíg például a buszmegállóban vagy valamely hivatal nyitására várok az utcán, vagy randira előbb érkezem, netán ha munka közben megpihenek, vagy szusszanok egyet főzés, takarítás közben. Azt gondoltam, amíg erre nem találok hosszú távra elfogadható megoldást, nem érdemes belekezdenem az abbahagyásba, mert akkor rövid idő múlva feladnám. Pedig egyet tudtam.
Ha egyszer befejezem, az végleges lesz. Viszont ha végleg sikerül letennem a cigit – soroltam tovább fejben a „nem” oldal érveit –, abból egy csomó bajom lehet. Először is, ugye, a pszichés tortúra. Mi lesz reggelenként? Mit csinálok felkelés után először, amíg iszom a kávét?
Aztán a fizikai. Tudom-e rendszeresen intézni reggel a nagydolgot? Hiszen a megszokott sorrend a szemnyitás után a kávé cigivel, utána vécé. Olyankor elmélkedve ébredek fel végérvényesen. Másodszor pedig meghízom. Mindenki azt mondja, minimum tíz kiló felszalad. Negyvenévesként plusz tíz kiló magamra képzelése, ó, rettenet! Ráadásul brit tudósok szerint a klimax előtti hízás a metabolikus szindróma előszobája. A nyűglődés ellenére volt tehát okom a dohányzásra, lássuk be!
Aztán egyik nap történt valami. Nem határoztam el semmit, de nem vettem cigit, otthon sem volt. Sem pót, sem tartalék, még undor vékony, mentolos sem. Este tizenegy után elszívtam az utolsó Szofit, kiürítettem a hamutartót, betettem a szemetes mellé, és lefeküdtem. A torkomban dobogott a szívem, mert éreztem, ma van az a holnap, amire tegnap úgy vártam, de megbeszéltem magammal, ha mégis kéne, másnap seperc alatt felkelek, felöltözöm, és leviharzom a trafikba, oszt jónapot, leszokás! Nem mondom, hogy könnyen, de az egérút lehetőségétől viszonylag nyugodtan – még nikotinnal eltelve – elaludtam. Másnap felébredtem, és azonnal éberré váltam, mert tudtam, hogy elkezdődött. A dohányfüstmentes életem első reggele. Mintha filmen néztem volna, külső szemlélőként, úgy figyeltem magamat, miközben fejben pipáltam. Mármint kipipáltam a cigi nélkül elintézett dolgokat, úgymint vécé, kávé, ettem is valamit, fogat mostam, ami után hosszú ideig jóízű maradt a szám. Két óra is eltelt, és még mindig nem volt semmi különös érzésem, olyan volt a világom, mint máskor, csak nem füstöltem. Olyan büszke voltam, mint Tom Hanks karaktere a Számkivetettben, amikor először tüzet gyújtott. Kis füzetet nyitottam, gyöngybetűkkel felírtam a dátumot: 2006. szeptember 11. Spórolás 2x470 forint – mert azt elhatároztam, írom, mennyit takarítok meg azzal, hogy nem veszek napi két doboz cigit. Odáig nem terjedt az előrelátásom, hogy ezt az összeget félretegyem, elég volt maga a tudat, hogy ezentúl az eddigiekből többre és másra is jut.
Ahogy telt az idő, haladt előre a nap, egyre enerváltabb lettem. A kezdeti eufóriát sosem érzett szorongás, majd reményvesztettség követte, délutánra a kétségbeesés lett úrrá rajtam, estére pszichésen összeomlottam. Bolyongtam a lakásban, senkivel nem akartam beszélni, nem akartam olvasni, vacsorázni, tévézni, elmenni otthonról, otthon maradni, egyáltalán: semmit sem akartam, csak meghalni, lehetőleg minél gyorsabban. Az éjszakát nagyon nehezen vészeltem át, alig aludtam, ha olykor sikerült is elszundítanom, csak felületesen pihentem, összetörten keltem fel kora hajnalban. Alig vonszoltam magam, de végigcsináltam a cigi nélküli reggeli rutint. Az picike jó érzéssel töltött el, hogy minden sikerült, és életben voltam. Az érdekes az, hogy egyszer sem jutott eszembe, hogy lerohanjak cigiért, és füstölni kezdjek. Nem mellesleg hiányzott a trafikbeli baráti közösség, a sok nevetés, a vérre menő viták, de józan megfontolás után úgy döntöttem, nem megyek be a kísértés miatt. Számolatlan pohár teát és vizet ittam, a füzetbe remegő kézzel írtam fel a dátumot, a spórolást, amit megszoroztam harminccal, majd azt tizenkettővel, és elképzeltem, annyi pénzből mennyi mindent vehetnék. Egész délelőtt vártam, hogy túljussak a mélyponton, ehelyett még inkább apátiába süppedtem. Dél körül rájöttem, valamit tennem kell, különben vagy megőrülök, vagy mégiscsak rágyújtok a sürgető kényszer hatására. A szobában, az ágyam mellett ott állt a nyáron vásárolt vadiúj, addig szobainasként használt bicikli. Lesöpörtem róla a jó hónapja elpakolásra váró nyári cuccokat, felpattantam rá, és amennyire levertségem engedte, elkezdtem tekerni. Bekapcsoltam a tévét, és üveges szemmel bámultam a Szabadság téri tévészékház ostromát, peregtek a könnyeim. Egy idő után nem tudtam eldönteni, magamat vagy a nemzetet siratom-e.
A következő két hétben szinte le sem szálltam a szobabicikliről, amikor otthon voltam, azon éltem. Ennek köszönhetően nemhogy híztam volna, hanem visszafogytam a versenysúlyomra, négy kiló lement rólam, pedig rászoktam a mogyoró, majd a francia drazsé, csokis nápolyi és egyéb édességek esténkénti eszegetésére – igaz, rendesen enni nemigen tudtam.
Az enerváltság helyére valamiféle irdatlan düh költözött, amivel zombi módra tekertem a bicót, de amivel az echte nyóckeres, kétajtós szekrénnyi, Herkules becenévre hallgató, helyi menő csávóba is belekötöttem.
Emberem a 163 centis dühgombóctól meghátrált a kis közértben, amikor elém akart tolakodni, de én kitátottam a számat, és a nikotinhiánytól felbőszülve küldtem el őt… a sor végére. Az egész világra haragudtam, mindenkire morogtam, mindenkibe belemartam, mint a bolhás kutya. Mindenkinek jó, csak nekem szar. Mert nincs cigi, nincs kielégülés. De kibírtam. És kibírták a köröttem élők is. Októbertől egyéves képzésre kezdtem járni, ahol a csoport azonnal két táborra oszlott. A dohányosokra és a (szerintem) lúzerekre. A másodikba sorolódtam, ám közben mohón vágyakozva leselkedtem az első emeleti ablakból az udvaron, a gesztenyefa alatt vihorászó, vígan füstölgőkre, és szívtam a fogam a tehetetlenségtől.
November végén éreztem először azt, hogy megmaradok. Karácsony előtt pár nappal már nevetni is tudtam. Egyedül, minden segédeszköz nélkül túléltem az elvonást, és azóta el sem tudom képzelni, hogy rágyújtsak. Nem kívánom, nem álmodom róla, sőt kifejezetten zavar, ha megérzem a dohányfüstöt, kerülöm is, mint vámpír a szenteltvizet. A következő év júliusában elkezdtem futni, ami a szenvedélyemmé vált, azóta is futok. Sokkal többet kaptam az élettől, mint amennyit a dohányzással elveszítettem. Magát az életet, a vitalitást, a fizikai és lelkierőt, a fogcsikorgatva kitartás élményét és jutalmát.
Tiszta tüdőmből kívánom minden, a dohányzást végleg abbahagyni vágyónak, hogy bátran szívja el a legeslegutolsó szálat, hagyja a fenébe az egészet, mert az elvonás ugyan pokoli nehéz lesz, de az utána következő szabad élet megéri! Ahogyan Fodor Ákos mondja: „Szabadság az, ha megválaszthatom: kitől és mitől függjek.”
Kocaként is veszélyes
Jó tisztában lenni vele, hogy nemcsak a napi két dobozzal elszívó, függő, hanem az évekig pár szál cigit elfüstölő kocadohányosok egészsége is megrendülhet. Ne dohányozz, mert a nikotintól tüdőrákot kapsz! – ez a legáltalánosabb téves riogatás, amit cigarettázó ember kaphat a jóakaróitól. Egyrészt nem a nikotin, hanem a bűzrudacskák kátrány- és égésanyagainak jelenléte okozza a legtöbb kárt az egészségnek, másrészt a daganatos betegségek alapvetően genetikai eredetűek (öröklöttek), amelyek megjelenését csak felerősítik a környezeti ártalmak, úgymint a dohányzás, de ugyanúgy a szennyezett levegő is. Ezenkívül a dohányzás számtalan egészségügyi problémáért felelős közvetve és közvetlenül (a felsorolást most inkább megspóroljuk, a riogatás még nem sok embert térített el a rágyújtástól, legfeljebb az, ha már konkrét betegsége is kialakult).
A dohányosok több mint 70 százaléka próbált már leszokni, de segítség nélkül, önerőből ez csupán 1-2 százaléknak sikerül, érdemes tehát szakember támogatását igénybe venni, vagy leszokást segítő csoportba jelentkezni. Nem igaz, hogy a cigaretta káros hatása sosem ürül ki a szervezetből, mert már az utolsó cigi után két héttel mérhetően javul a keringés, tisztul a tüdő, és egy évvel később már szinte úgy működik a szervezetünk, mintha soha rá se gyújtottunk volna. Mindenkinek más segít a végső elhatározásig eljutni, és persze amellett kitartani; reméljük, lesz olyan, akit épp ez az írás ösztönöz majd az életmódváltásra.
