Radnóti Sándor A felnőttek hazug élete című regényről írt kritikájában határozottan állást foglal az elmúlt évtizedben oly népszerűvé vált szerző, Elena Ferrante irodalmi besorolásáról: minden erényével együtt lektűrírónak tartja (Revizor, 2020.10.11.). Köszönet érte, hogy nem kerülte meg a kérdést, amely folyamatosan ott duruzsolhat az olvasó feje körül, miközben élvezettel falja az olasz írónő mondatait, történeteit. Hajlok rá, hogy egyetértsek Radnótival. Rendben, nevezzük Ferrante műveit lektűrnek, és élvezzük őket ugyanúgy, mint a nagy irodalmat. Gyönyörködjünk benne, ahogy sajátos csapásokkal evez a közhelyek között, mindegyiket gazdagítva színfoltokkal, ismerős karaktereket egyedi vonásokkal. És közben elénk varázsol egy eleven világot, az ő Nápolyát, Dél-Olaszországát a maga különös, külső szemmel akár vonzóan egzotikusnak tűnő szélsőségeivel, ami mögött végig ott vibrál a viszolygás a társadalmi egyenlőtlenségektől.
Ferrante azzal segíti az olvasó gondtalan bolyongását regényeiben, hogy álnéven ír, mondván, a szerző ne telepedjen rá a műre. Ne legyen állandó méricskélés tárgya, ne az ő személyisége adjon meghatározó kontextust a szövegnek. Persze máig rengetegen kutatják, ki is valójában Elena Ferrante, de jobban járunk, ha elfogadjuk az ő üzenetét, és egyszerűen feloldódunk az irodalomi produkcióban.
Természetes, hogy a sikeres regényekre lecsap a filmgyártás, a Ferrante-életmű egy idő után alighanem a maga teljességében nézhető lesz mozifilmek, sorozatok formájában. A négykötetes nápolyi regénysorozata után született A felnőttek hazug élete mintha már eleve minisorozatnak íródott volna, és a Netflix produkciójában, Edoardo De Angelis rendezésében behívhatóvá is vált képernyőinkre. A producerek nyilván biztos sikert vártak el tőle, így szerencsére nem próbálkozik erőszakolt elrugaszkodásokkal, átértelmezésekkel, hagyja, hogy az irodalmi világ vezesse. Így aztán annak lényeges hangjait sikerül is megszólaltatni. A sorozat beszippant, ferrantés sodrása, atmoszférája van, az ember élvezi, miközben végig ott motoszkál a fejében, műalkotást vagy ügyes iparos munkát néz-e.
Akárhogy is, a sorozatban nagyon erősen működik egy hangulati réteg, amely emlékezetes nyomokat hagyhat a nézőben. Sikerül megragadni azt a szemléletet, amelyben az idős kor szembesül a jelennel, a közelmúlttal, méghozzá önreflektív módon, belevetítve egy életút minden tapasztalatát. Ferrante nyolcvan felé közeledve szól egy kamaszlány eszméléséről, az 1990-es évekről, amelyeket a 60-70-es évek valóságában, szellemiségében felnőve 50-es éveiben járva élt meg. És mivel az irodalmi életbe az elmúlt évtizedben robbant be, mindez egy elképesztő szemléleti idősűrítés. Nem lehet felfűzni életműre, a világlátás változására. A szellemi és fizikai idősíkok összeolvadása a formailag realisztikus ábrázolásban sajátos dimenzióba helyezi a közhelyes elemeket is, a felnőtté válás ismert keserveit, a valóság ízlelgetését, a szembesülést a szülők hűtlenségével, a családi biztonság megrepedését, a szerelem tapogatódzó kutatását. Az egész úgy jelenik meg, mint elkeseredett kapaszkodás az életbe, amely elmúlt. Ezernyi korábbi kapaszkodással, az igazság, őszinteség fényeivel együtt.
Komoly filmes teljesítményként értékelhető, hogy sikerült visszaadni ezt az elillanó életerőtől hajtott lélektani-epikai kavargást, a semmibe vesző eszmélést. Nehéz megmondani, hol rejtőzik a trükk. A mai filmművészet a történet-központúsága miatt nagyon egyszerűnek látszik, pedig borzasztó szintetikus, sokrétű, különösen az elbeszélés ritmizálása és a képkompozíciók terén. Ez nem az avantgárd és az új hullámok jól leírható strukturális világa. A kritikusnak a vizualitás általános dicséretén túl sokszor csak az marad, hogy a színészi teljesítményeket méltassa. Ám fontos szem előtt tartani, hogy az eleven karakterek külső, képi vonásai igen gondosan vannak kidolgozva, megalkotva. Igazi teremtő erőt kap a smink, a ruházat, a hajviselet. Nem véletlen, hogy a színészek életre kelnek benne.
Négy emlékezetes figurával is megajándékoz A felnőttek hazug életének adaptációja. Közülük talán a legszokványosabb a nápolyi szegénynegyedbe szorult, egy igazinak vélt másik valóságot feltáró, szélsőségesen rezgő nagynéni (Valeria Golino). Mélyebben lenyűgöző a középosztályig felkapaszkodott, emberségét, haladó eszméit egyre inkább csak könyvtárszagú műveltségi gesztusokban őrző apa alakja. A megkeseredett szépséget egyedülállóan vonzó fanyarsággal sugározza az anyát Pina Turco, a sorozat legizgalmasabb lélektani kérdőjelét festve elénk. Ők azonban, a sorozat többi értékes mozzanatával együtt, csak a főszereplőnek köszönhetően tudnak hatást elérni. A fiús szépségűre formált, fürkészően nyitott tekintetű Giordana Marengóból olyan komplexusoktól feszített, visszafogottan lázongó, melankolikusan igazságot és önmagát kereső kamaszlány született, akit évadokon át követnénk bárhova a ferrantei világban.
