- A haszon mindenekfelett

Vidnyánszky Attilát kísérti a Bánk bán. Harmadszor rendezte meg most prózában és az opera változatot is többször színre vitte korábban. Három éve Bánk bán maratont is rendeztek az előző előadásokból, ahol a Vidnyánszky által rendezett operát és az osztálytermi változatot is eljátszották. A Nemzeti Színház igazgatója sokszor elmondta, mennyire fontos számára Katona József drámája. Mégsem értettem, hogy a 2017-es előadás után, miért kell újra elővenni. Persze a direktor mondogatja, hogy egy Nemzeti Színháznak a Bánk bánt folyamatosan repertoáron kell tartania, de ezt megtehették volna, ha felújítják a korábbi stúdiós előadást. Csakhogy most új szereposztásban a nagyszínpadra került.

A főbb szerepeket nagyrészt Vidnyánszky tanítványai játsszák, gondolom, nekik szeretett volna elsősorban lehetőséget adni. Az egész előadás olyan, mint egy zaklatott vízió. Titokzatos, sokszor sejtelmesen megvilágított terek tűnnek elő és süllyednek el az előadás elején. A színlapon furcsa módon nincs megnevezve a díszlettervező. Mindenesetre a látvány és a világítás impozáns, modern, kicsit filmes, amikor láttam, sok fiatal ült a nézőtéren és érezhetően rájuk is hatott a vizualitás. Markánsak a jelmezek is, Berzsenyi Krisztina tervező nevét szerencsére feltüntették, azon kívül, hogy illik, nem is érdemtelenül. Minden csoport, karakter kapott egyfajta színt, a merániak pirosat, vagy bordót, Bánk feketét, ahogy a magyar urak is, Biberach lilát. A ruhákon, mint egy remek festményen, érdemes elidőzni. Mint, ahogy a zenék is fontosak, az ikonikus popslágerektől, az operarészletig, illetve a népdaloktól és a gyerekmondókán át rendkívül széles a felhozatal. A szöveg pedig, mintha most vált volna a legsűrűbbé a korábbi előadásokhoz képest. Bizonyos mondatok ismétlődnek és megjelennek vendégszövegek is. Nézőpont kérdése, de számomra Vidnyánszky Attila Bánk bán rendezései közül most éreztem leginkább, hogy egyre trágárabb és mocskosabb közeget mutat. Még akkor is, ha ellenpontozza a tisztaságot és hagyományt felvillantó eszközökkel. Összességében van az egészben valami fájdalmas és elkeserítő. A rendezőt továbbra is izgatja a Bánk bán kapcsán is a hatalom és a bűn kérdése. Ezekre most sem kapunk egyértelmű válaszokat, de mintha igyekezne a tükörbe belenézni, ám egy másik gesztussal eltartja azt magától. Idéz persze önmagától, a korábbi előadásaiból, az összkép azonban újdonságokkal teli. Érződik a vívódás, a fekete-fehér helyett elmosódottabbak a jelzések. Nem hiányzik az erotika sem, a meráni hölgyek ruhája például igencsak merész, szimbolizálva, hogy a királyné férje távollétében kuplerájt csinál az udvarból. Elhangzik az a tételmondat is többször, hogy „ott van a haza, ahol a haszon”. Mondanom sem kell, hogy ez 2023-ban is erősen megüti az ember fülét.

Egy ideig azt éreztem, főként Mátray László után, hogy Berettyán Sándor nem bírja el Bánk szerepét. Ám, ahogy mentünk előre az időben, úgy vált egyre hitelesebbé figurájának sértett vívódása. A végén pedig mellé lehetett állni, át lehetett élni döntéseinek indítékait. Udvaros Dorottya Gertrudisa után Ács Eszter sem került könnyű helyzetbe, amikor ráosztották ugyanezt a szerepet. Végig fennhangon, felsőbbségesen beszél, az viszont finom színészi megoldás, amikor a meggyilkolása előtt felfedi esendőségét. A gyilkosság után ott fekszik aztán hosszasan a színpadon, ruhája rendezetlen, korábban Melinda (Bartha Ágnes) ruhájára is elhangzott hasonló megjegyzés, miután csellel összehozták Ottóval (Herczegh Péter). Biberach (Szabó Sebestyén László) árulása, köpönyegforgatása kegyetlenül kitűnik az előadásból. Gátlástalan, haszonleső magatartása a dráma egyik leghangosabb és legélesebb momentumává válik, még akkor is, ha elbukik. A figura most is megjelenik, mint dj, akárcsak Vidnyánszky korábbi rendezésében. Izidora (Szász Júlia) szintén vesztessé válik. Kristán Attila Tiborca próbál valódi párbeszédet folytatni Bánkkal, nem ő a ludas abban, hogy ez nem tud megvalósulni. Bánk saját sértettségével van elfoglalva, nem is hallja igazán Tiborc panaszát. Többször feltűnik az előadásban sötét férfi ruhában, kalapban, olykor botra támaszkodva Nagy Mari, akit a színlapon a királyi gyerekek nevelőjeként említenek. Talán egyfajta rezonőr lehet, de szerepe finoman szólva nem tisztázott.

A végén szövőnők jelennek meg és kiteszik hatalmas alkotásaikat. Munkájuk zaja, zörejek formájában végig kísérte az előadást. A főhősök, akárcsak az előző rendezésben, de nem annyira karakteresen, mint korábban, most is bezáródnak egy üvegvitrinbe. Megnyugvás helyett azonban marad a zaklatottság. Csend helyett egyfajta nyugtalanító harci zaj.