– Miért szeret állatokat alkotni?
– Ők nem állatok, hanem a haverjaim. Én így hívom őket. Hisz itt vagyok egyedül egy nagy, üres gyárban, ahol megcsinálhatom magamnak a társaságot. Amúgy én szobrászatot nem tanultam, ezért kezelem ilyen lazán ezt az egészet.
– És a szobrászatot miért szereti?
– Ezen én is sokszor elgondolkodtam. Az emberek általában akkor érzik jól magukat, ha befejezték a munkájukat, és pihenni tudnak. Na, ez engem iszonyatosan untat, és megőrülök tőle. Én akkor érzem jól magam, ha csinálok valamit. Szeretem látni, ahogy az apró vasdarabokból felépül a szobor.
– Korábban viszont festőnek tanult. Mik voltak a témái?
– Nagy, üres tereket festettem, amikben aztán én is kiürültem. Ezek általában szobák vagy gyárak belső terei voltak, melyeket meleg fényekkel és színekkel, barnával, zölddel és sárgával festettem meg, hogy jól érezzem magam ezeken a helyeken. Aztán ezt a sorozatot meguntam.
– Mikor vált szobrásszá?
– Egy ismerősöm beajánlott a Hermès nevű francia divatcéghez, hogy készítsek az üzleteik kirakatába flamingókat, kábé hatvan darabot. Én meg nekiálltam, a madarak testét purhabból faragtam ki, a lábukat vascsőből, a tollazatuk festett papírból készült, míg a nyakukat és a fejüket műgyantából öntöttem ki, amibe némi porfestéket szórtam, hogy csillogósak legyenek. Aztán a megbízás után úgy gondoltam, magamnak is készítek egy figurát, de nem szabok határidőt. Egy vízilovat kezdtem el farigcsálni purhabból az Artus Stúdió folyosóján. Az akkori páromnak ez volt a kedvenc állata. A munka beletelt vagy öt hónapba. A kész mű aztán nála maradt Dunakeszin, egy kertes ház udvarában.
A szobor pedig annyira népszerű, hogy túrákat is vezetnek arra esténként. A gyerekek zseblámpával mennek megnézni, hogy ni csak, ott a víziló.
– Milyen állatok jöttek a víziló után?
– Belekezdtem egy struccba, aztán csináltam két emut is. Mindkettőt purhabból, de utóbbinak a testét dörzsiszivaccsal fedtem be, meg rászórtam vasport is, hogy a felülete jó rozsdás legyen. Jópofa volt, de idővel elhagytam a purhabot, mert nagyon művinek éreztem, így a gyárban talált vashulladékból kezdtem el alkotni egy szalamandrát és egy tatut, majd rendeztem egy tárlatot az Artusban, aztán az Art Market nevű művészeti vásáron állítottam ki. És közben kezdtem kicsit komolyabban venni magam. Mindezt úgy, hogy az egyetemen nem tanultam szobrászatot.
– De valahol csak tanult, ha ennyire ért hozzá.
– A középiskola alatt a NEMO Képzőművészeti Szabadiskolába jártam, amelyet Mohácsi András és Nádor Tibor festőművész vezetett a Marczibányi Téri Művelődési Házban. Mohácsi pedig szobrász is, így biztatott bennünket, hogy szobrokat is készítsünk. És voltak nyári táborok, amelyeken modell után mintáztunk fejet vagy egész alakot, ki mit akart. Aztán a Képzőn is volt rá lehetőség, hogy kipróbáljam magam. De akkor ezek a munkák nekem csak kikapcsolódások voltak. Én annak örültem, ha abbahagyhattam a festést, és valamit barkácsoltam.
– Az egyetem után miért az Artus Stúdiót választotta?
– Még a Képzőre jártam, amikor egy színdarabba kerestek festőművészeket, akik az előadás közben a színészek és a közönség közötti üveglapra festettek, amelyet a színpad hátterében kivetítettek a falra. Ezekből a képekből aztán csináltunk kiállítást a régi Caola-gyár tereiben, ahol találkoztam Goda Gáborral, az Artus Stúdió vezetőjével, akitől megkérdeztem, hogy dolgozhatnék-e a helyszínen, hisz a műterem mindig aranyat ér. Ő erre igent mondott, így lett helyem a gyárban, de Goda társulata később Újbudára, a Fonó mellé költözött, így jöttem velük én is.
– Az alkotás során mi a módszere?
– Először a vascsöveket satuba fogom, majd flexszel szépen darabokra vágom. Aztán hajlítom őket, majd „összelegózok” belőlük egy fejet vagy valamilyen testrészt. A purhabot persze könnyebb volt farigcsálni, de idővel egy szobrász barátnőm rádöbbentett arra, hogy én nem vagyok ez a faragós művész, hanem inkább építkezős. Bevallom, nem is tudtam, hogy léteznek ilyen kategóriák a szobrászok között. Szóval én építkeztem, aminek az az előnye, hogy ha alkotás közben meggondolom magam, akkor levágok egy darabot a szobromból, és azt arrébb tudom hegeszteni.
– Akkor elég gyorsan halad.
– Nem feltétlenül. Mivel a tartószerkezeten kívül semmilyen vázat sem készítek, ezért sokat hibázom, folyamatosan keresem és változtatom a szobor formáját, méretét, így sok réteg épül egymásra.
Egyes munkáimat amúgy nyitottan hagyom, így a befogadó belenézhet a belsejükbe, és láthatja, azok hogyan épülnek fel.
Az Artus Stúdió előtt például kihelyeztem két tapírfejet, ezekbe is bele lehet kukucskálni. A szobrokat viszont utólag sosem festem le, szeretem, ahogy a hegesztéskor a leégő eredeti festékkel az anyag története is beleolvad a szoborba.
– Fejből formázza az állatokat?
– Elsősorban fotók alapján dolgozom. A tabletemen csomó kép van különféle állatokról, most például egy kecskét fogok elkezdeni. Szeretek több kép alapján dolgozni, hogy más oldalról is lássam az állatot. Persze sokszor ki kell találnom, hogyan nézhet ki, amit nem látok, így tulajdonképpen fejből is dolgozom. Néha meg kapok fotókat is. Egy zenész haverom küldött például egy képet egy brazíliai erdőtűzben megsült hangyászsünről. Annyira szépnek találtam, hogy megcsináltam háromméteresben.
– Milyen a művészi hitvallása?
– Nem arra törekszem, hogy a szobor élethű legyen, hanem hogy éljen. Megpróbálok lelket lehelni a haverjaimba. És hogy a szobor „megszólaljon”, olykor a méretén is változtatok. A Gyíkarcok sorozatom figurái például másfélszer akkorák, mint egy valódi kaméleon. Ettől egy kicsit elemelem őket az élethű ábrázolástól.
– A Sziget Fesztiválon kiállított őzszobrai viszont megfelelnek vagy közelítenek a 1:1 méretarányhoz.
– Igen, egy alkalommal csináltam is egy lovat, ami centire akkora lett, mint a Kincsem. Találtam egy rajzot a pontos méreteiről, és az alapján dolgoztam.
Persze egy nagyobb szobor akár hónapokon keresztül is készülhet, mint az a három őz, a tapír és az oroszlánfóka, amiket kiállítottam a Szigeten. Ezeknek egyes testrészeit fateknőből készítettem, melyeket körbevágtam, de soha nem faragtam le belőlük, mert meg akartam őrizni az eredetiségüket.
Nekem amúgy minden egyes technikám így alakult ki, vagyis folyamatosan kísérletezem.
– A munkái, vagyis a haverjai kétségkívül profik. A főiskola alatt tényleg nem érezte, hogy valójában szobrász?
– Nekem mindig is furcsa volt, hogy egyes ismerőseim és osztálytársaim már a főiskolán tudták és kitalálták, hogy miket és hogyan szeretnének alkotni, majd azzal valamennyire befutottak, és azóta is azt csinálják. Én velük ellentétben akkor semennyire nem futottam be. Sőt, nem is találtam meg a saját hangomat. De ez a szerencsém is volt, hisz diploma után bármit csinálhattam. Nem volt rajtam teher, hogy mit szól majd az az ötven ember, aki ismeri a festészetemet, ha esetleg mégsem festek tovább. Most is csak azt csinálom, amit szeretek. Talán ezért is olyan élők a szobraim.
