- Szabadon szeretni és rendezni – Interjú Jean-Marc Barr-ral

Amikor átvette a díjat, említette, hogy Németországban született egy amerikai apa és egy francia anya gyermekeként, így hibrid identitású. Melyik kultúra áll önhöz közelebb: az amerikai vagy az európai?

Én rájöttem, hogy egy emberi lény vagyok, akinek két útlevele van. Magamat inkább európainak látom, de kulturális értelemben. Húsz évig éltem együtt egy jugoszláv nővel, aki megnyitotta előttem a kelet-európai és az orosz művészetben azokat az ajtókat, melyek a lélekre mutatnak. Én Amerikában nőttem fel, ahol lehetettem volna milliomos, de én nem ezért választottam a színészi szakmát. Hanem azért, hogy olyan legyek mint egy pap, akinek felelőssége van, hogy megmutassa, hogyan látja a világot.

Miért gondolkodik így?

Nekem jobb, ha nincs semmim. A Művésztelep című filmben Jack Kerouac írót játszottam, aki fiatalkoromban a fő mentorom volt. Ő tanítja, hogy legyél folyamatosan úton, és ne legyen semmid. Nekem sincs lakásom, sem autóm. Tudtam, hogyha kétmillióért veszek egy házat, akkor fizetnem kell a hitelt. Én nem akartam ebben a helyzetben lenni. Persze, szerencsés vagyok, mert San Diegóban nőttem fel egy házban. Szóval Európában megtartom ezt a moralista elvemet, ha pedig elcsesznék valamit, csak vissza kell mennem Kaliforniába.

A díj átvétele után említette, hogy Kelet-Európa mentheti meg a mozit.

Amikor Kelet-Európába jöttem, hogy itt játsszak, rájöttem, hogy az elmúlt tizenöt-húsz év legőszintébb filmjei ebből a régióból kerültek ki. Számomra Kelet-Európa megőrizte az ártatlanságát, ami szükséges ahhoz, hogy művészetet csináljon. Mi, amerikaiak elvesztettük ezt az ártatlanságot. Lehet, hogy visszaszerezzük egy nap, de ahogy a mondás tartja: Hollywoodba meghalni megy a szerelem.

Luc Besson 1988-as A nagy kékség című filmjével futott be. Mit jelent önnek ez a mozi?

A filmnek hála egyik napról a másikra sztár lettem. Akkoriban Angliában éltem, ahol nem tudtam a sikert komolyan venni, mert ott a film nem lett népszerű. Aztán közölték velem, hogy Franciaországban igen. De akkor még nagyon zöldfülű voltam, nem volt tapasztalatom. A sikert viszont felhasználtam arra, hogy kövessem, amit a szívem súg. Így mentem el dolgozni Lars von Trierhez, majd készítettem el a saját filmjeimet. A fősodorbeli alkotások viszont nem érdekeltek. Luc Bessont amúgy csodálom, mert létrehozta a saját stúdióit, persze, ehhez olyan amerikai produktumokat kellett csinálnia, mint a Léon, a profi, vagy a Lucy és az Anna című filmek. Nekem ezek elmennek, de nem olyanok, amikre beülnék. Én inkább Lars von Triert és Kusturicát nézek. De ez két külön nevelődés. Luc Besson képregényeken nőtt fel, és nem Dosztojevszkij vagy Tolsztoj művein.

A színészet mellett több filmet is készített. Mit jelent önnek a rendezés?

Az első alkotásom egy Dogma-film volt, vagyis nem volt benne semmi mesterséges, sem a fények, sem a jelenetek terén. 1998-ban készítettük egy kis Sony kamerával, amin automata fókusz volt, és nem volt rajta stabilizátor, így látszott, ahogy felvétel közben remeg a kezem. Engem pedig ez a szabadság megfertőzött mint rendezőt, mert akkor három év alatt három filmet is csináltunk. Egyet Franciaországban, egyet Amerikában, egyet Indiában. Ez egy trilógia volt a szabadságról: szabadon szeretni, szabadon szeretkezni és szabadon gondolkodni. Amikor Indiában voltunk, az emberek nevettek is, hogy mi a francot forgatunk ilyen kis kamerával? Párizs utcáin meg azt hitték, turisták vagyunk. De számomra akkor az összes ember ingyenes statiszta volt. És míg dolgoztunk, átéltük azt az izgalmat, amit a huszadik század elején az első ötcentes filmek (nickelodeon) alkotói. Nekem ez a szabadság létfontosságú. Mert tudom, hogy egy bohóc vagyok, és minden, amit csinálok, értelmetlen, de éppen ezért megtehetek bármit, amit akarok.