„Tartsd tőlem távol a dolgokat, / vidd tőlem el egész messze / azt, ami megsebezhet, / azt, ami megölelhet” – megindító fohász áll a kötet élén, mely a műfaj nagy-nagy hagyományait követve kér oltalmat a sors próbatételei, nyugtalanító-felkavaró élményei ellen. A nyitány emelkedetten spirituális jellegét folytatja, fölerősíti a szerkezet szembeszökő sajátossága: a rövid ciklusokat egy-egy (összesen kilenc) Bevezetés az imádkozásba című költemény indítja. E váltakozó hangvételű – hol játékos, (ön)ironikus, hol komoly, szentenciaszerű – művek valamiképpen egyaránt kiemelnek a mindennapokból, s összességükben kellő nyomatékkal idézik meg a magasabb eszmények, értékek vezérelte élet elemi igényeit.
A versekben a transzcendens eszmények mellett a földközeliség is folyamatosan jelen van. A leleményes Odüsszeusz például az egyik ciklusban nagyon is köznapi figuraként jelenik meg, kalandjai elég kisszerűek, s mint megtudjuk: az ithakai élet jóval egyszerűbb, zökkenőmentesebb volt az eposzi hős hosszú távollétében. Elhalványul, prózaivá válik a megidézett ószövetségi alakok borzongató különössége is: Lót felesége visszafordul, és megy tovább – hangzik a verscím, melyben a lírai én azért hálás a sorsnak, hogy végül nem történt vele semmi rendkívüli, semmi olyan, mely veszélyeztette volna nyugalmát. Jónás ebben a líravilágban – groteszk módon – maga változik cetté, s a vízben kerengve hallgatja a ninivei piac távoli lármáját. Oidipusz apja, Laiosz pedig csak legyint a mitológiai szörnyűségekre: a fiam „dehogyis öl meg, se direkt, se tévedésből. / Egész egyszerűen csak elfelejti, hogy itt vagyok.” – Fent és lent, éteri és profán, mítosz és köznapiság – mindezek révén a karcsú kötet meglepően tágas és színes költői univerzumot tár elénk.
A versekben megjelenő lírai én élethelyzete rendszerint a még és a már szembesítésével jellemezhető: a jövő, a perspektívák övezete még sokfelé nyitott, de már kellő tapasztalat halmozódott fel. Még nincs itt a leltárkészítés, a nagy összegzések ideje, de az eddigi pálya már megannyi általánosabb tanulságot kínál.
Ennyiben is igen karakteres a Csak énekeljetek című költemény – egyszerre elégikus és csattanósan önironikus – felismerése: „A villamosra vártam, fújt a szél, / a kezemből kifordult az ernyő, / amikor eszembe jutott: / milyen régen jutottak eszembe a férfiak. / Sosem gondoltam volna, hogy ez elmúlhat, / míg oly sok minden más megmarad. / A migrén. A ragaszkodás. A félelem. / Nem is láttam az arcotokat a maszktól, / az alakotokat az esőtől. / És különben is: lassan / a fiaim lehetnétek.” De kiemelhetjük itt a címével, a műbeli szituációval Karinthyt idéző verset (Találkozás egy fiatal lánnyal) is, melyben a mai én a kamaszkori számára ad érdemi tanácsokat, ami így egyben kései önkritika is.
Számunkra e költészet egyik karakteradó csoportjához tartoznak azok az alkotások, melyek a mindennapok világát, ezen belül pedig az otthoni – hagyományosan (és jórészt változatlanul) a nőkre váró – feladatokat avatják témává (A ház asszonya, A konyhában, Dal a láthatatlan munkáról, stb.). A bennük kifejezett mentalitás, miként ezt egy Jelenkor-interjúban (készítette: Fekete Richárd) a szerző is kiemeli, jellegzetes kettősséget mutat: az elháríthatatlan háziasszonyi szerep immár hozzátartozik a lírai én identitásához, az önironikus túlzást rejtő versbeli kérdés erre utal: „ha egyszer valaki elvenné tőlem azokat az órákat / amíg a félpár zoknikat összepárosítottam, / mi maradna nekem önmagamból?” De természetesen az önazonosságnak ez csak töredékét képezheti, melyet ráadásul a személyiség időről időre igyekszik – méghozzá szükségképp – háttérbe szorítani. Miközben persze, konkrét és absztrakt értelemben egyaránt igaz: „a rend, az mennyi munka”.
„A másik ember pokol, mondják, / de a másikban én mindig megnyugvást találtam” – hárítja el a szerző a bizalom, az empátia jegyében a Sartre-i komor pesszimizmust, miközben e versek világától egyáltalán nem idegenek a sötétebb tónusok – a kételyek, csalódások, fájdalmak teszik az összképet mélyen emberivé, nagyon is életszerűvé. A gesztusok sokszínűségén belül, a különféle, emlékezetes attitűdök közül is kiemelkedik az a sokat mondó visszafogottság, amelyik a Szurtos lányunk hazatért című költemény zárószakaszában jelenik meg: „És én válogatok a leárazásokon hosszan, / hogy végül megtaláljam azt a kardigánt, / ami úgy néz ki, mintha meglenne már régen.”
„Vannak szerzők, akik időről időre kimondják az ember helyett a gondolatait, és egészen félelmetesen rezonálnak arra, ami éppen mozgatja őket” – írja Turi Tímeáról, illetve a verseiről Szekeres Dóra (litera.hu), s ezzel szerintünk is valami nagyon fontosat jelez e líráról, egyszersmind általában a poézis értelméről. Mert a költészet elemi hívatásának ősi része – a híres Goethe-i mottóban rejlő gondolatot profanizálva –, hogy önmagukban néma érzéseinket, vágyainkat, lelki rezdüléseinket megszólaltassa, hogy ezáltal is enyhítse a világ eredendő idegenségét.
Infó: Turi Tímea: Egyszerre egy beszéljen. Prae, 2023.
