Játsszunk el a gondolattal, hogy ön a kormány első számú gyógyszerpiaci szakértője: ebben a pozícióban támogatta volna a gyártókra és forgalmazókra vonatkozó 40 százalékos extraadót?
Nem, mert a Covid óta radikálisan megváltozott a piaci környezet. Már nem az a kérdés, mekkora profitot hagyjon meg az állam a gyógyszercégek zsebében, sokkal inkább az, hogy lesz-e gyógyszer.
Miért?
Nagyon egyszerű: véget ért az a korszak, amikor szinte fillérekért, viszonylag gyorsan, biztonságosan megérkezett a Távol-Keletről bármi, köztük a gyógyszeralapanyagok vagy akár a kész termékek is. Most ami onnan jön, sokszor annyiba kerül, mint korábban, és emellett egyre gyakoribbak az ellátási problémák is. A gyártók költségeit az egekbe szöktette a szállítási utak nehezítettsége, az energiaárak drasztikus és hektikus változása. Több raktárat kell építeniük, nagyobb készlettel kell dolgozniuk. Mind több és költséges biztonsági elemet kell alkalmazniuk. S míg a nem támogatott készítményeknél áremeléssel szabadon ellensúlyozhatják a költségeik növekedését, a támogatott készítményeknél más a helyzet; itt az ár rögzített, kvázi hatósági. A finanszírozó nem akarja érteni, hogy miért kellene most sokszor annyit fizetnie ugyanazért a gyógyszerért. Eddig az állam, illetve a finanszírozó diktált. Egyrészt az ártárgyaláson lealkudott 80 százalékot, és emellett még a különadókkal is sújtotta a gyártókat. Mivel óriási volt a kínálat, eldönthette, hogy például a vérnyomás-szabályozásra ható 25 féle „filléres”, eddig Kínában gyártott készítményből melyik négy-ötöt vásárolja meg.
Csakhogy mostanra több terápiás csoportban már csak 3-4 elemre szűkült a választék, már nem is Kínából jön, viszont sokszoros áron.
Ezért aztán az extraadók kivetése lehetetlen helyzetbe hozza elsősorban a generikus gyártókat, akik az elmúlt évtizedekben a megtakarításokat hozták az államnak.
Lehet, hogy az állam valóban nem látja, hogy az olcsó gyógyszerek korszaka véget ért, váltani kéne a támogatáspolitikáján?
Az a benyomásom, hogy nem látja. Ennek viszont az az álságos kommunikáció is oka, amivel a gyártók az elmúlt húsz évben is éltek. Amikor az ártárgyalásokon ők indultak rosszabb alkupozícióiból, sokszor fenyegetőztek azzal, hogy nem lesz gyógyszer, és ki fognak vonulni az országból. Most már hiába mondogatják, hogy tényleg itt van az a pont, amikor valóban ez következik, senki nem hisz nekik. Ebből fakad a gyógyszerhiány, amit már a betegek éreznek. A helyzetet nehezíti, hogy a „finanszírozó”, amelynek át kellene látni, hogy új helyzet van, nem is egyetlen szeplő, hanem egy összetett kormányzati struktúra, amelyen belül nem is ugyanazt értik meg a helyzetből az egyes résztvevők.
A jövő évi költségvetés számaiból az látszik, hogy nem szánnak több pénzt a gyógyszerek támogatására. A beteg mire számíthat?
Ő egyre gyakrabban találkozik majd azzal, hogy amikor a támogatott, és eddig viszonylag olcsó készítményéért bemegy a patikába, a korábbi óriási választékból csak egy-kettő maradt, aztán már egy sem. Ez előbb a gyakoribb helyettesítést jelenti, később a meghökkenést, hogy már ezer éves hatóanyagokat sem lehet kapni.
Krónikus betegek maradnak kezelés nélkül?
A folyamat ebbe az irányba mutat. De én nem azt mondom, hogy nem kezeljük majd a krónikus betegségeket, ilyen abszolút nem fordulhat elő. Ám az biztos, hogy egyszer csak a betegek tízezreit, százezreit kell majd a korábbiról egy másik hatóanyagra átállítani. Ugyan ez nem ördögtől való, de ennek is meglesz a költsége, ha nem is a gyógyszerkasszában, de az ellátórendszerben biztosan.
Eddig a nagy gyártók maradtak a piacon, mert náluk nagyobb áldozattal jár egy piac feladásáról szóló döntést meghozni, mint a kisebbeknek. Ám, ha azt látják, hogy már minden dobozon buknak 20-30 százalékot, akkor egy idő után nekik sem éri meg a maradás.
Most még bíznak: hátha megváltozik az adózási környezet, hátha tudnak majd árat emelni. Az olcsó gyógyszerek eltűnésének lesznek egyéb hatásai is, így például ha az éves áralku nem termeli újra, akkor az az extra megtakarítás is eltűnik, amiből eddig az új készítményeket, innovatív terápiákat vásárolt meg a biztosító. Az új termékek befogadása két-három éve áll. Szerintem ennek a legfőbb oka az, hogy nemhogy megtakarítás nincs a generikus termékeken, hanem többletkiadás van.
Ha szeretnénk megőrizni a mostani 60 százalék körüli gyógyszertámogatási szintet, mennyivel kellene többet költenie az államnak a készítményekre?
Erre nem lehet egy egzakt számot mondani, de azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a belső tartalékok megszűntek a gyógyszerellátásban, így az ellátási színvonal fenntartásához legalábbis évente tízmilliárdos nagyságrendű forrást kellene kívülről biztosítani. Esszenciális lenne, hogy a döntéshozók megértsék ezt, és szakítsanak azzal a korábbi beidegződésükkel, hogy a gyógyszergyártókra mindenkor ellátási problémák nélkül lehet kivetni további terheket, és a gyógyszerek ára az egyre hatékonyabb globális gazdaságnak köszönhetően folyamatosan csökken. Nagyságrendileg évente 30-50 milliárd forintot nyert eddig a finanszírozó a generikus termékeknél alkalmazott árleszorító technikákkal, ami ment az új terápiákra. Most ez nincs, az innovatív terápiákhoz Magyarországon évek óta csak egyedi méltányossággal juthatnak a betegek. Mindez pedig szűk és igazságtalan hozzáférést biztosít.
Ezt hogyan kell érteni?
Ahelyett, hogy az új gyógyszereket befogadták volna a támogatási rendszerbe, az állam azokat tömegesen biztosította egyedi méltányosságból. Ez aránytalan adminisztrációs terheket és költségeket eredményezett, ezért úgy döntöttek, hogy jelentősen korlátozzák a hozzáférést ezen az úton. Februártól két bizottság, egyik az etikai-szakmai oldalát, a másik a pénzügyi hatásait vizsgálja az egyedi méltányossági kérelemnek. A beteg akkor kapja meg a terápiát, ha a két bizottság döntése azonos. Nem világos, hogy az új rendszer hogyan működik a gyakorlatban, ám az látszik, hogy a kérelmek elbírálása akadozik, új kezelések alig indultak az elmúlt hónapokban. Az egyedi méltányosság nem volt jó módja az új gyógyszerekhez történő hozzáférés rendszerszerű biztosításának, de legalább bizonyos betegeknek esélyt adott, ha már a befogadások nem történtek meg. Persze sok beteghez eddig sem jutott el az az információ, hogy Magyarországon a még nem támogatott új gyógyszereket esetleg ő is megkaphatja egyedi méltányosságból.
Az orvosaik azért csak ismerik az így elérhető terápiákat?
Ismerhetik, de nyilván nem biztos, hogy ugyanakkora tájékozottsága van a betege számára elérhető lehetőségekről a fővárostól távoli kórházban dolgozó belgyógyásznak, mint annak, aki egy országos intézetben dolgozik. És az sem biztos, hogy az orvosnak van kedve kitölteni azt a bonyolult dokumentációt, ami ehhez szükséges.
Azaz nem az egyenlőség felé haladunk a terápiákban...
Dehogynem. Most éppen oda tartunk. Eddig volt egyenlőtlenség, meg méltánytalanság, de volt hozzáférés is egyedi méltányosságon keresztül.
Most lesz egyenlőség hozzáférés nélkül.
Ha az egyenlőség pozitívum, akkor ennek van pozitív oldala. Most már a szomszéd sem fog hozzáférni, meg az sem, aki okosabb, ügyesebb, tájékozottabb és van ismerőse. Meg jó az orvosa. Ha ugyanis a méltányossági eljárás keretében már senkinek nem érhető el semmi, és nem is fogadunk be új gyógyszert a normál támogatásba, az az egyenlőség felé mutat. Az egyenlőség ugyanis nem egy pozitív minőség.
Névjegy
Molnár Márk Péter orvos és közgazdász, az Ideas & Solutions Kft. egyik alapítója, partnere. Cége tanácsadó vállalatként stratégiai támogatást nyújt gyógyszerpiaci szereplőknek, egyéb egészségtechnológiai vállalatoknak és kormányzatoknak. 2006-2010-ig az Országos Egészségbiztosítási Pénztár gyógyszertámogatásért, majd később gyógyászati segédeszközök támogatásáért felelős főosztályvezetője volt. 2016-ig a Budapesti Corvinus Egyetem Vezetéstudományi Intézetében dolgozott kutatásvezetőként. Társszerzője és szerkesztője egy gyógyszertámogatási rendszerekről szóló tankönyvnek. Rendszeres előadó hazai és nemzetközi konferenciákon, számos hazai és nemzetközi publikációt jegyez.
