A balatonboglári Kék kápolna 1970 és 1973 között (akkor még fehér falakkal) a magyar neoavantgárd fontos helyszíne volt, számos kiállításnak, színházi előadásnak és performance-nak adott helyet. A szervező Galántai György a katolikus egyháztól bérelte a helyet. Az aczéli kultúrpolitika azonban egyre inkább megelégelte az itteni eseményeket, és ötven éve, 1973. augusztus 27-én lakatot tett a kápolnára.
Az idei jubileumon az épületben és körülötte több előadás, performance és folyamatosan változó dokumentumválogatás idézi meg, illetve értelmezi ezt a művészettörténeti szempontból fontos korszakot. Mi is részt vettünk egy a feminizmus árnyalatait is felvillantó foglalkozáson, melyen öt, nők által írt mesén keresztül kerülhettünk közelebb a kápolnaműterem történetéhez és a boglári közösség ezzel kapcsolatos emlékeihez.
Az Aczél-lakat
Mesébe illő helyszín a balatonboglári Temetődomb, hát még ha felsétálunk a tetejére, ahol a fák közül kiemelkedik a Vörös és a Kék kápolna, melyek kecses tornyaikkal és feltűnő színükkel könnyen elkápráztatják a látogatót. A két neogótikus épületnek nemcsak a kinézete megkapó, hanem a története is. Az 1857-ben épült Vörös kápolna előtt az 1970-es évek közepétől színielőadásokat tartottak, míg a 1891-ben épült Kék kápolnában Galántai György képzőművész szervezett számos kiállítást és eseményt. Az alkotó 1966-ban, főiskolás korában vetett szemet az elhagyottan álló épületre, majd Czövek Jenő balatonboglári plébános támogatásával, illetve a Veszprémi Egyházmegyei Hatóság jóváhagyásával 1968-ban művészeti célú használatára tizenöt éves bérleti szerződést kötött. Galántai ezután rendbe hozta az épületet. Budapestről Boglárra szállította vasúton a hiányzó ablaküvegeket és az új bejárati faajtót, majd kijavította a beázó bádogtetőt, társaival pedig vakolta, meszelte a falakat, és vasrácsokat szerelt az ablakok elé. 1970-től aztán élet költözött az épületbe, a hely nyaranta műteremként funkcionált, illetve számos tárlatot, performance-ot, koncertet és filmvetítést rendeztek benne és körülötte. Falai közt olyan nagynevű alkotók állítottak ki, mint Bak Imre, Jovánovics György, Maurer Dóra, Nádler István, Pauer Gyula, Pinczehelyi Sándor, Szentjóby Tamás, illetve hangköltészeti előadást tartott Ladik Katalin, és fellépett a Kaláka együttes is.
A kápolna új életét viszont nem mindenki nézte jó szemmel. A Somogyi Néplap több alkalommal is felelősségre vonta a szervezőket. 1971. július 8-án Törvénytelen úton néhány avantgarde című írásában így értékeli a szerző a látottakat: „Értetlenül állunk a boglári kápolnatárlat megújuló kiállításain. Az új magyar avantgarde egy külön csoportja miért menekült egy elhagyatott szentélybe, mely holtat őrzött a kriptában, és ahol a huliganizmus is tanyát talált, főleg nyaranta? Miért léptek jó néhányan a »senki földjének« vélt magánterületre, melyet most még Galántai György budapesti festőművész bérel – az egyháztól? Miért kezdtek illegális kiállításokat rendezni boglári kápolnatárlatok címen? (…) A 23/1963. számú kormányrendelet kimondja, hogy Magyarországon képző- és iparművészeti kiállítást csak a lektorátus engedélyével, zsűrizése után tarthatnak művészek, csoportok.”A megyei művelődésügyi osztály ellenőrizte a kiállított műveket, a Köjál határozatban kötelezte a balatonboglári plébánost a terület fertőtlenítésére, majd sokasodni kezdtek a rendőri ellenőrzések, mígnem 1973. augusztus 27-én megkezdődött a kilakoltatás, a kápolnára lakat került.
Mezítelenül a dombon
A Népszabadság 1973. december 16-i írása megengedőbben számolt be Galántaiék felszámolt kápolnabérletéről. „Tanúsítom – írja Szabó László a Happening a kriptában című riportjában –, nem találtam senkit Balatonbogláron, aki a nyáron tömeges szexpartikat látott volna a temetőkápolnában. Pedig többen mondták. Mert ha éjjel, az éjszakának megfelelő hiányos öltözetben, földön is fekszik egymás mellett harminckét lány és fiú –, az még nem tömegszex. Márpedig csak erre vannak szemtanúk. Igaz, erre többszörösen is. Sok éjszakáról. És mindig más és más lányokról és fiúkról. Olykor 15-16 évesekről. Ne lóduljon neki tehát a képzelet, mert senki nem látott ott tömegszexet. Legfeljebb azt, hogy ugyanezek a lányok és fiúk, akik éjszaka egymás hegyén-hátán pihentek a kápolnában, meg a kriptában, reggelente lejártak az utcai kúthoz, a főút mellé. És félmeztelenül mosakodtak.De hát, istenem, ha meg felöltözve látták őket a forgalmas Balaton-parti üdülőhely lakói, akkor azt kifogásolták, hogy olyan benyomást keltenek, mintha soha nem mosdanának. Ja, hogy sokuknak sem foglalkozása, sem állandó lakása? Meg, hogy a Balaton körüli kóborlásaik közepette kötöttek ki itt, a temetőkápolnában, a »meghökkentő művészetek templomában«? Ugyan kérem, ha a kápolna jogos bérlője, Galántai György szállást adott nekik, mi köze akkor ehhez másnak?
– Hát azért valami csak van, nem? – mondják a tanács vezetői, akiket utóbb felháborított, hogy Galántai szállást adott mindenféle kóbor lovagoknak. Mert, hogy a környéken ezután hirtelen elszaporodtak a közrenddel ütköző dolgok.Bőséges munkát adott a rendőrségnek ezen a nyáron a boglári temetődomb, meg a kápolna. Soha korábban annyi kétes alak, hazulról 20 forinttal ellógott tizenéves fiú és lány, törvénnyel már összeütközött és erkölcsi-emberi-politikai értelemben egyformán »meghökkentő« magyar és külföldi, Nyugatról idetalált »alkotó« nem fordult meg ezen a környéken, mint a múlt nyáron.”
A szervezők a korabeli emlékeket is igyekeztek összegyűjteni. Ani kislányként élte meg a hetvenes évek borzongató boglári éveit, a fura fazonokat, hosszú hajjal, akik a kúthoz jártak mosdani, és a bolt elől ellopkodják a pékárut és a tejet. Miközben avantgárd művészetet csinálnak a helyi és országos művészeti notabilitások dermedt, óvatos figyelme közepette.
– Ahogy ott nézelődtem – írja Ani –, észrevettem, hogy egy újságíróféle kérdezgette a látogatókat. Az egyik ismerős bácsit is megkérdezte, hogy tudják-e, kifélék, mifélék ezek a fiatalok. A bácsi vállat vonva válaszolt: – Hát nem. De nincs baj velük, nem zavarnak senkit. Itt alszanak a fák alatt, vagy a kápolna padlóján a takaróikba burkolózva. Bozontosak, szakállasok, furcsák, épp, mint a munkáik. Nem is értjük, mit csinálnak valójában (...)
Pár hétre rá Csepel teherautókkal jelentek meg a rendőrök, sok fiatalt összeszedtek, vitték el őket.
Több a tiszteletnél
A bezárás ötvenedik évfordulója alkalmából Schuller Gabriella archivista, kutató (Szépművészeti Múzeum – Közép-európai Művészeti Kutatóintézet – Artpool) és Százados László művészettörténész, muzeológus (Szépművészeti Múzeum – KEMKI – Archívum és Dokumentációs Központ) szervezésében a Performatív archívumok: Balatonboglár 1970–1973 című projekt művészeti eseményeken és dokumentumokon keresztül kapcsolódik a kápolna történetéhez. Négy alkotót kértek fel összesen három projekt létrehozására, ezek közül az első a múlt héten volt látható. – Klasszikus értelemben vett tárlatot nem rendezünk, mert a fizikai körülmények nem teszik lehetővé, hogy műtárgyakat állítsunk ki. A kápolna belső tere kis méretű, a hőmérséklet és páratartalom sem tenne jót az alkotásoknak – magyarázta Schuller Gabriella, miért művek nélkül idéztek meg egy művészeti időszakot, hozzátéve, a hetvenes évek elején kiállított műtárgyak mára a képzőművészeti kánon részévé váltak, több múzeumban kapott helyet, és csak megfelelő körülmények között állíthatnák ki azokat.
– A kiállítás helyett számunkra sokkal izgalmasabb volt, hogy azt a szellemiséget és szabadságot hozzuk vissza, ami a kápolnaműterem eseményeit jellemezte – mondta Százados László. A helyszínen mi is megnéztünk egy előadást, melyet két fiatal alkotó, Pálinkás Bence György képzőművész és Török Tímea drámainstruktor tartott (Akik a dombot a hátukon tartják – A balatonboglári kápolnaműterem [1970–1973] történetének vizsgálata feminista nézőpontból). Az ő céljuk az volt, hogy nők által írt meséken keresztül elevenítsék fel a kápolna közegét és a boglári közösség emlékeit.
– A Képzőművészeti Egyetemen a boglári kápolnaműteremről azt tanultam, hogy az a második világháború és a rendszerváltás közti magyar művészet egyik csúcspontja volt, ezért mindig csak a tisztelet hangján beszéltek róla – idézte fel Bence. Őt és alkotótársát az érdekelte, milyen történetek keringenek az épületről és eseményeiről, illetve melyek azok a nézőpontok, amelyekről eddig nem sok szó esett. – Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a kápolnatárlatok emlékezete, ahogy minden emlékezet, konstruált, ezért fontos, hogy kritikával illessük és árnyaljuk azt. Alkotótársammal többek között az itt élő lakosság nézőpontját is meg akartuk mutatni, melyben más elemek lesznek hangsúlyosak – tette hozzá Tímea.
Új Trabanttal Boglárra
Az alkotók a Temetődobon egy kétnapos workshop keretében a helyiekkel a történeteik alapján alkottak két novellát, amelyek elhangzottak a foglalkozáson. Ezekből megtudtuk, hogyan reagált a boglári lakosság egy része a művészek jelenlétére és előadásaira, akik mindenféle szerszámot kértek tőlük, köztük lapátot, ásót, kapát és kalapácsot, a kertjükből pedig fokhagymát, petrezselymet, krumplit és mindenféle gyümölcsöt. Persze volt, aki arra kérte őket, hogy „rejtsék el az egyik barátnőt, ha váratlanul megérkezik a másik”, míg mások a kútra jártak mosakodni.
Más történetek a korszak feminista olvasatát nyújtották – ezek egykori részt vevő nőkkel készült interjúkon alapultak. Ladik Katalin képzőművész történetéből kiderült, hogyan utazott le új Trabantjával Boglárra, ahol azonban a Bosch+Bosch csoport kiállításán társai kérésére nem állított ki, mert úgy látták, a képein túl nőies dolgok voltak, nem oda valók – így ő a hangját adta a kiállításhoz. De sok támadást kapott, hogy fellépésein meztelenül mondja verseit, amire ő a szövegben ezt feleli: „Csak azért is megmutatom magam, a versben úgyis sokkal meztelenebb és sebezhetőbb vagyok.” Emellett kifejti, hogy vállalja magát: „Én önmagamat választom. Az autentikusat, az eredetit, ami valóban közel áll hozzám, amiben én hiteles tudok lenni. Fiatal anya, nő, dolgozó nő, színésznő, háziasszony, tehát egy agyonterhelt nő vagyok, és én ebből az életből akarok meríteni, nem pedig mást utánozni.”
Bábeli sokaság
Szintén a boglári közösség emlékezetével foglalkozik Nagy Géza, a városban működő Babel Camp ügyvezetője, aki kollégáival már számos boglári lakóval beszélgetett, hogy rekonstruálja a ’70 és ’73 közötti eseményeket. – Az egyetemen én is tanultam a kápolna tárlatairól, de amikor idejöttem Boglárra, elkezdtem kérdezgetni a helyieket, hogy mikre emlékeznek, és egyre inkább az derült ki, hogy ez a sztori sokrétűbb és izgalmasabb, mint amit az ember a könyvekből olvasott – mondta.A Babel Camp 2016 óta működik Bogláron, és különféle képzőművészeti, zenei és más kulturális programokat, illetve alkotótáborokat szervez. – Emellett egyhetes rezidenciaprogramokat is indítunk, melyekre a Kaposvári Egyetemről és a MOME-ról jönnek fiatal művészhallgatók, hogy a kápolnaműterem korszakával foglalkozzanak, de mi nem azt akarjuk, hogy újraalkossák a korabeli műveket, hanem hogy lássuk a jelenkori reflexióikat – mondta a szervező. Ilyen alkotások voltak azok a boglári környezetet átértelmező land-art installációk, amelyek reagáltak a Pécsi Műhely alkotóinak ’72–73-ban készített alkotásaira.
King Kong visszatér
Legközelebb szeptember 7-től 10-ig lesz megtekinthető Kelemen Kristóf színházi rendező Szeánsz (Necromancy) című, VR-technológiára épülő dokumentarista installációja, mely a színház és a film határán mozog, illetve felidézi a kápolnaműterem egyik utolsó emlékezetes akcióját, a Kassák Stúdiószínház (Dohány utcai Lakásszínház) King Kong című előadását, melynek során egy hatalmas majomfigura körül zajlottak az akciók. Szeptember 23-tól 30-ig pedig Németh Hajnal Berlinben élő intermédia-művész Szabadságcsapda című különleges, szimultán koncertje nézhető és hallgatható, mely ’70 és ’73 között született írásokat használ fel – elsősorban Major János, Hajas Tibor és Najmányi László szövegeit –, hogy új kontextusba hozza azokat zene és felolvasás segítségével. Az eseményekbe a befogadóknak is lehetőségük lesz bekapcsolódni, aktívan alakítva azok menetét.
Elekes Dóra: Leányvásár Haca cár udvarában (részlet)
A járvány utáni esztendőben ünnepségre készülődtek Valahányadik Haca cár udvarában. Vége volt a kijárási tilalomnak, és ismét felvirradt a Leányvásár napja, melyen egy ügyességi verseny keretében kiválasztják majd a birodalom legkiválóbb leányát – azt a leányt, aki a legserényebb és a legszerényebb mind közül, és akinek az lesz a jutalma, hogy Valahányadik Haca cár valahányadik felesége lehet.
A legények már kora reggel talpon voltak, hogy a Tulipános Csarnokban felállítsák a pályát, amelyen a leányok úgy haladnak majd végig, hogy útközben bizonyságot tesznek serénységükről és szerénységükről: főzőcskéznek, mosogatnak, mindent arrébb tologatnak, felsepernek alatta, csokrot tűznek kalapra, kihímzik a keszkenőket, meg ne szólja senki őket, minden fontosat felírnak, megpuszilják, akik sírnak, ezenfelül pedig aktívan részt vesznek a kerti munkákban és a szülői értekezleteken; a lassabb felfogású legénykéknek elmagyarázzák Mitugrász tételét; meleg ételt visznek a véneknek és orvosságos füvet a keheseknek; megajándékozzák a szülinaposokat; továbbadják a legfrissebb pletykákat a kulturális folytonosság fenntartása végett; végül pedig meg is mosakodnak, meg is fésülködnek, valakinek kötőjébe meg is törülköznek – és mindezt szerényen, a legkisebb hacacáré közepette, hiszen, ahogy a közmondás tartja, a hacacáré Haca cáré.
(...)
Kedves férjek és legények, vagy nevezzünk titeket férfiaknak, mert úgy rövidebb! Hajdanában, amikor uralkodónk a trónra lépett, alig vártuk a Leányvásár napját, hogy összemérhessük serénységünket és szerénységünket, hiszen valahányan Valahányadik Haca cár valahányadik feleségei szerettünk volna lenni. Később viszont már évről évre nehezebben találtunk magunk között olyat, aki szívesen hozzámenne – akit végül mégis találtunk, azt aztán hagytuk nyerni, és kész. Mert hát lássuk be, Haca cár egyre öregebb, rondább és idegesítőbb. A járvány után, amelynek orvosságos füveinkkel véget vetettünk, és azóta sem mondta senki, hogy köszi, egyetlen jelöltet sem sikerült kiállítanunk magunk közül, hiába győzködtük egymást a magunk legendásan passzív agresszív módján. Nem is csoda: hiszen a vesztegzár alatt, amíg éjjelente a gyógytinktúra kikeverésén dolgoztunk, olyan felfedezést tettünk, amellyel ezután hülyére kereshetjük magunkat. Na szóval úgy döntöttünk, hogy lelépünk, és csak azzal a feltétellel térünk vissza, ha jövő ilyenkor ti versenyeztek helyettünk. Szevasztok.
Lányok és asszonyok stb.
(...)
Kállay Eszter: A csodálatos varrógép (részlet)
A gyerekek egyhangúan az Énekest nevezték meg, mint aki ezt a változást előmozdította. A tűző napról segített eljutni nekik az árnyékba, a homlokukat simogatta többszólamú zümmögésével, és a délutáni alváshoz dalokat énekelt nekik átszabott dombokról, amelyeket egész közösségek formálnak, amelyeken mindenkinek jut fény, senki nincs folyamatos sötétségben. Aztán a varrásról beszélt, hogy a fonál követi az embert, és nem fordítva, hogy minden test gyönyörű, mert egyszeri és megismételhetetlen. Ha valaki, valaha azt fogja mondani, hogy többet ér, mint egy másik ember – ne higgyetek neki, dúdolta. A gyerekek így elkezdték megmutatni a saját sokféleségüket: a kicsik a nagyobbak ölébe ültek és énekeltek, gyógyfüveket szedtek és a növényekből színeket nyertek ki, ezzel festettek a fákra. Cselekvésük nyomán a domb elkezdett elmozdulni a helyéről.
A varrógép nem írógép, tehát nem áll fenn a veszély, hogy egy férfi az irányítása alá vegye, és olyan szavakat adjon neki, amelyeket nem állt szándékában mondani. A varrógép csak varr, nem mesél történetet, ezáltal nem számonkérhető, és ki tud csúszni a beállt rendszerből. A varrógép, ha szeretné, százszor belehímezheti a saját mintáit egy párnahuzatba, egészen addig, míg a sötét sarok, ahol eddig dolgozott, be nem omlik, a férfiak el nem némulnak, és a dombok el nem mozdulnak a helyükről.”
