Visnyeszéplak házai a somogyi erdőség közepén bújnak meg, távol a civilizációtól. Erdészeti út érintése nélkül lehetetlen megközelíteni őket. Bánya községből indulva, negyedórás tekergéssel jutunk el a közigazgatásilag Visnyéhez csatolt faluba, annak is a szélére, ahol szétszórva állnak a porták buja ligetekben. Útközben csak az erdészeti fakitermelés forgalmával találkozunk. Egy helyütt percekig állunk, hogy a többtonnás szállítmány mellett a csalitosba húzódva elaraszolhassunk. Térerőnk elgyengül, úgy marad. A nyurga fákat figyeljük, és azon merengünk, a vadonban sátrazunk-e este. Jó pár kanyar után a vezetőnk félrehúzódik, és kisteherautóját ajánlja, hogy felkapassunk vele a dombra, de nem élünk vele. Viszont egyszer élünk: felóvatoskodunk a vízmosta horhón. A fennsík ragyogó látványt nyújt, a fúrt kútnál, a szalmaháztól nyolcvan méterre, egy tisztásról a horvát hegyek is látszanak jó időben.
Bódis Belián, 22 éves házigazdánk kiszáll az Ügyesház feliratú céges kisteherből. Lecövekelünk mellette a különleges építmény láttán. Két éve történt meg az első kapavágás, egy héten belül álltak a falak, és felkerült a tető is a házra, ami lényeges: az eső ellen védekezni kell. Azóta a folyamatok lassabban csordogálnak. Az ács-tetőfedő munkaidőben más házát építi, és csak ezután van érkezése a sajátjára.
– Van itt egy baráti társaság, közösség, amihez nagyon jó tartozni – meséli Belián, megemlékezve a visnyeszéplakiak különleges kohéziójáról.
Mindannyian az urbanizáció elől menekültek, a paraszti kultúra megtartásának vágya hajtotta őket. Sokaknak múlt századi eleji a viselete is, legalábbis évekkel ezelőtt még erről lehetett őket megismerni a megyeszékhelyen.
– Fura szerzetek – meséljük korabeli élményünket Belián édesanyjának, aki nagyot nevetve nyugtázza, tudja, miről beszélünk. Pedig az ő szemszögükből semmi különös nincs a modernizációt óvatosan kezelő kultúrájukkal. Telefont használnak, tévét is néhányan, és a gyerekek ugyanúgy jártak úszni vagy éppen szakmát tanulni a városba, mint az ottani fiatalok. Ők azonban az évezredes tudásokat, erdők-mezők növényeinek-állatainak ismeretét keresik, harmóniát a környezetükkel.
Beliánék a sátorban töltöttek néhány hetet, ám egy vihar elvitte a hajlékukat. Befogadták őket, később albérlőként laktak a házban, majd sajátjuk lett. A mára mintegy 150-200-asra duzzadt közösségben összetartás van, akár egykor a falvakban. – Sokat köszönhetek ennek, rengeteg segítséget kaptam. Ha a közösség nem lenne, nem itt tartana az építkezésem. A falváz, a szalmázás mind úgy történt, hogy összejöttünk, barátok és falubeliek, és kalákában megcsináltuk a szalmafalat, a tetőt és az egyéb teendőket.
Belépünk a házba, ami nagy lépés, át a tartószerkezeten. Belián már odabenn meséli, hogy fog kinézni a mintegy 42 négyzetméteres, kétszintes otthona. Éppen a nappaliban állunk, és egyébként a talajon, mivel a pontalapokra épített váz fapadlója egy későbbi fázisban készül el. A földszinten csak a vizes helyiségeket választják le, és egy kis kamrát, a konyhát és a nappalit egy légtérben alakítják ki, ami a tetőig nyitott marad. A lépcső egy szintén nyitott hálóba vezet majd.
– Gyerekekben még nem gondolkodtam a tervezéskor – mosolyog, kérdésünkre válaszolva. – Egyelőre csak azt engedhettem meg magadnak, hogy egy kisebb házat tető alá hozzak. Ezt is lépésekben. A terveket, az alaprajzot és a belső terek elosztását magam rajzoltam, de sokat segített János barátom, munkatársam, akivel öt éve dolgozunk együtt. A szerkezeti számításokat is közösen csináltuk meg.
Természetesen építik
Bár a történelmi hagyományok miatt idehaza sokan még mindig csak a vaskos téglafalazatot tekintik háznak, a könnyűszerkezetes építkezés még a hurrikánok hazájában is megállja a helyét századok óta.
– A technológia Amerikából érkezett, az 1800-as évek végén építették az elsőt, ami egy szénabálaház volt – meséli Tuboly János, Belián pár évvel idősebb barátja és kollégája, aki szintén az ácsmesterséget tanulta ki. – Az első épület egy iskola volt, és miután még nem vakolták, megette egy tehéncsorda. Ezért és a csapadék miatt később rájöttek, hogy érdemes vakolni, mert úgy tartósabb.
Az alapanyagok: a föld, vagyis a vályog, a szalma és a fa évezredek óta használatosak építkezésre, és általában a közelben megtalálhatók. A földet akár az alapból kinyerve is lehet használni, szalmát húsz kilométeres közelben bárhol találni. Egyedül a faanyag lehet szűk keresztmetszet, mert érdemes a sztenderd, kezelt alapanyagot fatelepről beszerezni. Erről a munkafolyamatról egy időközben arra kerekező, korábbi kalákarésztvevő barátjuk, egy pécsi egyetemista keze mesél, amely zöld a fakezeléskor használt favédő szertől. – Természetes alapanyagokból építkezünk, amelyek kevés energiaigénnyel előállíthatók – sorolja János a tradicionális technológia korszerű előnyeit.
A szalmabálaház falazata egy teherhordó szerkezetből áll, ami a tető és a födém súlyát tartja. Ettől kifelé egy már nem tartó vázszerkezet épül a szalmabáláknak, lényegében egy kaloda, amibe beszorítják az „építőelemeket” mintegy 35 centi vastagon. A fal végül több mint fél méter vastag lesz. Kívülről hézagos deszkázatot látunk, amely a vakolatot, vagyis a sarazást tartja. Ez egy kis részen készült el, a permakultúrás (a természettel együtt élés fenntarthatóságát kutató) tábor lakói gyakoroltak a házon. A vályogot bepréselték a deszkázat közé, minden rést kitöltve, vagyis a levegőt kiszorítva. Az eredmény egy rendkívül tömör falazat lesz, ami vakoltan már égésbiztos.
– Nem szívesen várnám meg, amíg egy szalmabála elég, mert nem is képes igazából égni, inkább csak izzik – érzékelteti Belián, hogy a bála már tömörítés előtt olyan sűrű, hogy nem egykönnyen fog rajta a láng. A hálózott vakolat és a simítóréteg (sár) felkerülése teszi szabványossá. – A faszerkezetet belülről vályog- vagy égetett téglafal teszi teljessé, mert a falazat úgy tud jól működni, ha a szalmabála mellett van még egyfajta tömeg.
Pilistől a Zselicig
Az első szalmabálaházat úgy húsz éve építették Magyarországon, azóta néhány százas nagyságrendben lehetnek az így készült otthonok. Jánost mestere, Nagy András avatta be a folyamatba, a Pilisbe hívta egy kivitelezésre, majd sorra jöttek a következő feladatok. A Balaton-felvidéktől Somogyig több helyen helytálltak már. Szűkebb pátriájukban egy dombházat is építettek szalmabálából: ez a zselici épület teljesen belesimul majd a tájba.
– Bárki dönthet a szalmabálaház-építés mellett – mondja János –, aki új családi házban szeretne lakni, fontos neki a környezet védelme, kímélése és a helyi alapanyagok használata.
A végeredmény egy jó minőségű, jól szigetelt ház lesz, ami télen-nyáron meghálálja magát.
Belián a saját házának kivitelezési költségét 8 millió forintra teszi, ami korántsem jelenti azt, hogy bárki kihozhatná ennyiből. Az építőanyagok egy részét bontásból vásárolta meg, és jelentős megtakarítást tett lehetővé a folyamatban a szakértelme és a széplaki közösségi kaláka.
Betyárok nyomdokán
Bódis Belián otthona, a sűrű somogyi erdőség betyárok szállásterülete volt csaknem kétszáz évvel ezelőtt. A legrafináltabb Nagy Pál, vagyis Pali betyár volt, akinek a nevéhez meseszerű mendemondák fűződnek. Egyszer egy szegény asszony, akinek nem futotta néhány rőf vászonra, kocsirúdnyit kapott Palitól, vagy utóvégre egy kereskedőtől, aki nem jószántából adakozott. Pál a legendák szerint még a papot is megadóztatta. Emlékét hagyományőrzők éltetik, puritán síremlékét virág díszíti. És a szöveg: „A vármegye katonája, a lába nyomát sokat járta. Nagy Pál, akit megölt a pipaszár.” A pandúrok ugyanis pipaszárat töltöttek a puskájukba, úgy végeztek vele 1860-ban.
