Bibó István;borok;magyar társadalom;rozé;

- Dzsentriszendvics rozéval

Ha nyár, akkor balatoni bor. És lehetőleg nyári bor, mert a nehéz vörös vagy egy portói inkább téli bor – kabócák évadján hűs, friss, nem magas alkoholú, gyümölcsös holmit keres a bort szerető nyájas olvasó.

A Figula Bella Róza 2022 hagymahéj színű nyári bor 4950 forintért, virág- és gyümölcsillatú (málna, csipkebogyó), és van egy étvágygerjesztő leveses illatképvonala is. Az aromák a telt kortyban folytatódnak, még egy kis finom cabernet-s szőlőtannin, azaz csersav is dereng az ember nyelvén, ha beszélgetéshez, pasztákhoz, rizottóhoz, pizzához, burgerhez, sült csirkéhez vagy camembert-hez, szinte bármihez fogyasztjuk. Figula Mihály tudatos és modern borász Balatonfüreden, már a szenior is volt év borásza az ezredfordulón, tavaly a „Kismisi” is elnyerte az Év Bortermelője címet. Ő 2018-ban a nagyon hiteles londoni Decanter World Wine Awards-on Köves 2016 nevű Szürkebarát–Olaszrizling küvéjével Platina érmet nyert, amit az aranyak közül szivornyáznak ki a borbírák.

A rozé amúgy gasztronómiai generalista, jól megy mindenféle ennivalóhoz, így pl. (most jön az erőltetett átkötés a borszakíró-politológustól) egy klassz, zöldségekben, pl. paradicsomban dús nyári sonkás szendvicshez is. (Croissant középen megkenve sajtkrémmel, fedlapján majonézes pestóval, füstölt sonkaszeletek, szelet Gouda, salátalevél, pár szelet paradicsom, a szendvics a jó ízlésű kreativitás végtelen játszótere, kisded mérete ellenére). A szendvicset majszolván a Tagore sétányon a kelleténél többet tűnődik az ember egyfelől azon, mik lehetnek egy nép elaljasodásának az okai, másrészt, hogy hogyan kell és lehet szépen élni ezen belül, ha (korunknál fogva) maradunk itt, maradunk, jó, hát akkor itt fogunk élni.

Tudván, hogy nem a nép egészéről van szó, mert van egy örök, mindig alulmaradó, szűk harmadnyi européer kisebbség, a rezsimet (mely lenyeli a rezsimet, muhaha) támogató rész mégis mitől ilyen és ekkora? És itt lép a képbe a szendvics-metafora, mert a támogató tábor tökre olyan, mint egy szendvics. Felül a parvenü új-elit – volt egyszer egy Lehoczky-karikatúra, trikós zöldséges tahók valahol egy luxusutazáson, képalá: „Szerencse, hogy mink megengedhessük magunknak eztet.” De kérlek, óh ne hidd, nyájas olvasó, hogy csak a tahók kretének: az ún. úri középosztály boás budai úriasszonyai ugyanazt a szédületesen hazug, antiszemita, rendszerbe szervezett modernitás-, Amerika- és liberalizmus-ellenes rizsát és az alternatív valóság tökéletesen kretén premisszákra épülő konteóit tolják, mint a bőrfejű bé-közép és a lenyomva tartott, információs nemi erőszaknak kitett underclass, az a milliós pauperizált tömeg, mely az ún. közszolgálati média kloákáinak szennyén él, mást nem kap. És mivel fent világosan megmondják, ki az ellenség és ki tehet az árakról és a bérekről és Trianonról, majd, hogy kit kell megölni, ők is beveszik az orbáni-rogáni-goebbelsi bullshitet. Egy olyan országban, ahol a polgárosodás mindvégig töredékes volt, nincsenek demokratikus hagyományok, és a társadalom értékszerkezete közelebb áll az ortodox kultúrkör zártságához (TÁRKI 2009), mint a nyugati kultúrához, nem csoda, hogy ennyi alattvalói mentalitású homo sovieticus szerelmes az erőszaktevő Putyin atyuskába, és az egymást követő rendszerváltások rendre olyan inkompetens eliteket állítottak az eltorzult magyar alkatú társadalom élére (Bibó immár 75 éves bon mot-ja), mely elit rendre a furulya rossz végét vette/veszi a szájába.

Imigyen áll tehát össze a dzsentriszendvics: felül a rubelnáci (kopejkanyilas) nereskedők, alattuk a vazallusaik és alkutyáik, középen egy durva vékony polgári középosztály, majd az alattvalók agymosott egyharmadországa, legalul úgy 10 százaléknyi, őskori nyomorban senyvedő underclass,

Ez a történeti-szociológiai szendvics azt jelenti, hogy ebben a végső zsákutcában (hogy miért végső, arról legközelebb), ebben az eltorzult, érdemi közép nélküli félperiférikus cselédfaluban lényegében megvan a társadalmi fedezete, népszerűsége és támogatottsága az illiberalizmusnak, van annyi félszerzet itt, aki beszopja azt az alternatív valóságot, amit a médiát uraló elit hazudik éjjel, hazudik nappal, hazudik minden hullámhosszon az alulinformált vagy korrumpált alkutyáknak és alul  levőknek.

A nép, legalábbis nép egy jelentős részhalmaza elaljasodásának legplasztikusabb tünete az orosz-pártiság és az Európa-ellenesség. Hogy a történtek után jelentős tábora van kis hazánkban az agresszornak, a „legpocsékabb nemzet” (Teleki Pál) dicsőséges tradícióinak (hogy az elit és széles támogatói tábora mindig a furulya rossz végét veszi a szájába) megfelelően.

Úgyhogy ha az országod „megveti / Hű buzgóságodat, / S lesz aljas-, gyáva- és buták / Kezében áldozat; / Gondold meg, és igyál” (Vörösmarty) Figula rozét és harapj hozzá egy jó kis nyári szendvicset.

Képtelennek bizonyult

„…ez az ország történetének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a 19. század végétől kezdve, döntő történeti pillanatokban, mindenekfelett 1914–1920 között és 1938–1944 között végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa. Túl azon, hogy két háborúban „rossz oldalra állott”, amit mások is megtettek, a magyar nemzet ezekben a döntő pillanatokban, politikai, társadalmi és szellemi téren egyaránt, nem tudta megtalálni vagy nem tudta hatalomhoz juttatni azokat a vezetőket vagy olyan vezetőket, akik szükségleteit, érdekeit, útját jól kifejezték s jól megtalálták volna. (…) a magyar nemzeti közösségben újból meg újból olyan módon vetődtek fel a döntő, az egész közösséget foglalkoztató és megosztó kérdések, hogy annak következtében a közösség terméketlen, sehová sem vezető harcokba bonyolódott, és a valóságos feladatokkal, valóságos problémákkal szemben vakká lett. (…) nemzetünk, mely magamagáról helyesen vagy tévesen, de úgy tudta, hogy lovagias, bátor, könnyen lelkesedő, passzív ellenállásban erős, önérzetes stb., néhány éve a szemünk előtt s az egész világ szeme előtt mutatott be a maga kialakult képétől határozottan eltérő vonásokat.” (Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, 1948)

A cím talán megtévesztő. Nem rabszolgatartó társadalmakról, rabszolgatartó országokról vagy birodalmakról lesz szó. Hanem arról a néhány esetről, amikor a fellázadt rabszolgák államalapítással kísérleteztek. De az elején kell kezdenünk.