Hogyan lesz valaki rabszolga? Az ókori források számos helyen említenek olyan eseteket, amikor a győztesek lemészárolják a legyőzött, elfoglalt város férfilakosságát, a nőket és a gyerekeket viszont eladják rabszolgának. Ezek alapján úgy gondolhatjuk, a rabszolgák között erős nőtöbbség volt. Nem tudjuk azonban, hogy a rabszolgaimport mennyire egyenlítette ki a nemek arányát. A görög világ a Fekete-tenger térségéből, Róma pedig Afrikából vásárolt rabszolgákat. A hadifoglyok mellett a rabszolgaság másik nagy forrása a kalózkodás, a szervezett és tömeges emberrablás volt. Ma a hitelfelvevő vagyona és/vagy jövedelme erejéig felelős az adósságáért – az ókorban személyével is felelős volt. Ha nem tudta fizetni hitelét, a különbözetet le kellett dolgoznia – ő maga lett adósrabszolga, vagy netán felnőtt gyermekét adta szolgaságba. Athénban és Rómában egy idő után eltörölték az adósrabszolgaságot – ami a kistulajdonosok nagy vívmánya volt. Természetesen a külföldről vásároltak is eredendően hadifogolyként, emberrablás áldozataként vagy eladósodottként váltak rabszolgává. De úgy is lehetett valaki rabszolga, ha a beleszületett ebbe az állapotba.
Mekkora volt a rabszolgák aránya a társadalom egészéhez képest? A XIX. században voltak olyan vélekedések, hogy akár a lakosság óriási többsége is rabszolga lehetett. Már régóta másképp látják ezt a kérdést a történészek. Az ókori Keleten mai becslés szerint a társadalom tizede, de legfeljebb egyhetede lehetett rabszolga. Ők jobbára a király, a templom, a leggazdagabbak háztartásainak cselédjei, alkalmazottai voltak; a termelőmunkát a közrendű szabadok, fél-szabadok végezték. A klasszikus kori Athénben (Kr.e. V–IV. század) a társadalom egyharmada lehetett rabszolga. A termelésben (bányászatban, kézművesiparban) is részt vettek. Az ókorban valószínűleg a Római Birodalomban volt a legmagasabb az arányuk: a legfejlettebb területeken, a virágzó periódusokban elérhette, talán némileg meghaladta az összlakosság felét a rabszolgák száma. Karthágóban és Rómában a cselédek és ipari rabszolgák mellett már a mezőgazdaságban is tömegesen alkalmaztak rabszolga-munkaerőt. A világtörténelemben a XVIII. századi karib-tengeri szigetek és a XIX. századi Brazília jelentette a rabszolgaság csúcspontját – legalábbis, ha a rabszolgák arányát az összlakossághoz képest nézzük. Ez Brazíliában mintegy háromnegyed, Haitin akár 88 százalék is lehetett.
A rabszolgaság nem osztály-, hanem jogi fogalom. A rabszolga eladható és megvásárolható, családjától is elválasztható. Felelős tetteiért, de tanúvallomása bíróság előtt csak akkor érvényes, ha előtte kínvallatáson esett át. A rabszolgákkal való tényleges bánásmód nagyban függött a társadalmi munkamegosztásban betöltött szereptől és a földrajzi helytől. Athénban a rendőrök, Rómában a színészek kizárólag rabszolgák voltak. Ha egy görög orvos jutott rabszolgasorba, nem érte volna meg bányába vagy olajfaültetvényre vinni – Rómában is orvosként dolgozott. Akadtak közöttük hivatalnokok, sőt (Claudius császár idején) néhány tehetséges rabszolga nagyjából miniszteri rangba került. Cicero személyi titkára egy Marcus Tullius Tiro nevű rabszolga volt, akivel a filozófus-politikus szinte egyenrangú félként levelezett. A mai diplomások szerepét betöltő, vagy ezüstművesként dolgozó, kivitelre termelő kerámiaműhelyben minőségi terméket gyártó rabszolgát éppúgy nem érte meg korbáccsal verni, éheztetni vagy kínozni, mint egy orvost vagy színészt.
A familia urbana (városi rabszolgák) helyzete kedvezőbb volt, mint falusi társaiké. Ugyanakkor ott, ahol a termelés mennyiségi, s nem igényelt szakértelmet, bizony léteztek a büntetés és megfélemlítés legbrutálisabb eszközei: verés, élelemmegvonás. A helyi különbségek is jelentősek voltak: Athénban vagy Rodoszon legendásan jól bántak a rabszolgákkal – míg Karthágóban vagy Szicíliában kegyetlenül. Szicíliában, ahol a Kr. e. II. század közepén a legkiterjedtebb, legfejlettebb a rabszolgatartás, egyúttal a legkönyörtelenebb is. Forrásunk, „Szicíliai" Diodórosz szerint a rabszolgatartók fennhéjázó és gőgös viselkedése, az öncélú kegyetlenkedés, a rabszolgák olykor teljesen értelmetlen megalázása volt a jellemző. A rabszolgák bőrébe (mint a szarvasmarhákéba) tüzes vasal billogot ütöttek. A pásztor rabszolgák (rablók vagy farkasok ellen) fegyvert viseltek. Élelmezésükről nem gondoskodtak a nagybirtokosok: „oldják meg!” Így aztán a pásztorok körében mindennapos volt a lopás és rablás, melynek a kisbirtokosok és más kistulajdonosok, utazó kereskedők lettek az áldozatai.
Nem csoda, hogy éppen Szicíliában zajlott az ókor első nagy rabszolgafelkelése. A Kr. e. 138-137-es előzmények után a felkelés 135-ben robbant ki. Közvetlen oka is egy nagybirtokos kegyetlenkedése volt. A felkelés lavinaszerűen terjedt el a szigeten. „Ezek után Eunust választották meg királyukká, nem bátorsága, nem is hadvezéri képessége, hanem kizárólag bűvésztudománya miatt, és mivel ő kezdte a felkelést; tekintettel voltak kedvező jelként magyarázható nevére is, hogy majd jóindulatú lesz (eunus görögül jóindulatút jelent) alattvalói iránt” – írja Diodórosz. Érdekes, hogy más ókori rabszolgalázadások esetén is szerepe volt a vezető jóstudományának, vélelmezett ezoterikus képességeinek, melytől a résztvevők azt remélték, a vezető biztosítani tudja az istenek jóindulatát. A görög történetíró maga nem hitt Eunus kivételes képességeiben, szélhámosnak tartotta. Számunkra a rabszolgafelkelés katonai teljesítményénél érdekesebb államalapító képességük. A fellázadó ókori rabszolgák (és a középkori jobbágyok) általában nem rendelkeztek konstruktív elképzelésekkel a jövőről.
A szicíliai felkelők azonban valódi államot hoztak létre. Eunust királlyá választották, didadémot is viselt. Magát Antiochosnak nevezte, ami a szír és kilikiai lázadók (főként a térségből származtak a sziget rabszolgái) számára politikai-propagandisztikus hatással bírt: több keleti király viselte ezt a nevet. De hasonló hatással járt Atargatisz közel-keleti istennő (ígért) védelme is. A király mellett államtanács állt, élén egy művelt görög rabszolgával. A rabszolga-hadvezér Kleón alárendelte magát Eunus „polgári” hatalmának. A felkelők haragja a nagybirtokosok ellen fordult, ugyanakkor a szegény szabad szicíliaiakat jobbára nem bántották. Megszervezték a fegyvergyártást. A fővárossá kiszemelt Hennát (Enna) és más városokat, mint Tauromenion (Taormina) katonailag megerősítettek. Eunus pénzt veretett. A nem harcoló rabszolgáknak továbbra is dolgozniuk kellett, csak immár volt uraik kegyetlenkedése nélkül. A fellázadt rabszolgák számára drámai előadásokat rendeztek, melyek felelevenítették egykori rabszolgasorsukat. Diodórosz szerint kétszázezer ember vett részt a felkelésben. A rabszolgaállam hadserege Livius alapján hetvenezer főre tehető.
A szicíliai felkelők katonai sikerei után a szenátus consuli sereget küldött ellenük, ám Gaius Fulvius Flaccus nem tudott átütő győzelmet elérni. A következő évben Lucius Calpurnius Piso Frugi is csak részsikereket ért el. A felkelést végül Kr. e. 132-ben a szigetet jól ismerő Rupilius consul verte le. A rabszolgák meghökkentően sikeres ellenállásában nem kis szerepet játszott, hogy a birodalom haderői több ponton is le voltak kötve
Érdemes feltenni a kérdést: mit is tekintünk államnak? Társadalomföldrajzi, politikai megközelítésben állam az, amelynek területe, lakossága és kormányzata, valamint határai vannak, politikailag pedig független. A történeti megközelítés szerint az állam belső és külső feladatok elvégzésére képes gépezet: törvényalkotó, elnyomó, bűnüldöző, szervező, illetve képes védelmi és/vagy támadó szerep betöltésére. Nyilvánvaló: politikai értelemben állam = ország, történeti értelemben állam = hatalmi gépezet, politikai intézményrendszer. A magunk részéről úgy látjuk, a szicíliai rabszolgák kísérlete, habár csak pár évig, megfelelt az állam fenti kritériumainak.
Az ókorban számos kisebb méretű rabszolgalázadás (Déloszon, az athéni ezüstbányákban, Chios szigetén stb.) és egy hatalmas méretű rabszolgafelkelés, a közismert Spartacus-féle egyaránt ösztönösnek, spontánnak bizonyult, államalapítási kísérlet nélkül. Volt azért még egy sikeres rabszolga államalapítási próbálkozás – szintén Szicíliában, a második felkelés során (Kr. e. 104-101).
Ki lehetett-e kerülni a rabszolgasorsból? Az adósrabszolgaság eleve meghatározott időre szólt. Próbálkozhattak a rabszolgák szökéssel – a békés és konszolidált periódusokban nem sok eséllyel, de háborús, zűrzavaros helyzetekben a siker reményében. Athénból a peloponnészoszi háború idején (Kr. e. 431–404) húszezer rabszolga szökött meg. A szicíliai felkelés alatt Itáliából is sok rabszolga szökött el, hogy csatlakozzon szicíliai társaihoz. Rómában, talán a rabszolga-felkelésektől is befolyásolva, szokássá vált a rabszolgák (vagy egy részük) végrendeletben történő felszabadítása. Egy húszéves rabszolgának, ha ura hatvanéves volt, jó esélye lehetett – fordított esetben vajmi kevés. A végrendeletben való felszabadítás olyan méreteket öltött, hogy Augustus törvényben szabályozta, lényegében korlátozta azt. Egy görög vagy itáliai kézműves számára egy rabszolga megvásárlása olyasfajta beruházás lehetett, mintha ma gépet vásárolna egy kisvállalkozó. Egy kovács vagy fazekas aligha szabadíthatta fel rabszolgáját csak azért, mert jó magaviseletű volt. Viszont a gazdag birtokosok között szokássá vált, hogy a jól teljesítő rabszolgát hét év után felszabadították. Háborús helyzetekben gyakran ezerszámra szabadítottak fel és soroztak be a hadseregbe fiatal férfi rabszolgákat. Ha túlélték a háborút, szabadokként élhettek. Ha tulajdonosa felfigyelt egy rabszolgája leleményességére, vállalkozó szellemére, megengedhette, hogy önálló vállalkozásba fogjon, például kiskereskedőként. Ilyenkor a rabszolga jövedelme egy részét átadta tulajdonosának. Ha elegendő pénzt tudott keresni, összegyűjthette saját árát, és megválthatta (felszabadíthatta) saját magát. A felszabadítottak életük végéig volt tulajdonosuk rendelkezésére kellett, hogy álljanak, ha az kérte. A felszabadított rabszolga gyermekei azonban teljes jogú polgárokká váltak.
Kevesen tudják, hogy Amerikában, az Egyesült Államok után másodikként Haiti vívta ki függetlenségét 1804-ben. Azt pedig talán még kevesebben, hogy a világtörténelem egyetlen győztes rabszolgafelkelése vezetett a szigetország szabadságához. Hispaniola szigetét az európaiak számára Kolumbusz fedezte fel. Az indián őslakosság az spanyolok okozta háborúk és általuk behurcolt betegségek révén szinte teljesen elpusztult. A szigetre afrikai rabszolgákat hurcoltak be. Hispaniola nyugati fele (a mai Haiti) később francia gyarmat lett, a keleti rész (ma Dominikai Köztársaság) spanyol kézen maradt. A fekete rabszolgák körében háromszor is felkelés robbant ki, de ezeket rendre leverték. A fordulatot a nagy francia forradalom hozta meg a sziget számára 1789-től. A forradalom kitörésekor egy becslés szerint 31 000 fehér, 28 000 mulatt és 465 000 fekete rabszolga élt a szigeten. Az európai eredetű kreol kisebbség „nagy fehérekre” és „kis fehérekre” tagozódott. Előbbi csoportba tartoztak az ültetvények és rabszolgák tulajdonosai, néhány nagykereskedő, valamint a bürokrácia és hadsereg vezetői. A „kis fehérek” voltaképp a kistulajdonosok voltak. A mulattok (és a nagyon kevés felszabadított néger) között kisbirtokosok – akár rabszolgatartók is – továbbá munkások voltak. Jogi helyzetük a fehérek és a fekete rabszolgák közötti: nem házasodhattak fehérekkel, fegyvert nem viselhettek.
A francia forradalom hírének a szigetre érkezése előbb a mulattok felkelését váltotta ki – ezt hamar leverték. A fekete rabszolgák forradalma azonban elemi erejűnek bizonyult. A rabszolgafelkelés élére előbb egy Boukman nevű férfi állt, majd mindinkább Toussaint Louverture ragadta magához a kezdeményezést, aki a forradalom legtehetségesebb hadvezérének („fekete Napóleon”) és politikusának bizonyult. 1793-ban három jakobinus biztos vezetésével nyolcezres francia sereg érkezett a szigetre. Nem a helyi felkelés miatt, hanem a britek ellen: a francia forradalom a Nagy-Britannia által szervezett újabb és újabb koalíciókkal vívott háborúkat. A jakobinus politikusok kimondták a rabszolgák felszabadítását, és leverték a „nagy fehérek” ellenforradalmi lázadását. Toussen Louverture hadseregének a következő években brit csapatokkal, mulatt felkeléssel kellett megküzdenie. Kimondták a szigetlakók törvény előtti egyenlőségét. Külpolitikai szempontból Haitit Franciaország széles önkormányzattal rendelkező tartományaként képzelték el. A forradalom és háború európai fordulatai a szigetre is hatottak. A spanyolok kivonultak Hispaniola keleti feléről. Napóleon viszont húszezres hadsereget tett partra, s a korábbi, gyarmati függést akarta helyreállítani. Toussen Louverture-t tárgyalni hívták, tőrbe csalták, Franciaországba vitték. Ott is halt meg, börtönben.
De nem ez volt az utolsó szó a rabszolgák forradalmában. A szintén fekete Jean-Jacques Dessalines vette át a hadsereg és az állam vezetését. A francia sereget megverték, amiben az európai katonák között pusztító malária is szerepet játszott. Az expedíciós sereg 1803-ban elhagyta a szigetet, 1804-ben pedig kikiáltották Haiti függetlenségét. Az új hatalom a fehéreket részben kiirtotta, részben elüldözte. Jómagam az Élet és Irodalomban olvastam arról, hogy a francia sereg (melyben pár ezer lengyel katona is harcolt) egy része a szigeten maradt. A lengyelek emlékét sírkövek feliratai, illetve egy-egy kék szemű haiti lakos felbukkanása őrzi.
Haiti ma Amerika legszegényebb országa. Ebben bizonyosan szerepet játszanak az ismétlődő természeti csapások (földrengések, hurrikánok) pusztításai, és az amerikai tőkétől való függés is. De óhatatlanul felötlik az emberben, nincs-e összefüggés a mai szegénység és az ország születésének körülményei között. Ehhez hívjuk segítségül Afrika XX. századi történetét! A legforróbb kontinensen két apartheid ország jött létre: Zimbabwe (akkori nevén Rhodesia) és a Dél-afrikai Köztársaság. A fajvédő rendszert Rhodesiában népfelkelés söpörte el. Ezután a fehérek jelentős részét elüldözték. A Dél-afrikai Köztársaságban reformfolyamat vezetett az apartheid felszámolásához. Itt az új vezetés nagy figyelmet fordított a fehérekkel való megbékélésre, arra, hogy a fehérek maradjanak az országban. Az eredmény? Zimbabwében egyetlen szabad választás után Mugabe harmincéves diktatúrája, mérsékelt gazdasági fejlődés. Dél-Afrikában viszont demokrácia, gazdasági felvirágzás. Nyilván nem rasszista következtetést akarunk levonni. Egyszerűen arról van szó, hogy a haiti kreolok vagy a zimbabwei, dél-afrikai fehérek sokkal nagyobb eséllyel lehettek iskolázottak, műveltek, rendelkezhettek politikai tapasztalatokkal. Ezért lehetett sikeresebb a fehér kisebbségét megbékítve megőrző Dél-Afrika, és kudarcos Haiti vagy Zimbabwe.
