Nem hiszek már abban, hogy a művészet le tudja győzni az időt, látom, hogyan bomlanak el alkotóikkal együtt jelentősnek vélt alkotások, vagy aszalódnak könyvborítók, filmes dobozok, kiállítótermek balzsamában. Mégis, olykor előfordul, hogy egy-egy műremek kiszabadul az aktualitás és a kánoni örökkévalóság börtönéből, váratlanul szembejön, és maga mellé ránt. Egyenrangúként, szélesre tárt karral, nem vár el semmit, csak beszélni akar valakihez. Nagy mulatság, megrázó öröm.
Valamiért megint az MTVA Archívum weboldalának műsortemetőjében barangoltam, amikor egy kis nyújtózkodásra kiugrott sírjából a Felelet, Déry Tibor regényének 1974-ben készült nyolcrészes tévéváltozata. Frissen, megkönnyebbülten mesélni kezdte magát. Nem nyomasztották elvárások, lebomlott róla a regény körüli 1952-es politikai álvita, a mindenféle szocialista meg realizmus probléma, az író alakja. Végre önmaga lehetett, saját hangján szólhatott. Nem a világnak, a nemzetnek, a pártnak, a párton kívülnek, a kultúrának, hanem csak úgy, dumából, bele a semmibe.
És mellbe vert.
Bizonyára tudnék vizsgázni még Déryből, ha nem is ötösre. Tudom, hogy Zsurzs Éva mennyire érezte, hogyan lehet megteremteni az akkori televíziózás szerény feltételei között a nagyepikai áradást. Világos, hogy nagyszerű, hihetetlenül gazdag karakterkészlettel rendelkező színészgárdánk volt; egy Bessenyei Ferencnek, Ruttkai Évának, Sinkovits Imrének, Garas Dezsőnek, Törőcsik Marinak, Kálmán Györgynek, Márkus Lászlónak, de akár Egry Istvánnak, Komlós Jucinak elég egy félmondat, hogy rájuk figyeljenek. De lényegtelennek tűnik, mennyire és mitől jó vagy nem ez a sorozat. Csak annyi a fontos, hogy most katartikusan hatott.
Hogy mivel? Egyszerűen azzal, hogy azonosítani tudott egy világszemlélettel, amely zsigerből utasítja el a társadalmi igazságtalanságot, egyenlőtlenséget. Képtelen megbékélni vele, bármennyit bizonygassák is, hogy nincs igazi megoldás, el kell fogadni, hogy vannak és lesznek hatalmasok és alávetettek, gazdagok és szegények. A Felelet világában nincs belenyugvás, gyötrő marad a kérdés, mardossa a hősök lelkét, akár munkások, akár egyetemi tanárok, akár gyengék, akár kétkedőek, akár erősek. Hogyan lehetne változtatni millióknak azon a borzalmas kiszolgáltatottságán, amelynek éppen a Horthy-korszakban létező változatát látjuk. Állandóan számolgatni a pénzt, rettegni, mikor jön az elbocsátás, földig hajolni, örülni egy húslevesnek, használt ruhának.
Lehetne beszélni arról is, mennyire rímel a mára sok élethelyzet, konfliktus. Az urizálás, urambátyámkodás, a megalázottság, bizonytalanság, a nem szűnő válságtünetek, a megosztó hatalmi propaganda. Hiába vannak politikai párhuzamok az államszocializmussal, a mai rendszernek ez a modellje, a harmincas évek Magyarországa. Nem ártana egyszer egyértelműen tudatosítani.
Ám ez önmagában kevéssé tűnik fontosnak. Sokkal inkább egy fontos különbség, feltűnő hiány gondolkoztatja el az embert. Hova tűnt a sorozatban látott, és különösebben nem is idealizált munkásmozgalom? A szakszervezetek közösségteremtő, önképző, szolidáris arculata? A mögöttük álló, népszerű formában is terjesztett, alternatív perspektívákat felvázoló, elkobozható elméleti irodalom? Egyáltalán, az elszánt tenni akarás, a józan indulat? Már nem érdekes az egész? Nincsenek többségben a bérből és fizetésből élők, akik egész életükben azzal küszködnek, hogy a munkaerejükért, a tudásukért kapjanak annyi bért, hogy legyen mit enniük és hol lakniuk a megélhetés szintjén? És minden pluszforintért hálát kell rebegniük? Mert ha egy kicsit többet követelnek, és véletlenül utcára tévednek, jön a könnygáz, a törvényszigorítás, a dorgálás? Sebaj, ezen is túl leszünk, ilyen az élet, itt most ilyen világ lesz még húsz évig? Hol az egészséges felkiáltás, mozgolódás? Hogy ne legyen ilyen az élet, nem kell ilyen világ egy napig sem!
A Felelet, bár a születését meghatározó szocialista-kommunista gondolatkörben mozog, a polgári liberális szemlélet értékeit, emberközeliségét is felvillantja, és nem ad világmegváltó válaszokat.
Önemésztő gyötrődés lengi át. Egzisztenciális, szellemi, erkölcsi, politikai – egymásba fonódva. Hősei szüntelenül vibrálnak a hol lefojtott, hol felszínre törő vívódás feszültségétől. Nem tudnak békében élni a világgal. És fölpiszkálják sokunk lelkiismeretét. Mert mi megpróbáltuk. Nagyon vágytuk ezt a fogyasztói békét. De ideje észrevenni, hogy egy McDonald'sért és némi szabadszájúskodásért adjuk el magunkat. A társadalmi érzékenységünket. Az egyenlőtlenségekkel szembeni küzdőszellemet. De talán még mindig utunkba tévedhet valami, például egy sorozat, ami kijózaníthat. Érezzük meg az elnyomottak kezét, érezzük meg, hogy mi is köztük vagyunk! Lehet, hogy örökre így marad, de épp ezért soha nem kell elfogadni!
