Nem könnyű bevallanom, de hiába is tagadnám, így igaz. Mármint az, hogy egy kiskamasz kortársam sokszorosan lepipál mobiltelefonjának vagy laptopjának, tabletjének kezelésében. Pedig én 1965-ben kezdtem ismerkedni a számítástechnikával, dolgoztam is a számítógéppel vezérelt tervezőszoftver (ismert angol nevén: Computer Aided Design – CAD) létrehozásán. Emellett évekig résztvevője voltam egy nemzetközi fejlesztési programnak. No jó, ez az úgynevezett szocialista tábor programja, az Egységes Számítógép Rendszer (ESZR) volt, amely azt célozta, hogy a résztvevő országoknak legyenek egymásra épülő teljesítményű, maguk által fejlesztett és gyártott számítógépei, teljes számítógép-családja. 1969-ben indította el az akkori, többé-kevésbé újító szándékú szovjet miniszterelnök, Alekszej Koszigin (1904-1980), akivel tanácsadói megértették, veszedelmesen lemarad (pontosabban, máris lemaradt) az ő nagy országa a gazdasági világversenyben. És vele együtt természetesen, a csatlós országok is. Parancsra meg is született az ESZR. Hanem már a születés is fattyúhajtásokkal ment végbe. Merthogy egy akkor nagyon sikeres, a modern számítástechnika alapját megteremtő rendszert vettek át. Átvettek? Bevallom, ez egy igencsak finom kifejezés tőlem, ugyanis az „átvétel” voltaképpen lopást jelentett. A modern számítástechnika nagy ugrását teremtette meg ugyanis az IBM amerikai óriásvállalat 360-as jelű számítógépcsaládja, amely közel másfél évtizedig a számítógép-piac hőse, uralkodója volt. 1965 és 1980 között uralta a piacot, majd a 370-es család követte, további csaknem két évtizedig.
Hogy, hogy nem, eljutott a Szovjetunióba a 360-as család dokumentációja. Ezt tanulmányozva, adaptálva ügyködött a nemzetközi „szocialista” szakemberközösség az ESZR család létrehozásán. Nagyon enyhén fogalmazok, ha azt mondom: nem túl sikeresen. Számos tényező okozta a kudarcokat, kezdve a vergődő alkatrészellátástól, a bürokratikus irányítás lassításáig. Mára jeles tanulmányok sora tárta fel a történetet. Talán első helyre kívánkozik a sikertelenség okai között maga az azóta megbukott rendszer: a tehetetlenség, a bürokrácia, a központi, politikai irányítás. Emellett szinte krimibe illő az a gyanú, hogy Amerikában szándékosan hagyták ügyködni a lemásolást (pontosabban a lopást) végző, buzgó szovjet hírszerzőket. Egyrészt, mert már a „lekoppintáskor” készült a következő, erősen modernizált új IBM-gépcsalád, másrészt pedig, mert sorra-rendre kiderült, hogy "rejtett aknák" is el voltak szórva a lemásolt dokumentumokban.
De ez már igencsak történelem. Nemcsak az ESZR tűnt el a történelem süllyesztőjében, hanem a Szovjetunió is, és vele a – világháború után a kényelmes angol-amerikai szövetségesek által Sztálinnak átengedett – csatlós tábor is teljesen átalakult.
Mindeközben nálunk szépen fejlődött az informatika.
Ennek köszönhetően a rendszerváltás után még elég hosszan sikerült hasznosítani a magyar tudást e téren. Döntő része volt ebben egy állami intézménynek, amelynek meglehetősen kényelmetlenül hangzó neve – Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) – volt. Az irányokat kijelölő bizottságban többségben okos, előretekintő ipari és tudományos emberek ültek, a tényleges munkát pedig a hivatal végezte, ahol ugyancsak a hivatásuk magaslatán álló szakemberek dolgoztak. Akiknél az adott szó a projektek során mindvégig érvényes maradt. A számítástechnika/informatika terén három kimagasló személy nevét mindenképpen említenem kell: Sebestyén János, Zentai Béla, Pál László. Ma már egyikük sincs köztünk. Elkedvetlenít, hogy e kiváló szervezet mai utóda igencsak kisszerű, bürokratikus. Természetesen a neve is megváltozott, és – megint csak természetesen – ez is a „nemzeti” szóval kezdődik. A munkatársak pedig immár nem szuverén, nagy tapasztalattal és tudással rendelkező szakemberek, mint elődeik, hanem többnyire csak hivatalnokok. A szervezet vezetői pedig… Nos, volt köztük igen kiváló is, például, az Akadémia egykori elnöke, de az ő követői hivatalnokok, akiket a hatalom bármikor, indoklás nélkül, pillanatok alatt kirúghat.
Hanem a informatika is óriásit változott/fejlődött a rendszerváltás óta eltelt mintegy három évtized alatt. Kiváló példa erre a telefon. Az elmúlt rendszerben az elterjedésében és fejlődésében szándékosan visszatartott hiánycikket, a telefont mára gyakorlatilag mindenki tulajdonolja, ráadásul bárhová magunkkal vihető eszköz lett. Már a kisgyerekeknek is ott lehet a kezében, sőt, immár korlátozásokat is be kell vezetni náluk. Mi több, sok felnőtt akár többet is tulajdonolhat. Hasonló módon lett tömegtermék a számítógép, olyannyira, hogy a világjárvány okán mindennapi gyakorlattá vált az otthoni munka, a home office, amibe még az iskolai jelenlétet pótló otthoni tanulás is belejátszik.
Bizony, nehezen képes követni ezt a rohamléptű folyamatot az emberek nem is kis része. Nem könnyű, de be kell vallanom, magam is érzem ezt a botladozást. Az internet meg a mobiltelefon által kínált lehetőségeknek bizony csak töredékét használom. No jó, az tényleg nem fontos, hogy autóvezetés közben nem hallgatok zenét, de útvonal-tájékoztatót például igen (Waze). És persze számítógépen írok meg levelezek, intézek pénzügyeket, rendelek árukat, kommunikálok hatóságokkal, appon rendelek taxit, De a többi lehetőség? Döntő részükről nem is tudok.
Nem egyedi az én esetem, mert ezt a hatalmas iramú változást a régi nemzedékek aligha képesek követni. Ebben az évben kaptam – évfolyamtársaimmal együtt – vasdiplomát Alma Materünktől, a Műszaki Egyetemtől. Bizony, egykori évfolyamunknak már csak alig több mint 10 százaléka vehette át, hiszen 65 éve lettünk diplomás mérnökök. És e megfogyatkozott csapatban is jócskán akadtak, akik semmit nem használnak a modern infokommunikáció eszközeiből. Nem leveleznek a neten, mert számítógépük, mi több, mobiltelefonjuk sincs. Vagy ha van, csak telefon, primitív jószág.
Pedig milyen nagyszerűen szolgálnak ezek! Kilencvenedik évem küszöbén is boldog vagyok, hogy ügyes és készséges segítőim. Hanem a mesterséges intelligencia (MI) szinte hihetetlenül gyors behatolása már sokkalta inkább riaszt, mint örvendezésre késztet. Igaz, már a 70-es években találkoztam vele, például szakértői rendszerek formájában, de akkor még igencsak egyszerű próbálkozásként. És szinte csak kutatók foglalkoztak az MI lehetőségeivel. Ám most merre és hogyan fog fejlődni? Kik és mire fogják használni? Nyilvánvalóan elsődleges haditechnikai eszközként fogják hasznosítani a nagyhatalmak egymás ellen. Meg főleg az óriás-, de még a kisebb vállalatok is üzleteként, mindenkit behálózva.
Ma még jobbára csak az MI hasznos, pozitív alkalmazásaival ismerkedhetünk. Bár kiváló üzletemberek, tudósok már figyelmeztetnek a veszélyekre is. Hogy mennyire eredményesen? Aki kíváncsi rá, olvassa el Karel Čapek Harc a szalamandrákkal című, 1936-ban írt zseniális jóslatát. És hozzá a magyar mérnök, Szathmáry Sándor – a Kazohinia szerzője – Gépvilág című, mintegy fél évszázada írt, félelmetes jövendölését.
