„Nem az irodalom a fontos számára, hanem az irodalomtörténet. Írói nevét is az irodalomtörténetből kölcsönözte. Egész lénye papírszagú, olykor vécépapírszagú, használat után. Bocsánat a hasonlatért, talán nem is találó, de kínálkozott, s én nem tudtam ellenállni. Annyi bizonyos, hogy testi és lelki higiénia teljes hiánya jellemzi.” Csak egy nő tud ilyen gonoszul írni egy másik nőről, ahogy Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona jellemezte Babits Mihály feleségét, Tanner Ilonát, írói álnevén Török Sophie-t (utóbbi nevet Kazinczy Ferenc feleségétől, szendrői gróf Török Zsófiától kölcsönözte). Eközben ő maga, mármint Kosztolányiné – született: Schlesinger Ilona – Görög Ilona néven publikált a 30-as években, többek között a Nyugatban és a Szép Szóban.
De Kosztolányi felesége nem kímélte Ady nejét sem – Csinszkáról így írt: „Kegyeket osztogatott, egyrészt mint Adyné, másrészt mint Boncza Bertuska, Boncza képviselő úr egyetlen leánya. Afféle kaszinómorál, katonatiszti lovagiasság és könnyelműség jellemezte. Csak nála szellemileg alacsonyabb nőkkel tudott jóba lenni, de ezekkel kedvesen és szeretetreméltóan viselkedett. Szép nem volt éppen…” (Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona: Burokban születtem. noran könyvkiadó, 2003) Rendkívül találó az is, amit Karinthy (második) feleségéről, Böhm Arankáról, „legkedvesebb ellenségéről” feljegyez: „Se ruhát, se társadalmi konvenciót nem tűr magán. Egykettőre leveti ezt is, azt is.”
Az eredetileg színésznő Harmos Ilona (1885-1967) nem csak az író- és költőfeleségekről készített sokszor csak néhány mondatos portrékat, hanem a múlt század első évtizedeinek általa személyesen is ismert legfontosabb értelmiségijeiről is – Adyról, Csáth Gézáról, Móricz Zsigmondról, Krúdyról, József Attiláról, a matematikus Fejér Lipótról vagy a Freud-tanítvány Ferenczi Sándorról. Férjéről, Kosztolányiról életrajzi regényt írt, ahogy Karinthyról is. Valószínűleg ő volt a legtehetségesebb az írófeleségek között. Tüzes cipőben (noran könyvkiadó, 2004) című memoárja, amelyet 1944-45-ös naplójegyzeteiből állított össze, már 1948-ban megjelent. Ez a műve szerintem a legalapvetőbb magyar nyelvű holokauszt-történetek közé tartozik. Az egyik legnagyobb magyar író özvegye ugyanis zsidónak született, és a német megszállást követően a szintén zsidónak minősülő fiával, Kosztolányi Ádámmal együtt bujkálnak a Balaton mellett, majd a fővárosban – a Tüzes cipőben-t kötelező olvasmányként kellene minden mai tinédzsernek a kezébe adni.
Zárásként a Kosztolányi Dezső című életrajzából (Holnap Kiadó, 1990) idézek egy anekdotát. Valamikor 1918–19 fordulója táján Kosztolányi és felesége felkeresi Kun Bélát, akivel Kosztolányi korábban egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál: „Mondd, mi ez itt öregem?” – kérdezi Kosztolányi az egykori újságírótárstól. „– És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja Didé a népvezért. – Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla. – Versek nem kellenek. Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.”