- Az első pofon után biztosan lesz második

Múlt hét végén ismét családi tragédia történt, meggyilkolta feleségét és gyerekét egy férfi. Ahogy már oly sokszor, itt is voltak előjelek, az anya a bajban mégis magára maradt. Miért?

Az ilyen tragédiák jelentős része megelőzhető lenne. Mire idáig jut egy kapcsolat, akár évekre visszavezethető a sok segélykérés, hatósági intézkedés, vagy éppen az intézkedés hiánya. Ebben az esetben is, miként a legtöbb hasonlónál, szinte biztosan tudott a szűkebb vagy tágabb környezet arról, hogy bajban van az anyuka. Abban, hogy egy bántalmazás milyen szintig jut el, a környezet is felelős, és a hatóságok szerepe sem elhanyagolható.

Van határ, ameddig megelőzhető a tragédia?

Szinte mindig. A családon belüli bántalmazásoknak, a kapcsolati erőszaknak sajátos dinamikája van. Enyhébb jelekkel indul, és fokozatosan súlyosbodik a helyzet. Nem is biztos, hogy pofonnal kezdődik minden, szóbeli, lelki terror is lehet a kiindulópont. Ilyenkor kell kilépni. Mert aztán a határok lassan elmosódnak, rugalmassá válnak, egyre több mindent tűr el a bántalmazott, a mindennapok része lesz a terror. Sokszor, mire a fizikai bántalmazás is megtörténik, a megalázáson, a beteges féltékenységen, akár a rendszeres szexuális erőszakon is túl van az áldozat. A maradandó egészségi károsodásig, gyilkosságig már rengeteget szenvedett a bántalmazott.

Minden esetben tisztában van azzal az áldozat, hogy őt bántalmazzák?

Nem. Sokan gondolják azt, hogy a hangos szóváltás, egy-egy pofon belefér egy kapcsolatba. Vagy jogos az elszámoltatás, mert a a társ viszi haza a több pénzt.

Szóváltás minden kapcsolatban lehet. Különböző vérmérsékletűek az emberek, vannak párok, amelyek ordibálnak egymással, még sincs szó lelki erőszakról. Hol a határ?

Ami már kellemetlen, amikor jön az a bizonyos gyomortáji érzés, amikor zaklatottá válik az egyik fél a veszekedés után, vagy nehezen tud megnyugodni, amikor rendszeressé válik, hogy nyugtalanul fekszik le, feszülten ébred, tart attól, hogy a párja mit és hogyan tesz majd szóvá. Ilyenkor ő már bántalmazott. Ha megtörténik az első karon ragadás, vagy elcsattan az első pofon, az pedig egyértelműen fizikai erőszak. Aki bármelyiket érzi, annak az „öltözz és költözz” a megoldás. Az első pofon után jön második, még akkor is, ha a bántalmazó a csillagokat is leígéri az égről.

Mit érez a bántalmazó?

Ő vélhetően szeretetnek, szerelemnek nevezi az érzését. Pedig birtokol. Aki szeret, az nem bánt, nem csonkít, nem gyilkol. A tragikus végű bántalmazások általában a szakítás után egy-két évvel történnek, és éppen a birtoklás miatt. Ekkor kezd kicsúszni a kontroll, a visszautasítás egyértelmű, a visszafordíthatatlan helyzet pedig kezelhetetlenné válik számára. A „ha nem lehet az enyém, másé se legyen” érzés kerekedik felül, a gyilkossági esetek döntő többségének ez a fő indítéka.

Aki bántalmazó volt az egyik kapcsolatban, az lesz a másikban is?

Igen. Nem találkoztam még olyan bántalmazóval, akinek a személyisége megváltozott. Általában manipulatív emberekről van szó, akik remekül menedzselik magukat, áldozatként tetszelegnek a külvilág előtt, és sok esetben nem látszik rajtuk, mire képesek. Nem véletlen, hogy ha egy családgyilkosról beszélünk, a szomszédok, kollégák, barátok értetlenül állnak az eset előtt, és azt mondják, mindig kedves volt, gondoskodott a családjáról.

Egy elvakult embert a papír nem fogja megállítani

Már az ismerkedés időszakában is lehetnek jelek?

Mindenképpen. Árulkodó, ki hogyan beszél az előző partneréről. Mit mond, hogyan zajlott a szakítás, mennyire intenzív érzelmeket vált ki belőle az előző kapcsolat emlegetése. Érdemes megfigyelni, hogyan kommunikál a partner. Megváltozik-e a modora, ha társa nem ért vele egyet. Mennyire követelőző, ha el kell napolni a következő randit. Klasszikus jel, hogy be kell számolnia a partnernek, hol volt, mit csinált. Ez kedvességnek tűnhet, de nem az. A bántalmazó kapcsolatok egyik fő mozgatórugója éppen az ellenőrzés, a mindent kézben tartás. A bántalmazó mondja meg partnerének mit kell érezni, hogyan viselkedjen, kivel milyen legyen a kapcsolata. A kezdeti ellenőrzés később mindenre kiterjed. Amikor már együtt élnek, jön a gazdasági kontroll. Gyakori, hogy a bántalmazó nem engedi dolgozni a párját. Elszigeteli a családtól, a barátoktól, a kollégáktól. Ezzel nemcsak azt éri el, hogy az áldozat minden emberi kapcsolata leépül, hanem azt is, hogy gazdaságilag kiszolgáltatott lesz. Így szinte lehetetlen kilépni a kapcsolatból, hiszen barátok és pénz nélkül erre kevés esély van. Persze a szakítást akadályozhatja a vélt vagy valós szeretet is, a közös múlt, a gyerekek. De akár a félelem is attól, hogy a bántalmazó megveri, megöli a menekülő családot.

Meddig jó a gyereknek a szülők közös élete?

Amíg harmónia van. Sok lelkileg, fizikailag bántalmazott szülő gondolja azt, hogy ha nem a gyerek előtt történik a kiabálás, verés, akkor ő semmiről nem tud, nem sérül. Ez nem igaz. A gyerekek pontosan tudják, mi zajlik a háttérben, érzik a feszültséget, a szomorúságot.

Bántalmazott kapcsolatból a békés kilépés nem opció. Milyen segítségre számíthat az áldozat?

Elméletileg sokra, a gyakorlatban kevésre. A jogszabályok nagy része jó, a betartásukkal van a baj. Sok szakember hisz a párterápiában. Ez valóban jó módszer, de nem egy bántalmazó kapcsolatban. A bírák mégis mediációra küldik az ilyen párokat, miközben az kizárólag egyenrangú partnerek között működhet. Ez alapelv. Egy bántalmazó kapcsolatot pedig az alá-fölérendeltség határoz meg. Nem működik jól a felek kihallgatása sem. Az elkövető és az áldozat együtt ül a rendőr előtt, és ez óriási hiba. Képzeljük csak el, megkérdezik a nőt, megverte-e a férje. A férj meg ott ül vele szemben. Ha azt mondja, hogy igen, akkor el lehet képzelni, mi történik, amikor hazamennek. A távoltartás jó eszköz lehetne arra, hogy legalább egy-két hónapig biztonságos körülménynek között éljen az áldozat, a bántalmazó pedig átgondolja a tetteit. Ám egy elvakult embert a papír nem fogja megállítani. Átugrik a kerítésen, bemegy a lakásba, az áldozat pedig hiába hívja a rendőrséget, mire az kiér, hűlt helye van a bántalmazónak. Gyorsabb reagálás kellene a hatóságoktól, de arra még a fővárosban sem nagyon van lehetőség, hogy pár percen belül kiérkezzenek a helyszínre. A jogi folyamatok is hosszadalmasak. A válóper, a gyermekelhelyezés évekig húzódhat. Amíg nincs bírsági határozat a felügyelt kapcsolattartásról, vagy a kizárólagos felügyeleti jogról, a gyerekeknek akkor is menniük kell a láthatásra, ha rettegnek a szülőtől. Van viszont egy jó rendszer, az Országos Kríziskezelő Hálózat. Az a feladata, hogy az életveszélyt elhárítsa, ha kell, azonnal mentenek a szakemberek. Titkos menedékházban, vagy krízisközpontban szállásolják el a menekülőket. Ám, ha a bántalmazó véletlenül megtalálja a családot, akár innen is elviheti a gyereket addig, amíg a közös szülői felügyeletet nem szabályozza a hatóság.

De mit tettem?

Ijesztő, mennyire egyedül vannak a bántalmazottak.

Sok oka van ennek, de az egyik legfontosabb, az ártatlanság vélelme. Nem jelenthetjük ki valakiről, hogy bántalmazó, amíg arra nincs bizonyíték, mert sajnos sok a visszaélés is ezzel. Volt egy nagyon érdekes felmérés, amelyből kiderült, bizonyíték nélkül is mennyivel könnyebben elhiszik az emberek, ha valaki azt mondja, ellopták a kocsiját, vagy megtámadták az utcán, mintha azt állítja, veri a párja. Ez utóbbinál sokan megkérdezik, mit tett, mivel érdemelte ki a pofont. Mintha bármilyen ok indok lehetne rá.

Mindenhol így van ez, vagy magyar sajátosság?

Nem vagyunk ebben egyedül, de itthon fajsúlyos probléma. Ebben szerepet játszik a média, a politika, a társadalmi minták, a szocializáció. Két héttel ezelőtt utaztam a villamoson. Egy férfi először agresszíven beszélt a feleségével, aztán az arcába üvöltött, az orrába nyomott egy csikket, majd megütötte. Közbeléptem, rászóltam. A férfinek az volt az első reakciója, hogy nem érti, mi a problémám, az ő felesége, azt csinál vele amit akar. Egészen addig, amíg elhangozhat egy ilyen mondat, nem sok esély van a változásra. A villamoson egyébként legalább 20-an utaztunk, de rajtam kívül mindenki hallgatott. Sokat beszélünk a jelzőrendszerről, és annak hiányáról. Pedig mindenki a jelzőrendszer része. Ha látjuk, sejtjük, hogy barátunk, rokonok, szomszédunk áldozat, óvatosan, de ajánljuk fel a segítségünket. Ha azt halljuk, hogy a szomszédban dulakodás van, rendszeres a szóváltás, a gyerekek sírnak, ne mérlegeljünk, szóljunk a rendőrségnek vagy a gyermekjóléti szolgálatnak.

Önt is súlyosan bántalmazták gyerekkorában.

Hatéves koromban kezdődött, és nyolc és féléves voltam, amikor segítséggel ki tudtam lépni. Elváltak a szüleim, és beköltözött az életünkbe a mostohaapám. Egyből elkezdődött a bántalmazás, és nagyon súlyos helyzetekre kell gondolni. Engem kiemeltek a nagyszüleimhez, de még oda is követett, zaklatott, fenyegetett, a kést az ajtóba állította. Édesanyám vele maradt, 42 évesen meghalt.

Érti és megérti édesanyja döntését?

Szakemberként ma már tudom, mennyi minden tart vissza attól, hogy kilépjen egy áldozat a kapcsolatból. Ő is elképesztő kontroll alatt volt, rettegett. Hiába menekültünk a mostohaapám elől, mindig megtalált bennünket. Édesanyaként mégis nehéz megértenem, hogy anyu miért nem harcolt jobban érünk.