Az elmúlt hét évben hét álhaikukötete is megjelent. Miben tér el ez az ön által művelt versforma az „igazitól”?
Maga a haiku, ez a japán műfaj régóta meghonosodott a nyugati költészetben, mégis hatalmas különbség van az európai, keresztény gyökerű és a távol-keleti művek között. Az eredeti egyfajta meditatív állapotban fogan, és nagyon sok jelentésréteggel bír, mi, nyugatiak drámára és csattanóra hegyezzük ki. A fordításaim során is, személyes bevallásként, inkább ferdítőként definiáltam magam, mert lehetetlen a filozófiát, életszemléletet átültetni, ez egyértelműen csak kudarcos kísérlet lehet. Ezért hívom a saját alkotásaimat is álhaikuknak.
Mikor alakult ki ez a vonzalom?
Húszévesen, 1989-ben akadt a kezembe Babics Imre A Kék Ütem Lovagrend című első kötete, aminek a végén haikuk találhatók. Elemi erővel ragadtak meg. Akkor több száz haikut írtam, és az első publikációim is ebben a műfajban történt. Próbálkoztam a szemléletet követni, mert ez a műforma nemcsak a 3 sort, 17 szótagot, de hagyományosan a mondanivaló természeti képekbe ágyazását, a nyugodt lelkiállapotot és az apró rezdülések megragadását is jelenti. Aztán évtizedekig nem írtam haikukat, 2010-ben viszont ismét rátaláltam, és ezt követően jelentek meg kötetekbe rendezve is. Jószerivel be is skatulyáztak azóta haikuköltőnek…
Ezzel nincs egyedül. A szintén nem kevés haikuval jelentkező Fodor Ákos költészetéhez mi a viszonya?
Nagyon szimpatikus, ahogy teljesen elrugaszkodik a japán gyökerektől, a nyelvi leleményekre, átértelmezésekre és humorra hegyezve ki a verseket. Én magam e két – magyar, „fodorákosos” és japán – hagyomány között ingadozom, a köteteimben is hol az egyik, hol a másik irányba lendülök el. Az utóbbi években egyébként az álhaikuk mellett az álszonettek írását is elkezdtem.
A messziről jött macska című kötetében, úgy éreztem, mintha a sokat idézett Karinthy Frigyes-sort – „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással” – írta volna szét álhaikukká. Honnan ered ez a macskológia?
Amikor 2018-ban kiköltöztünk Piliscsabára, egyetlen macskával érkeztünk. De mintha csak leadták volna egymásnak a drótot, egyre-másra bukkantak fel a teraszunkon a sérült, beteg cicák, minden gesztusukkal a „légyszi, ments meg!” kérést sugallva. Macskákkal vagyunk körbevéve, így naponta közvetlen közelről tapasztalom a viselkedésüket, az életstratégiájukat. Mit gondolunk arról, mit gondolnak ők, rólunk és a világról? – ezzel a feltételezéskísérlettel játszom.
A legújabb, Antiharakiri című verseskötetében viszont már „tisztán” emberi gondolatok fogalmazódnak meg 17 szótagokban: a költészettel, a létezéssel, a metafizikai lehetőségekkel foglalkozik. Az efféle aforizmatikus bölcsességeknek manapság van még keletje?
Leginkább ezeknek van. Noha nem tudatos döntés volt részemről az elsődleges egyberendezésük, de hogy olvasóközönséget találnak maguknak, az biztos. Hiszen a haikut szinte nem is kell olvasni, egyszerűen – észreveszed. És a metrón utazva a mobilodon is fogyasztható. A feleségem szerint egyébként a legjobb haikuimat vonaton-metrón írom… Érdemes megemlíteni, mivel az egész kortárs magyar irodalom és költészet mélyen depressziós – minél nyomasztóbb és fájdalmasabb egy vers, annál sikerültebbnek tekinti a kritika –, a humorra igen nagy az igény az olvasók részéről. A kötetbe kerülés feltétele volt, hogy én magam is, sokadszorra is el tudjak mosolyodni egy írásomon.
A Poroló című kötetét ellenben egészen más törekvés jellemzi, bár a humor itt sem hiánycikk. Ez nem álhaikukötet, hanem úgynevezett versnovellák sorozata, ami verses családregénnyé növi ki magát, a saját famíliájának történetévé. Egészen a régmúltba is visszatekintve, de zömében már az ön 1969-től datálódó életeseményeiből felépülve. Képi vagy nyelvi emléktárból dolgozott, amikor megidézte és verssé formálta az egykor volt történéseket?
Leginkább nyelvi átöröklődésről van szó, ugyanis ezeknek a sztoriknak a zöme a nagymamám szájából hangzott el: több százszor hallottam, mert naponta újra és újra elmondta mindegyiket – nyelvileg belém vésődtek. Könnyű dolgom volt, szó szerint idézhettem. Amellett, hogy úgy éreztem, ha nem írom meg, el fognak kallódni, menet közben rájöttem, ezek egyben kordokumentumok is, mert azok a nyelvi és gondolkodásbeli sablonok, amelyekkel él, mélyen jellemzők a 60-as, 70-es és 80-as évekre.
Azok számára is kódolható, akik nem élték meg a Kádár-korszakot?
Igen, van olyan rétege is, némely helyzetek, viselkedésminták képtelenek elkopni. Kamocsay Ildikó írókollégám jegyezte meg: az a benyomása, mintha megszállott lennék, mintha a kötetben szereplő személyek bennem élnének tovább, s kiabálnának ki, hogy „írd meg a történetemet!”. De azt is hozzáfűzte, hogy bár több megszállottat ismer, egyik sem viszonyul ilyen szeretettel a megszállóihoz. Ami nem csoda, hiszen a gyerekkorom szereplői nagyon szerettek engem, és én is őket. Érdekes élmény volt viszont elgondolkodnom a sorsukon íráskor – mennyi mindent meséltek róluk, mi mindenre utaltak velük kapcsolatban… Ami tényleg megmaradt utalás szintjén. Most, sok évvel később estek le tantuszok, milyen emberek is lehettek valójában, kibeszélhetetlen titkaikkal, gyerekszemmel észrevehetetlen terheikkel.
Máskülönben a kötet megjelenése ellenére sem tudom abbahagyni, azóta is írom az oda sorolható verseket, körülbelül 45-50 verscsírám van, és havonta egyet-kettőt be is fejezek... Szóval valamikor, évek múlva lesz Poroló II. is.
Ősszel prózai formában írt regénye is megjelenik, ami szintén személyes kötődésből született.
A rendszerváltás után az Alba Kör jogsegélyszolgálatot működtetett azoknak a fiataloknak, akik vállalhatatlannak érezték a kötelező katonai szolgálatot. Egy hozzánk jelentkező srác mutatott be Katona Tibornak, akivel első találkozásomra a Szabadság téri templom alatti alagsori könyvtárlabirintusban került sor, mint holmi Minótaurosszal. Zsidóként élte végig a huszadik századot, ám olyan bölcsen és megbocsátással tudott túllépni a megpróbáltatásain, hogy egészen megdöbbentett. Életművész volt, nagymestere a traumatikus élmények feldolgozásának – mai értelemben vett egzisztenciát, karriert egyáltalán nem épített, ami számomra különösen szimpatikussá tette. Beszélgetni jártunk össze évekig. 2006-ban sztrókot kapott, rehabilitációra szorult, én pedig elvállaltam a gondozását. Felmérhetetlen terhet vettem magamra, mégis az ég ajándékának fogom fel utólag ezt a vállalást, mert emberileg, tartásilag és szemléletileg is meghatározónak bizonyult – no és nem mellesleg hatalmas regénytémát kaptam a történeteiből. 2010-ben kezdtem el írni a regényt, úgy terveztem, a 85. születésnapján a kezébe adom, de 2014-ben, 84 évesen elhunyt. A saját kényelmes tempóm miatt kifutottam az időből. Ám egy fejezetet még korábban azért elolvastattam vele, jót nevetett rajta, dicsérte a megírtságát, majd hozzátette: „Zolikám, ez egyáltalán nem így történt!” A halála után már nem volt miért kapkodnom, így most készültem csak el, és valami misztikus reménnyel bízom benne, eljut hozzá, és olvassa.
+1 KÉRDÉS
A misztikus remény egy szépirodalmi könyvkiadó működtetésénél sem maradhat el. A Dr. Kotász könyvkiadót milyen céllal hozta létre?
2019-ben alapítottam a kiadó nélkül maradt barátaim megjelentetésére, és valóban, több ismerősöm is megjegyezte, még utolsó pillanatban sikerült felkapaszkodnom egy szakadékba zuhanó vonatra… Hiába, tényleg nehézkes vagyok, húsz-huszonöt évig halogattam az alapítást, és csak a kényszer vitt rá, hogy végre önállósodjam. Azzal biztatom a szerzőket is, hogy a könyv olyan bizonyítottan tartós adathordozó, ami több száz év múlva is olvasható marad, míg az elektronikus-internetes tartalmakról mindez nem mondható el. A névválasztás pedig… Én gyárilag Kotász vagyok, ám a többségnek Bacsó Péter A tanú című filmje ugrik be, ahol az állami ítélet-végrehajtót hívják dr. Kotásznak. Sokáig hezitáltam, de aztán felvállaltam cégszerűen is a nevet.
Kállay Kotász Zoltán
(Budapest, 1969) költő, író, szerkesztő, könyvkiadó. Első publikációja a Liget folyóiratban jelent meg 1990-ben, első kötete 2016-ban H címmel. A Dr. Kotász Könyvkiadó alapítója és főszerkesztője. Legutóbbi kötetei: A meztelen csillagász (versek, 2020), A messziről jött macska (álhaikuk, 2021), Poroló (Családi album) („versnovellák”, 2022), Antiharakiri (álhaikuk, 2022). Megjelenés előtt: A tulipánfa túlzásai (álhaikuk, 2023), L.É.L.E.K. (regény, 2023). Piliscsabán él.
Kállay Kotász Zoltán álhaikui
Fektesd le fejed,
és lásd, a fűszálak is
fákká nyújtóznak.
Kitépett gyökér,
elhajítva… Visszanő,
mint ölbe, a földbe.
Lobog az inda,
szél hajlítja – a cövek
földbe verve vár.
Szelídség-minta:
olajfám friss ágain
mindenhol tüske.
Cserépbilincset
raktam az itt parkoló
futónövényre.
Szobanövények
wellness-hétvégéje:
beázott a tető.
A kopasz ágak
újjáélednek... Tavasz!
Elszáradnak… Szevasz…
Kisütött a nap
egy jó ötletet: izzadj
moccanatlan is.
Üres csigaház…
A spirál önvizsgálatra
inspirál.
