Lassan kezdenek megnyugodni a kedélyek Franciaországban, a zavargások kezdenek alábbhagyni. Igaz, az országszerte kivezényelt 45 ezer rendőrnek így is napokba telt, míg sikerült normalizálniuk a helyzetet. Egyes városokban nem is volt elég rendőr, különösen délen erősítést kértek a helyi önkormányzatok. Az elmúlt héten több ezer embert vettek őrizetbe és több ezer gyújtogatás történt, megtámadták egy kisváros polgármesterét és családtagjait.
A külvárosok lázadása azután kezdődött, hogy múlt kedden Nanterre-ben egy rendőr közlekedési ellenőrzés közben lelőtt egy 17 éves, Algériából származó fiút, Nahel Merzoukot. A rendőrök fegyverhasználatát egy 2017-es törvénymódosítás teszi lehetővé, az azonban egyértelmű, hogy ezúttal teljesen aránytalan fellépés történt. Talán az egész ügyet sikerült volna a szőnyeg alá söpörni és még hír sem lett volna belőle, ám egy videofelvétel megörökítette a dráma minden egyes pillanatát. A bevándorló gyökerekkel rendelkező, külvárosokban élő fiatalok úgy érzik, folyamatosan diszkriminálják őket, a rendőri erőszak gyakori áldozatai, ez az eset pedig egyértelmű bizonyítékot jelentett számukra.
A társadalmat azonban megosztja az ügy, inkább a rendőrökkel szolidárisak, mintegy 57 százalék nyilatkozott így, a fiataloknak csak alig több mint 30 százalék ad igazat. A politikai pártok is másként viszonyulnak a történtekhez. A radikális jobboldal, köztük a Marine Le Pen által fémjelzett Nemzeti Tömörülés rendkívüli állapotot vezetne be, a baloldal viszont a bevándorlókkal szolidáris, a zöldpárti európai parlamenti képviselő, Sandrine Rousseau például egyenesen „kivégzést” emlegetett a rendőr részéről.
A mérsékeltebbek belátják, a fiatalok felháborodása jogos a rendőri erőszak kapcsán, de az is nyilvánvaló, hogy egy réteg csak a balhé kedvéért vonult az utcára és gyújtott fel gépkocsikat. A francia labdarúgó válogatott és a Paris Saint-Germain gólzsákja, a szintén bevándorló gyökerekkel rendelkező Kylian Mbappé is azt közölte, szörnyű, ami történt, de nyugalomra intett és arra mutatott rá, hogy az erőszakkal semmit sem lehet elérni.
A londoni The Times a napokban arról írt, hogy Emmanuel Macron elnökségének legnagyobb kihívása előtt áll, valójában azonban újra és újra válságkezelésre kényszerül. Igaz, eddig rendre sikerült kikecmeregnie a legreménytelenebb helyzetekből is. A sárgamellényesek mozgalma egy idő után elhalt, a koronavírus-járványt Franciaország más államokhoz képest sikeresebben győzte le és ugyan vitatott módon, de az államfő a nyugdíjkorhatár két évvel való emelését előirányzó nyugdíjreformot is véghez vitte a kiterjedt tiltakozó akciók ellenére.
A túlnyomórészt bevándorlók által lakott külvárosok problémáit nem Macron idézte elő, ő csak megörökölte elődeitől. Valójában évtizedekre visszanyúló gondokról van szó, több elnök is próbált megoldást találni, viszonylag kevés sikerrel. 1981 óta több alkalommal játszódtak le hasonló jelenetek: akkor hetekig tartó zavargások zajlottak a Lyon keleti részén található Les Minguettes nevű negyedben és más külvárosokban. A köztársaság politikai vezetése ezután komolyabb reformokra határozta el magát, más kérdés, hogy ezek nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Legutóbb 2005 késő őszén lázadtak a külvárosok, amikor Párizs és más nagyvárosok külső negyedeiben több mint három héten át erőszakos zavargások voltak. Csak az országos szükségállapot és az éjszakai kijárási tilalom elrendelése vetett véget az erőszakos megmozdulásoknak. Összesen több mint 10 ezer autót és 300 épületet semmisítettek meg, és 4700 fiatalt tartóztattak le. Az akkori kiváltó ok nagyon hasonlított a mostanihoz: két, a rendőrségi igazoltatás elől menekülő fiatal tragikus körülmények között, áramütés következtében, életét vesztette.
Azóta alig akadt olyan kormány, amely ne próbált volna megoldást találni a város peremén élők gondjaira, az itteni átlagosnál magasabb bűnözésre, a nagy munkanélküliségre, vagy éppen a kedvező jövőbeni kilátások teljes hiányára.
Mi az oka a külvárosi fiatalok elégedetlenkedésének? Szociológusok már évtizedek óta keresik erre a választ, de az okok sokrétűek és összetettek.
VÁROSTERVEZÉS Ezek közül az egyik és legfontosabb az elhibázott várostervezési politika. Más európai országokhoz hasonlóan az 1950-es évektől kezdve a zöldövezeti régiókban kollégiumvárosokat hoztak létre. Mivel e régiókban gyakran alig volt munkahely, a lakosok ingázásra kényszerültek. A városrészeket azonban többnyire az autóforgalomra tervezték, és rosszul kapcsolódtak a tömegközlekedési hálózathoz.
HANYATLÁS A periférián fekvő városrészek a társadalmilag leszakadtak egyfajta gyűjtőhelyeivé váltak. Köztük sokan Észak-Afrikából, a Maghreb-országokból és más afrikai gyarmatokról érkeztek. Miután azonban az ipar hanyatlani kezdett és bezárt több olyan gyár, amelyekben sok bevándorlót alkalmaztak, a válság még súlyosabbá vált. Aki tehette, elköltözött. A szegényebbeknek és alacsonyabb iskolázottságúaknak azonban nem volt erre lehetőségük.
MEGBÉLYEGZÉS Az is súlyos társadalmi problémát jelentett, hogy egyfajta bélyeg is volt, ha valaki a külvárosban élt: kisebb eséllyel alkalmazták őket. Szintén igen rossz ajánlólevélnek számított, ha valakinek arab volt a keresztneve.
MUNKANÉLKÜLISÉG Sokat elmond ezekről a viszonyokról a következő adat. Az 1500 külvárosi régióban (Quartiers prioritaires de la ville - QPV) összesen mintegy 5,5 millióan élnek. Ezeken a területeken a munkanélküliség aránya még ma is 18 százalék körüli, ami kétszerese a többi városénak. A perifériát egyfajta kulturális nihil is jellemezte, hiszen sokáig nemhogy színházak nem voltak itt, mozik, sőt kávézók és diszkók sem, így a fiatalok alig tudták mivel elütni az időt.
LESZAKADÁS Ez a kilátástalanság súlyos hatást gyakorolt az itt élők mindennapjaira. Sokan a kábítószerfüggőségbe menekültek és a bűnözés felé sodródtak, bűnbandákhoz szegődtek, hogy valamiféle bevételre tegyenek szert. Az idegenforgalom ezeken a részeken ismeretlen fogalom, a külföldiek messze elkerülik a környéket, de a rendőrök és a tűzoltók sem szívesen merészkednek be ide. Különösen sanyarú a tanárok helyzete, sokukat állandó rettegésben tartják a diákok, de sokszor támadnak más tisztviselőkre is. Az itt élők viszont a maguk részéről úgy érzik, hogy elfelejtették és diszkriminálják őket. Ez a kölcsönös bizalmatlanság jellemzi a periférián élők és a többi franciaországi lakos viszonyát.
Emmanuel Macron ugyan elkötelezte magát a diszkrimináció elleni küzdelem mellett, ez azonban egy igen nehéz folyamat. Az elnök emiatt a rendőrséggel is szembe találta magát. Korábbi felmérések azt mutatták, hogy a rendőrök egy nem is kis részének szíve a szélsőjobbhoz húz. Egy interjúban Macron megértést is tanúsított a bevándorló gyerekek panaszai iránt az állandó, megalázó rendőri ellenőrzések miatt. Bár Macron maga is elitiskolát végzett, az esélyegyenlőség ígéretének beváltása érdekében a szociálisan hátrányos helyzetűek szakképzéshez és felsőoktatáshoz való hozzáférését is igyekszik javítani.
Ez azért sem könnyű, mert bár Franciaországban kisebbek a jövedelemkülönbségek, mint a legtöbb OECD-országban, a társadalmi rétegek közti átjárhatóság is csekély. Nagy a kockázata annak, hogy akik szegények, azok szegények is maradnak.
Sarkozy felzárkóztatási programja
A 2005-ös zavargások azért is váltak különösen erőszakosakká, mert az akkori belügyminiszter, Nicolas Sarkozy "csőcseléknek" nevezte a fiatalokat, és azt ígérte, magasnyomású takarítógéppel tisztítja meg a környékeket. A felháborodás jogos volt, de az erőszak épp a periférián élőket sújtotta a legjobban. Nemcsak autókat gyújtottak fel, hanem buszmegállók, óvodák és könyvtárak borultak lángba. Olyan infrastrukturális objektumokat, intézményeket gyújtottak fel, amelyek éppen az itt élőket szolgálták. A fiatalok minden ellen lázadtak, még az óvodákat is az oktatási intézményeket is az általuk gyűlölt rendszer megtestesítőjének tartották, vagyis sajátos módon a dühüket épp olyan dolgokon vezették le, amelyekkel problémáikat kívánták enyhíteni. 2005-ben például összesen 20 könyvtárat gyújtottak fel. Sok esetben nem volt könnyű megérteni, mi vezérelte a fiatalokat.
Sarkozy a rend embereként lépett fel, nyilvánvalóan már a 2007-es elnökválasztásra kacsintva. Ez a stratégiája sikerrel is járt, két évvel a zavargások után államfővé választották. Elnökként aztán egy progresszív programot indított a külvárosok felzárkóztatására. A tervezet elsősorban az infrastruktúra és az oktatás javítását célozta, emellett fel akarta gyorsítani a peremen élők integrációját és olyan intézkedéseket is hozott, amelyek az esélyegyenlőséget segítették elő.
Az eltelt bő másfél évtized alatt valóban történtek kedvező változások a külvárosokban. Bővítették a busz- és villamosjáratokat, új ifjúsági központokat és szórakozóhelyeket létesítettek. Sok pénzt fordítottak a leromlott állapotú bérházak felújítására, néhányat pedig lebontottak és kisebb bérházakkal helyettesítettek. Megnövelték a rendőri jelenlétet, a rendőrség igyekezett ellenségből újra barátjává és segítőjévé válni a lakóknak - vegyes sikerrel, értékelt a Neue Zürcher Zeitung.
