- „Íróként muszáj, hogy érdekeljen a pszichológia” – Interjú Bryan Fullerrel, a Hannibal és az Amerikai istenek alkotójával

Miről fog szólni a Budapesten készülő filmje?

Egy kislányról, aki bérgyilkost fogad fel, hogy az megölje az ágya alatt lakózó szörnyet. Azt viszont nem tudjuk, hogy a szörny igazi, vagy csak a lány fejében létezik.

Miért a magyar fővárost választotta?

Mert gyönyörű, és sok helyszínen tudunk forgatni. A város történelme és kultúrája is megragad. Másrészt ezt a filmet az Egyesült Államokban anyagilag nem engedhetnénk meg magunknak, hogy elkészítsük.

Ön pszichológiát is tanult. A filmkészítés során használja ezt a tudást?

Teljesen, hiszen íróként muszáj, hogy érdekeljen a pszichológia. Ez különösen a Hannibal című sorozat készítésekor volt fontos, hiszen a főszereplő egy pszichiáter, aki embereket eszik. Sokat is kutatok a legújabb pszichológiai fejleményekről, és sok szakemberrel beszélgetek. Egy történetben fontos is a pszichológia, függetlenül attól, hogy milyen sztorit mesélsz. Hiszen ha azt nem veszed figyelembe, úgy nehéz hiteles és igazi karaktereket alkotni.

Ön az egyik legfontosabb sci-fi sorozatnak, a Star Treknek készítette el a jelenleg is futó Star Trek: Discovery szériáját. Egy ilyen vállalkozásnál mindig kérdéses, hogyan fogadják majd a rajongók az újdonságokat. Önnek miket kellett figyelembe venni?

Szeretem a Star Trek történetét és mitológiáját, de egy ekkora sorozathoz úgy kell hozzátenni, hogy túllépjünk azon. Vagyis fontos, hogy a képernyőn ne csak akciófigurákat lássunk, hanem meséljük el a szereplők történetét, és keltsük életre őket. Akkor tudnak hatással lenni a nézőre. A Star Trek: Discovery esetében figyeltünk arra, hogy a törzsközönség is biztonságban érezze magát, illetve új történeteket is mondjunk. Ha ugyanazt csináljuk, ami eddig volt a sorozatban, akkor mint történetmesélők nem végzünk jó munkát. Egyensúlyt kellett találnunk.

Vagyis meg kellett találni a kapcsolatot a régi és az új rajongókkal is.

Meg magaddal is. Én is Star Trek-rajongó vagyok, így először a saját helyemet kerestem a közönségben, olyan történetet akartam elmondani, ami számomra is kielégítő.

Napjainkban nagy divat sorozatot nézni, de mi a helyzet a klasszikus, másfél-kétórás filmekkel? Csökkenni fog irántuk az érdeklődés?

Nem hiszem, én imádom a két óránál rövidebb filmeket. Szerintem vannak olyan történetek, amiket film formátumban kell elmondani, vagyis a történetüknek van eleje, közepe és vége, míg vannak olyan sztorik, amiket hosszabban kell bemutatni. A most készülő Dust Bunny című alkotásomat például filmnek éreztem. A Hannibal vagy az Amerikai istenek című sorozathoz viszont sokkal több játékidőre volt szükség, hogy elmeséljük a történetüket.

Ön szerint miért ilyen népszerűek a sorozatok?

Mert az otthonunkban nézhetjük azokat, másrészt folyamatosan, ezért egy sorozat olyan, mint az élet: mindig megy tovább. Amikor egy epizód véget ér, tudod, hogy a karaktereknek lesz további kalandjuk. A filmek esetében ezt nem mindig tudod, de amikor befejeződnek, elégedettséget kell érezned.

Kedvenc filmje A nyolcadik utas: a Halál. Miért?

Kilenc- vagy tízéves lehettem, amikor láttam. Egy fotóalbum is készült a filmről, melyben minden képkocka benne volt. Ezt a könyvet az élelmiszerboltban lehetett megvenni, így amíg anyukám vásárolt, én azt olvastam. Akkor tanultam meg, milyen megtervezni egy filmet. Szerettem azt is, hogy az Alien egy pszichológiai történet egy „családról”, mely fokozatosan szétesik, miközben egy személy próbál mindent megtenni a túlélésért.

Mit érzett, amikor végre látta a filmet?

Imádtam, és eldobtam tőle az agyam. Még jobb volt, mint amire számítottam. Tetszett az atmoszférája, a feszültsége, Jerry Goldsmith zenéje, az elképesztő képi világ, minden annyira szépen ki volt dolgozva. Akkor szerettem bele a történetmondás mesterségébe.