- A szokásosnál üdítőbb élmény a Nyári tárlat

Szédítő hagyományai vannak a Royal Academy of Arts (RA) évente megrendezésre kerülő Summer Exhibition-nek, melyet az intézmény alapítását követő év, 1770 óta kivétel nélkül mindig meg tudott valósítani a tekintélyes intézmény. A kiváló portréfestő, Joshua Reynolds elnökletével megvalósult művészeti akadémia még a koronavírus-pandémia évében, 2020-ban sem adta meg magát, ha nyár helyett október és január között, szigorú korlátozásokat követve is, megtartotta a már csak finanszírozása szempontjából is elengedhetetlenül fontos show-t. A nemzeti gyűjteményektől – mint a British Museum vagy a National Gallery – eltérően, az RA nem részesül semmilyen állami támogatásban, működését tanfolyamai, kiállítási jegyárai és kulturális mecénások ajándékai biztosítják.

A Summer Exhibition 255. kiadásának koordinátora, lényegében szellemi atyja David Remfry festő. Mint minden évben a falakon egymás mellett láthatók az akadémia tagjainak és a meghívott művészeknek az alkotásai, de a vállalkozás legizgalmasabb eleme, hogy a magukat érdemlegesnek tartó amatőrök is jelentkezhetnek – legfeljebb elutasítják őket. Szinte minden kiállított tárgy eladó és az alá biggyesztett pötty árulja el, volt-e már rá érdeklődés. A szerzők, a művek címe és részletei, valamint a vételár csak a 20, hétvégén 22 fontos belépőjeggyel „ingyen” járó listából derül ki. Ez árulja el azt is, hogy a vízfestményekben jeleskedő Remfry és döntőbizottsága ebben az évben 16 ezer 500 pályázatból választotta ki a 13 termet betöltő 1614 objektumot. Ha csak minden tizedik pályamunka kvalifikálta is magát, az egyes tematikus termek zsúfolásig tele vannak, a regiszter szigorú követése mellett csak a figyelemért különösen kiáltó tárgyak állítják le hosszabb bámészkodásra a látogatót.

Az idei vezérfonalhoz az irodalomhoz kell elkanyarodni. Az Only Connect, kapcsolódásra, kötődésre való felszólítás E. M. Forster 1910-ben megjelent, a Szellem a házban című regényében jelenik meg, ott, Remfry katalógus-bevezetőjét idézve a „spirituális és a köznapi közötti összeköttetésre utal”. A festő viszont a „maga és mindenki más közötti viszonyra” gondol, hozzátéve: „A művész kötelessége, hogy reflektáljon az időre, melyben él”. A mottót legerősebben közvetítő első szobában látható Anthony Whishaw akadémikus tetszetős absztrakt festménye, a Yellow Moving to Green, egy sűrűn teletűzdelt falon pedig olyan művek láthatók, melyek emberek és helyek interakcióját idézik fel, köztük Iwo Zaniewski Chess Players képe. Az egész tárlat vidám jellegét pedig Darcey Fleming mályva-, sárga és zöld színű, újrahasznosított bálázó zsinegből kézzel font széke húzza alá, sokakból kiváltva feltehetőleg a kérdést, hogy ez mennyire tekinthető művészetnek. Nem kevésbé tréfás Sandy Garfield fotója, ami múzeumi látogatókat kap le, ám a Nyári tárlat nézői nem látnak tartalmat, csak a cím árulkodik a „semmiről”: „I like it! What is it?”, azaz: Ez tetszik nekem! Mi ez?

A játékosság gondolatát több közismert brit képzőművész is átvette. A feltörekvő sztárnak tekintett Lindsey Mendick például három klasszikus, de ijesztő vázával mutatkozik be, Adam Dant térképkészítő pedig tréfás történelmi túrára „kalauzol el” a Christopher Wren által tervezett templomokat bejárva. A néző ajkára mosolyt varázsló konstrukciók közé tartozik Robert Mach léggömbkutyája, melyet a hamisítatlanul brit Tunnock teasütemények jellegzetes csomagolópapírjába burkoltak be. Ha nem jelezné a katalógus, hogy Mach-alkotásról van szó, mindenki Jeff Koonra tippelt volna.

A tartósabb élményt kínáló kiállítási tárgyak között feltétlenül említést érdemel az íróként is világhírű Edmund de Waal (A borostyánszemű nyúl) harmóniát és nyugalmat sugárzó, törékeny porcelán csészéket és kelyheket tartalmazó fehér vitrinje Five Stone Wind (For John Cage) címmel. Ami pedig akár a felejthetetlen kategóriába is sorolható, az a köralakú Wohl Central Hallban látható királyi kék színű spektakuláris Richard Malone installáció, amit maga az ír divattervező úgy ír le, mint egy „a gesztusokra, személyes cselekvésekre, illetve furcsa, munkásosztálybeli ír és bevándorló identitásokra központosító konstrukciót”. Szándéka szerint olyan meditatív állapotot akart felidézni, melyben szabad az átjárás az absztrakt és a figuratív művészet között.

Ahogy ez elválaszthatatlan a Nyári tárlattól, a szemlére tett tárgyak nagyobb része silány, tiszavirág-életű termék, de mindig belebotlik az ember komolyabb üzenetet hordozó művészeti értékekbe is. Joe Lycett hosszú című alkotása, az I Drink a Crisp, Cold Beer in a Pool in Los Angeles While Gary Lineker Looks on egészen kitűnő David Hockney-paródia. Kimeríti a megindító fogalmát viszont a tavaly elhunyt Paula Rego, portugál-brit művész Oratorio című szárnyasoltára összesen nyolc rajzzal és nyolc szobrocskával.

Az említett másfél ezres mennyiség mellett tematikusságról aligha lehet beszélni, de nem lehet nem észrevenni, viszonylag milyen sok kiállítási darab figyelmeztet a környezeti veszélyekre és az emberek által okozott károkra. Látjuk bozóttüzek apokaliptikus utóhatásait, szárazságtól szenvedő tájakat, kitépett fákat. Nem kevés a virág csendélet, sőt több tucatnyi festő kapott bizalmat a zsűritől állatképei kiállítására, sőt megjelenik egy kisplasztika is, Ryan Gander macskahullájával, mely a sejtelmes Rest in Pieces, or the Squatters (Charlie Meet Hammons' Untitled (Night Train) címet kapta.

Ahogy sok beszédnek sok az alja, a művészet leple alatt elkészített munkák között is rengeteg a talmi, de valahogy az értékesebb és selejtesebb alkotások kiegyenlítődésének bravúrjával a Summer Exhibition egyelőre örökké tartó hagyománynak tűnik.