– Van hülye autós és hülye biciklis is. De az út az közös. Szerintem az se jó, hogy a Lánchidat most lezárják, miért ne mehetne arra hétvégén az autós is? A középút lenne az egészséges, kár kihegyezni ezt egy ellentétre, ettől nem fognak sokan átülni a bringára – magyarázza Mátyás, aki kicsit később a Csepel Sasból átalakított magasbiciklijével második helyezést ért el a mutánsbringa-szépségversenyen. – Attól, hogy leesem, nem félek. Bár egyszer sikerült egy fán landolva nagyon teátrálisat alkotnom a Hősök terénél. Eldőltem, meghajoltam az autósor előtt, és csoszogtam tovább. Általános iskolásként kezdtem bringázni versenyszerűen, ott láttam egy nyílt napon, hogy valaki magasbringával teker, és berántott. Később szembejött egy srác Facebook-borítóképén, ráírtam, mondta, hogy menjek el hozzá, vigyek egy dobozos sört meg pár vázat, és hegesztünk valamit. Nyolcadikos voltam ekkor, most vagyok 27, azóta is megvan a bringa. Azóta szinte naponta használtam, most is csak azért válnék meg tőle, mert már vagyok olyan szinten, hogy hegesztenék egy sajátot. De csak olyan árfolyamon adnám tovább, amit ez a szubkultúra elbír, egy doboz sörért, csokiért, akinek tetszik, vigye, használja.
A magasbringások láthatóan egy külön csapat a csapatban, amely a hangszórókkal megrakott, citromsárga Vibee körül gyülekezik – a guruló soundsystem és többtagú DJ-különítménye rendszeresen feltűnik szabadtéri rendezvényeken a Blaha-átadástól a Pápa parki piknikig, hogy a lazuláshoz basszusgazdag elektronikus zenei vájbokkal tolja a flow-t. Akadnak még a chopper motorokra hajazó lowriderek, teher- és túrabiciklik – az egyikkel egy francia duó hét nap alatt tekert az Alpokon át Budapestig –, riksák, városi és versenybiciklik, illetve a kubista műveket és velocipédeket idéző vázszerkezetű, házilag épített cangacsodák.
Mintha itt mindenki régről ismerné egymást; később kiderül, ez inkább az, amit a szociológiában a gyenge kapcsolatok erősségeként definiálnak, mert ezek teszik lehetővé a legkülönfélébb társadalmi hálózatok békés összekapcsolódását. Márpedig itt egészen változatos hátterű, korú és családi állapotú emberek vegyülnek kedélyesen, befogadóan. A legfőbb kapocs közöttük a közös hobbi, amelynek mentén rögtön elindulnak a beszélgetések, elkezdődik a fotózkodás. A cél a Városháza térről elgurulni a Kopaszi gátig, ahol a Dürer kertben a bringaszépségverseny után a Tilos Maratonon folytatódik a kispénteki kikapcsolódás, amikor mindenki egy kis időre ledobhatja a láncát, csak nehogy szó szerint tegye!
Negyedik ezen a néven
A legfiatalabb felvonuló a 15 hónapos Major Ernő (ezen a néven a negyedik a családjában), aki édesapja bringája elején, a gyerekülésben fejedelmi helyen utazik. – Jobb őt itt most nem kivenni indulás előtt – mondja az apukája, aki hajóskapitányként járja a világot, de ha már épp itthon van, nem hagyhatta ki, hogy megnézze ezeket a gyönyörű épített bicajokat. – Ezt nem lehet elég korán elkezdeni. A kisfiam imádja a bicajt, ha csak meglátja, már mondja, hogy „bi-bi-biii!”, és megy az ajtó felé. Külföldön biciklivel járok, ha itthon vagyok, és jó az idő, akkor itt is. Télen is mentünk, csak akkor nem mindennap. A városban tökéletesen biztonságban érzem magam, mert tudok biciklizni – nevet Ernő, a harmadik. – Visegrádon nőttem fel, kisgyerekkorom óta tekerek, mentünk fel az erdőbe, ide-oda. Akik később kezdenek biciklizni, azoknak talán nehezebben megy. Próbálom a fiamat is úgy szocializálni, hogy ő is tudjon majd, ha arra kerül a sor.
A bringája az egyik munkaútjáról, Amszterdamból származik, kényelmes, masszív városi darab. – Szerintem ezt durrantották, mert túl olcsó volt – kacag önfeledten, mikor a történetéről kérdezem. Mutatja rajta a kis névtáblát, ezt Ernőke fogja majd örökölni, ahogy minden mást is. Már most gyűjti neki a bringákat, motorokat, egy eredeti cseh Babetta segédmotorja is van, ebből már többet kínálnak darabokban, alkatrészként, mint egészben, sőt működőképesen. – Szeretem a Tilos Rádiót, a biciklis programokat, pont jó idő is van, itt volt a helyünk – teszi hozzá még, majd mindannyiunkat szólítanak egy nagy közös fotózásra. Később még összefutunk a Dürerben, ott már Ernőke is szabadon garázdálkodik a színpad előtti nyílt téren.
Egy keréken a világ
Indulás előtt még egy barátságos egykerekezőbe botlok, akitől rögtön azt kérdezem, mennyi időbe telik megtanulni ezzel tekerni, és miért épp az uniciklizés vonzotta. – Megláttam egy matricát, amin valaki ezt emeli a feje fölé, és magával ragadott a kép. Gondoltam, a Critical Massek végén én is majd ezt fogom csinálni, és milyen bulis lesz – meséli Zoli, aki civilben biofizikus, mérnök informatikus. (A Magyar Kerékpárosklub éves rendezvényein rituálisan az égbe emeli a bringáját a több ezer résztvevő, ezzel is kifejezve a közösség összetartozását – a Szerk.). – Egykerekűzni tíz nap alatt tanultam meg, napi egy órát egy játszótér mászókájába kapaszkodva, gumiszőnyeg fölött. Könnyebb kis kerekűvel kezdeni, én is azzal kezdtem, aztán váltottam nagyobbra, mert ezzel már lehet haladni is. Te a mutáns rollereddel jössz? – kérdez vissza, látva a gyerekemtől kölcsönvett, rikító színű paripámat (én kicsi pónimat), ami pont az én majdcsakodaérős utazósebességemre ideális, de itt belefér, nem a Tour de Hongrie sprintszakaszára készülünk, hanem egy laza, ámde annál látványosabb felvonulásra.
Megállítok még egy szimpatikus fiatalembert egy hosszított teherhordó bicajjal, kockáztatva, hogy épp egy futárt szólítok le munka közben, de mivel doboz nincs a hátán, legalább senki ebédjét nem veszélyeztetem. Paco néven mutatkozik be angolul, Párizsból érkezett, a Cargonomia gyakornoka – a cég Budapest első teherbiciklis vállalkozása, amely a városi áruszállításra kínál környezetbarát alternatívát. Nonprofit alapon, adományokból működnek, cargobike-jaikat és utánfutóikat bárki kikölcsönözheti. Emellett fenntartható élelmiszer-termelésben és -forgalmazásban is utaznak, a Zsámboki Biokerttel együttműködve, illetve oktatási és ismeretterjesztő projekteket szerveznek a fenntarthatóság és a nemnövekedés témakörében. Boldogan beszélgetnénk még hosszasan ezekről, de a menet eleje már indulásra kész, a kísérő rendőrök is beröffentették motorjaikat.
– Köszöntelek a Mutáns Felvonuláson benneteket, az útvonalat ismeritek, Astoria, Kálvin, Gellért tér, és aztán egy balos.
Egy közlekedési sávon haladjunk, ha lehet, nem rohanunk, semmiféle kocc ne legyen útközben, érkezzünk meg biztonságban!
Amerre megyünk, szinte tátott szájjal néznek minket, sokan integetnek, mosolyognak a furcsa menet láttán. A Kálvinon egy járókelő bekiabálja, hogy „éljenek az autósok!”. Kissé tudathasadásos megjegyzés egy gyalogostól, bár akár lehettek rossz élményei a biciklistákkal, vagy szimplán trollkodni akart. De senki se pattant le a cangájáról, hogy képen törölje, bele se fért volna az örömgurulásra hangolódott mutánsmenet szellemiségébe. Később is azt tapasztalom, ők az élni és élni hagyni filozófia mentén képzelik el a városi együtt mozgolódást, aminek most már részei az alkalmi bubisok, elektromos és „teperős” rolleresek, segwayesek és még megannyiféle mikromobilitási eszközt használók. Csak köztünk nincs olyan közösség, sem összetartás, mint a bringásberkekben, ami egyszerre közlekedési és életforma, és egyáltalán nem is csak a fiatal, ökotudatos városiakra jellemző (lásd keretes írásunkat).
Amikor utolérem a menetet, már a Dürer kerti bringaerdőben lakatolják le a cangáikat, ketten talán a legelképesztőbb szerzetet, egy két bringa közti felépítményen álló, guruló csúszdát. A derűs fiatal pár, Melinda és Ben már régi mutánsosok, korábban nyertek is a szépség-versenyen. – 2018-ban csináltuk az első biciklit az I Bike Budapestre. Csak gondoltuk, hogy egy ilyen bringával vicces lenne végigmenni a városon. Az még egy függőágyas verziónak készült, és annyira jó élmény volt, annyira örültek nekünk, hogy folytattuk. Ben hegeszti a bringákat, ez most az egyik, és ha nincs rajta a csúszda, akkor úgy néz ki, mint egy szöcske. A Velencei-tónál lakunk, ott a tó körül is el lehet menni ezekkel a furcsa biciklikkel. Valóban le lehet rajta csúszni – meséli Melinda. Rögtön ki is próbálom, utánam még többen is jelentkeznek. De vajon a városban is bicikliznének? Melinda szerint simán, ő eddig is bicajjal járt.
Ben szerint amióta az új főpolgármester van, határozottan jobb a helyzet. Feszültség régen is volt az autósokkal, de mintha az utóbbi években ez is csökkenne.
– Bicajjal szabadabb az ember, sokkal rugalmasabb minden. Jó, hogy a városban is lehet biciklizni, nem csak vidéken, ahol alig van autó – véli Melinda. – Élhetőbb várost csinál – helyesel Ben, aki Svájcból települt át ide. – Ahonnan én jövök, az bicikliváros, ezért is szeretek itt élni, otthonos nekem.
Félig katicabogár
A mutánsok szépségversenyének elmaradhatatlan része a sztorizás, hiszen itt minden bringához van érzelmi kötődés, úgy is mutatják be őket, milyen a személyiségük, milyen különleges erényeik vannak. Titkon Abigélnek drukkolok, akinek a bicaja „egy katicabogár és egy bicikli keveréke” piros alapon fekete pettyekkel, és még hozzá is öltözött, de lenyűgöz a lila ocelotmintás, mesterien átalakított BMX, melynek váza idősebb a Békéscsabán bringaboltban dolgozó, hobbiból is bringákat építő tulajdonosánál. – Van több bringám, de most ezzel járok, mert ezzel a vonaton ingyen utazom. Egy kollégám mondta, hogy itt ez a váz meg a villa, mondom, ez nagyon fasza. Volt egy másik BMX-em, abból kivettem a kormányt meg az első kereket. Még hátulra vadászok egy felnit. A gyári festés is megfogott, nem voltam sose ilyen rózsaszínes arc, de ez valahogy betalált. Így elkezdtem, volt egy random országúti hajtókar, azt belevágtam. A hátsó kerék konkrétan egy kettészakadt kempingből lett kivéve. Ez duomatic váltós agy, kontrázol egyet, és dob egy áttétet. Ha a Petőfi híd tetejéről lecsövelem, a híd alja körül 50-60 körül van a végsebessége. Ez egy klasszik Csepel, de már az újabbik széria, amibe monoblokkot lehet beletenni, a régebbiekben még beütős csésze volt.
Tiszta kilencvenes évek, a bringa mondhatni apám lehetne – meséli számomra virágnyelven a „Stricikli” büszke tulajdonosa.
Az első díjat a zsűri végül teljes joggal Tamás Róbertnek ítéli, aki egy klasszikus Viks vázas bringát gyártott le ügyes kezű barátaival, világoskék Bianchi-színben. A világ legrégebbi kerékpárgyártó vállalata, a Bianchi modelljei csillagászati áron, használtan is akár 3 millió forintért kaphatók, ezt nem engedhette volna meg magának a logisztikusként dolgozó szenvedélyes gyűjtő. Van vagy 60 biciklije, az 1945 előttiekkel veteránkerékpáros-rendezvényeken is részt vesz, korhű ruhában. Felesége most nem kísérte el, otthon van a két hónapos kislányukkal, édesapja szerint Polett a következő I Bike-on már biztosan ott lesz, de most még sok lenne neki. Közben egy rajongó fotót kér a fiának: „Hát ba’meg, ilyen biciklit, gyerekek! Ez nagyon jó!” – áradozik őszinte lelkesedéssel.
– Kényelmes ezzel menni? – kérdezem Robit.
– Kényelmes, de a Balatont nem kerülném meg vele. Városban is csak néha használom.
– Nem félsz, hogy ellopják?
– Az biztos, hogy nem hagyom kint még lekötve sem. Túl szép ahhoz. A tekerés is nagy élmény, imádom, hogy megnéznek, nekik is ez egy kis boldogság, hogy megmosolyognak, látnak egy kis újat.
– Szerinted egy ilyen felvonulás javíthat a bringások megítélésén?
– Szerintem ez már az elmúlt években sokat javult, de akik eddig utálták a bringásokat, azok meg is maradtak az utálatban.
Lehet nem szeretni a bringásokat, a motorosokat, rollerosokat, gördeszkásokat, pedig csak tök simán együtt kéne élni egymással, elfogadni, hogy ez ezzel jár, az meg azzal, és mindenkinek betartani a közlekedési szabályokat, ennyi.
De tudom, hogy ez nehéz. Én ezzel akár még kedvet is tudok csinálni a bringázáshoz, csak ne akarják ezt lemásolni, találjanak ki valami mást! – mosolyog büszkén Robi, aki volt már az I Bike arca is, és noha itt senkit nem ismer, teljesen elfogadja a többieket, ahogy elfogadják őt is.
„Így bringázunk mi”
A Magyar Kerékpárosklub kétévente készít reprezentatív kutatást a hazai kerékpározási szokásokról. A tavalyi felmérésből kiderült, továbbra is a felnőtt lakosság kétharmada szokott kerékpározni, 40 százalék legalább heti rendszerességgel. A lakosság 16 százalékának ez az elsődleges közlekedési eszköze, míg csaknem egyharmad mondta a tömegközlekedést, 2 százalék motoros és 13 százalék gyalogos mellett – miközben a bő harmadot kitevő autósok a közterületek 70-80 százalékát uralják.
A bringázás még mindig jóval elterjedtebb a kisebb településeken, mint a nagyvárosokban (legtöbben az Alföldön kerékpároznak, ott a lakosság 32 százaléka, szemben a budapesti 5-tel), de a pártválasztás nincs összefüggésben a kerékpárhasználattal (vö. a nagyvárosokban sem csak az ellenzékiek / liberálisok / zöldek kerékpároznak, hanem pártállástól függetlenül bárki.) A többség úgy érzékeli, a bicikliutak számát és állapotát tekintve az elmúlt évtizedben jelentős volt a javulás, ám a biztonság tekintetében még van tér a fejlődésre, ehhez a szemléletváltás mellett akár a KRESZ módosítását is szükségesnek tartanák.
