A fejlődésgazdaságtan kutatói a fejlődő/felzárkózó országok színes csoportját évtizedeken át a fejlett (kapitalista) országok és a szocialista világ országai közé szorítva elemezték. A fejlődésgazdaságtan szocializmust csak hírből ismerő képviselői (közgazdák, politológusok) sohasem „felejtették ki” a megnevezésből a piac intézményrendszerének átvételére, alkalmazására vonatkozó célzást (emerging market). Ezzel szemben a szocialista országok „fejlődés” iránt elkötelezett tudósai – akik maguk legfeljebb ácsingóztak a piaci mechanizmusra, a valóságos versenyre, a választás lehetőségét hordozó szabadságra - szemérmesen kifelejtették a piacra vonatkozó célzást a megnevezésből. Helyette inkább a „harmadik világ” országairól írtak.
Ez a talányos „harmadik” elnevezés azután a szocializmus országainak a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évtizedben bekövetkezett nagy átalakulása, a transzformáció idején sokakban még azt a tévképzetet is előidézte: ha van „harmadik világ", akkor lennie kell „harmadik útnak” is. Az igaz, hogy a (nem létező) harmadik út keresői szerettek volna kiszabadulni az államszocializmus mindent - még a magánélet legféltettebb titkait is – államosító, minden rezdülésünket folyondárként beterítő, minden repedésbe bekúszó szövedékéből, de hagymázas rémálmaikból lépett elő az egyértelműen a termelékenyebb, hatékonyabb teljesítményt díjazó kapitalizmus apokaliptikus képe.
Számukra sokkal elviselhetőbb volt az írásaikat időnként betiltó, szabad helyváltoztatásukat, utazásaikat korlátozó szocializmus - persze főként annak már némileg puhább, kádári változata, amely nemzeti, törzsi érzéseiket türelmesen felhasználta -, mint a „rideg”, csupán a teljesítményt és csak azt díjazó kapitalizmus. Az „urambátyám” móriczi rokonok lápvilágát részben felváltó komcsi-szoci korrupció, mutyizás, összekacsintás jobban járható „harmadik útnak” tűnt, mint a személytelen, ám kiszámítható teljesítménygazdálkodás.
Csurka István, Für Lajos, a „nemzeti oldal” honorácior értelmisége a dzsentroid beállítódást képviselték, akiktől a „piacozás”, a gazdasági verseny, a városias iparkodás idegen, akik szerint csak a „zsidó kereskedik”; így a kettős rendszerváltástól úgy tartottak, mint ördög a tömjénfüsttől. Márpedig a múlt század kilencvenes évtizedének elején a volt szocialista országokban lezajlott társadalmi-gazdasági átalakulás attól lett kettős rendszerváltás, hogy nemcsak a „lista” jelzője változott szocia-listáról kapita-listára, hanem az andalítóan, államhatalmilag kézben tartható minőségváltozást a világpiacon uralkodó, globális tőke vezényelte.
A „szél egy irányból, a világpiac felől fújt”, pedig az átalakuló országokban az addig kivételezett elit tagjai (titkosszolgálati tisztek, az erőszakszervezetek vezetői, a volt kommunista pártkáderek, az állami nagyvállalatok vezetői, a lap- és könyvkiadók vezetői) szerették volna az átalakulást kizárólag a saját ellenőrzésük alatt tartani, a saját zsebük gazdagítására használni. Ennek érdekében nem zárkóztak el olyan ízig-vérig (echte) kapitalista játékszerek alkalmazásától sem, mint az állami vállalatokból szervezett részvénytársaságok részvényeire cserélhető tulajdonjegyekkel (voucherek) folytatott privatizáció - ahogy ez történt Csehszlovákiában, Oroszországban, Bulgáriában, részben Lengyelországban is.
Igaz, a végén itt is a „piac”, a globális vállalatok kerültek uralkodó helyzetbe, de legalább először ők, a „nemzeti kéz” szedhették meg magukat akkor, amikor átjátszották az „ebül szerzett” jószágot a valóságos tőkéseknek. Nem véletlen, hogy ezekben az országokban - a rendre korrupcióval vádolt magyar privatizációval szemben - sokkal korábban oligarchikus szerkezetűvé vált az új tulajdonosi osztály. Ezt csak a volt NDK-ban és hazánkban lehetett elkerülni, ahol versenyben, valóságos pénzért és a jövőbeni profitabilitás árakat meghatározó módszertana alapján került át magánkézbe a valahai állami vagyon.
A legfontosabb különbséget nálunk a „legvidámabb barakk” időszakban felgyűlt kádári államadósság mérséklésének szándéka generálta, ezért az eladott vállalatokból származó bevétel az eladósodottságot csökkentette. Emiatt a „nemzeti mancsok és kacsók” kevésbé szedték meg magukat, amit a nem létező nemzeti tőkésosztály úgy élt meg, hogy nem tudott a nép zsírján meggazdagodni.
Persze ami késik, az el nem múlik. Orbán Viktor ennek az addig elmulasztott lehetőségnek a bepótlása szándékával látott hozzá először saját pártja, majd annak megkaparintása után a kormányrúd, végül az ország javai megszerzéséhez. A példa világos volt, hiszen a valahai KGB-tiszt Putyin, az örökös orosz elnök a „sziloviki” (erőszakszervezetek) képviselőjeként szerezte meg Oroszország kincseit. Putyin, persze attól sem riadt vissza, hogy a nem őt szolgáló orosz oligarchákat bebörtönözze (Hodorkovszkij), külföldre szorítsa, hogy onnantól valamely focicsapat menedzselésével tengessék éveiket (Roman Abramovics és a Chelsea), vagy önkéntes gyilkolócsapatot hozzanak létre vagyonukból (Prigozsin és a Wagner csoport).
Ehhez képest Simicska Lajos vagyonfosztása a G-nap alkalmával, vagy Spéder Zoltán önkéntes vagyonátadása valóságos „békemenet”. Az azonban tény, hogy Putyin Oroszországa és Orbán Magyarországa sikeresen képviseli a „visszafejlődő” országok csoportját. Ezek azok az országok, ahol a piacot megvetés, a szabadságelvű gondolkodást kiátkozás övezi. Ezek azok az országok, amelyek az önkényből, ennek megfelelően a gumibotból, a kényszerítő eszközök széles tárházából és az államilag irányított és egyre terjedő sötétségből önellátóak.
Mert ahol nem piaci versenyben győz az a cég, az a szolgáltató, amelyik jobban, gyorsabban, olcsóbban szolgálja ki az ügyfeleit, hanem kijelölik a „nemzeti bajnokot”, a nemzeti aranytorkú operaigazgatót, ott minden elpusztul, félsivatagosodik.
Ezek azok az országok, ahol a választás lehetősége, a szabadság egyre szűkül, ahol „szabadon választhat” a polgár, hogy mit kezd a pénzével: állampapírt vesz, vagy állampapírt vesz. Ahogy a polgár azt is szabadon döntheti el, hogy ha beteg lesz, a saját zsebéből fizeti az ellátást, vagy kivárja, hogy az állami egészségügy közelébe kerülve váró-listára kerüljön az eddig kapita-, még előbb szocia-listáról.
Ahogy szabadon dönthet a polgár arról is, maga tanítja-e írni-olvasni-számolni a gyerekét, vagy magániskolába, esetleg külföldre adja - kivéve, ha azt szeretné, hogy a gyermeke az állami iskolában a honvédelmi képzést sajátítsa el. És arról is szabadon dönthet a polgár, hogy a kínálkozó, államilag támogatott tíz-tizenkét tévécsatorna közül melyiken nézi, milyen szomorú életet élnek a németek, akiknek gyertya lángjánál kell melegedniük. Ahogy szabadon dönthet arról is, hogy a német, osztrák, holland polgárokhoz képest másfél-kétszeres áron jut hozzá a gázhoz és az áramhoz, és szabadon dönthet arról is, hogy az értékét vesztő nemzeti fizetőeszköz, a forint árfolyama miatt egyre drágábban vásárol.
Tisztelt Olvasó! Szívesen folytatnám, de unnád, hiszen Te is jól tudod, hogy miért alkotja büszkén hazánk a visszafejlődő országok csoportjának egyik felét. Ismered az összes hazugságot, amivel Orbán és lakájai tömik a fejedet: a szankciós károkat, a háborús inflációt, a békekölcsönné nemesedett állampapírokat, a hentesek és Mészárosok szaporodó milliárdjait, a magánkézbe átjátszott, átláthatatlan és titkosított koncessziókat, az állami szolgáltatások napról-napra történő lezüllesztését. Lassan első helyezettek leszünk a visszafejlődésben. Ezt érdemeljük?
Ezt érdemeljük.
—
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.