- Lugosi Viktória ötödik kötete XXI. századi történet a XX. századról, a hallgatás és a megbocsátás regénye

Önéletrajzi ihletésű a regény?

Annyiban igen, hogy az én apukám is olyan volt, aki nem mesélt semmit a második világháború idején átéltekről. Egyszer mondta ki Deszk nevét, ezután többször is kérdeztem, „hol voltál, mi történt veled?”, de nem válaszolt. Azután – ahogy ez lenni szokott, amikor valakinek meghal az apja – elkezdtem utánanézni, mi volt Deszken. Mindössze egyetlen rövid tanulmányt találtam, az sem Deszkről, hanem a háború utáni árva gyerekeknek szervezett táborokról szólt. Deszk azonban más volt, onnan a BRICHA (a szervezet segített a zsidó holokauszttúlélőknek a második világháború utáni Európából az alakuló Izraelbe vándorolni) vitt ki állampolgárság nélküli, hontalan kiskorúakat. Így menekítettek ki ötezer gyereket 1945–48 között. Akit lehetett, azt megkerestem. A sokadik Skype-beszélgetésen voltunk túl, amikor egy idős úrnak elmondtam, hogy a papám is ott volt. Volt egy csoportképe az ottani gyerekekről. Majd rámutatott az alsó sorban ülő apámra.

Mit keresett valójában?

Azt, hogy mi rejlik a hallgatás mögött, mi az, amit tovább vihet, és mindez ránk, a második és harmadik generációra milyen hatással van.

Mennyire kellett újragondolnia az édesapjával való kapcsolatot azután, hogy immár nem csak sejtette, tudta is, mit élt át?

Próbáltam létrehozni egy életet, egy XXI. századi történetet a XX. századról, amelyből talán megértünk valamit mindabból, amiről hallgattak a szüleink. Ami szorongást, traumát okozott a következő egy-két nemzedéknek. És közben egyfolytában keresem a magyarázatot arra, hogy mi a szülői felelősség ezzel kapcsolatban.

Van válasza a saját kérdésére?

Számomra, vagy talán sokak számára is ez a megbocsátás regénye lehet. A könyv főhőse is megbocsátott, de azt se felejtsük el, hogy erre csak az apja halála után volt képes.

A könyv jelentős része a jelenben játszódik. Mennyire tipikus közép-európai, azon belül magyar értelmiségi sors az ábrázolt nő, család sorsa?

Nagyon remélem, hogy igen. És vannak olvasók is, akik ezt mondják: Ezt tökéletesen ismerem! Ilyen volt az apám, a nagyapám, ezt a kiképzést én is megkaptam, ettől lettünk ilyen kemény nők, ilyen kemény férfiak.

A templomi kriptában való elbújás és megmenekülés valós történet?

Dési János mesélt egy szlovák bencés apátról, aki úgy mentett meg 17 embert, hogy egy templom kriptájában bújtatta őket. A többit már én költöttem hozzá.

Ő a szolidaritásról, és arról is árulkodik, hogy az egyes emberek milyen természetesen jók tudnak lenni. Mit gondol, ez javult vagy romlott mára?

A háború alatt a kegyetlenség és az aljasság mellett a szolidaritás és sok nagyon szép történet is megmutatkozott. Később ott volt Deszk, ahol a gyerekek fantasztikusan érezték magukat, mert szervezetek és emberek hada dolgozott azon, hogy kigyógyuljanak a háború okozta traumáikból. Ez mind-mind a pozitív emberi hozzáállás mintája. Ha arra gondolok, hogy hányan mentek-mentünk segíteni a pályaudvarra, amikor az Ukrajnából jövőknek szükségük volt rá, akkor nem szégyenkezem. Emlékszem: vittem negyven ukránt egy villamoson, akiknek nem kellett jegyet váltaniuk. Nekem volt jegyem, de nem érvényesítettem, annyifelé figyeltem. Amikor jött az ellenőr és megpróbáltam megmagyarázni, mi történt, megkérdezte: Ukránok? Majd a bólintásomra csak ennyit felelt: Akkor hagyjuk. Az egyes ember a legelvetemültebbeket és a félrevezetetteket leszámítva jó. Heller Ágnes mesélte, hogy ez volt az ő túlélési stratégiája a háború alatt. Valahol a Vígszínháznál kijött egy házból, és át kellett mennie a másik oldalra. Tudta, ha két ember jön, akkor elveszett, ha azonban csak egy, akkor megmenekülhet. Mert aki egyedül jön szembe, annak nem kell a másik előtt bizonyítania.

Születhetett volna Izraelben?

Az nem én lettem volna.

Érezte, hogy milyen kár, hogy maradtak?

Nem. Viszont kiderült: a deszkiek erős közösség, minden évben többször találkoznak. Feladtam egy hirdetést egy izraeli lapban azzal, hogy keresek volt lakókat, és most jelentkezett egy hölgy Párizsból. Kíváncsi vagyok, mit mesél majd és mit szól majd a sztorimhoz, ami – bár a helyszín, a közeg valós – kitalált történet.

A Kádár-korszakban boldoguló apa is kitalált figura?

Részben igen. Szerettem volna megmutatni, hogy nemcsak a kádári kisember élt ebben az országban, hanem a „kicsit ügyes vagyok, kicsit összekacsintunk” ember is. Lehetett jól élni nagy gikszerek, becsapások, törvényszegések nélkül is.

Mennyiben volt esélyesebb a – például írói – boldogulásra a Kádár-korban felnőtt Lugosi Viktória, mint egy mostani egyetemista?

A gyerekeim barátainak jelentős része külföldön tanult, nagy részük kint maradt. Van köztük olyan, aki Hollandiában járt íráskurzusra. Ő nem magyarul fog írni, irodalmi ügynökkel fog dolgozni és nem azon fog gondolkodni, hogy hány ezer példányban mekkora közönséghez jut el.

Ötkötetes szerzőként van ügynöke?

Nincs. Kiadóm van, amely mindent megtesz, amit a jelenlegi Magyarországon meg tud tenni. Az irodalmi élet és a sajtó szorosan összefügg, utóbbi csak gyengült az elmúlt években. Ma itt hány példányt lehet elküldeni olyan újságíróknak, akik szépirodalommal foglalkoznak? Nyáry Krisztián azt mondta a minap, hogy 10 százalékára csökkent az irodalommal foglalkozó újságírók száma. A print lapok száma csökkent, viszont bár sokan aggódtak amiatt, hogy az e-book a nyomtatott könyv halála lesz, itt megmaradt a kézzel fogható, szagolható könyvek vásárlásának szokása.

Az ön által szervezett Kaviart viszont azt jelzi, van polgári réteg, vannak emberek, akik szándékoznak és tudnak költeni kultúrára. Amit fontosnak tartunk, arra most már végre költünk is?

Pozitív, hogy bizonyos podcastekre vagy folyóiratokra előfizetünk, vagy színházakat, művészeket támogatunk. Így van ez velem is. Ugyanakkor van egy határ. Annyi tehetséges ember, csapat szorul rá, akkora a szükség, hogy azt nem képes finanszírozni egy ennyire szűk polgári réteg. Emellett joggal merül fel a kérdés: miért szorulnak ki az állami támogatásból, miért nekünk kell eltartanunk őket?