- A magára utalt ember - André Ferenccel horoszkópról és álomszerepekről

Madách műve sokak számára a magyar irodalomtörténet egyik mumusának számít. Miért éppen erre esett a választása?

Mint kérdésfeltevés volt nekem fontos. Még kamaszkoromban találtam rá a szövegre, és szerettem meg a madáchi fő művet. Az persze a véletlen műve, hogy épp Madách születésének 200. évfordulóján jelent meg a verseskötet, mert ezt nem tudtam, amikor leadtam a kéziratot.

Akkor ez a bolygók együttállása…

Igen, pontosan, ha már a címhez kapcsolódunk… De egyfelől onnan jött a párhuzam, hogy az utóbbi években többször álmodtam magam nőnek. Volt, hogy telekinetikus képességekkel rendelkező fekete nő voltam, volt, hogy Billie Joe Armstrongnak (a Green Day zenekar frontembere – a szerk.) voltam a felesége, és bolyongtam valamerre a stadionban. De nem igazán tudtam, hogy ez honnan és miért jön. Aztán egyszer egy vonatút alatt félig álom és ébrenlét közt, amikor az ember a hajnali időszakban ül és zakatol valamerre, részben képekben, részben szavakban jött az a vers, amelyikben lengyel nő voltam. Ez az abortusztilalom és a tüntetések idején volt, én meg sokat tájékozódtam a témában. Érdekelt, hogyan jutunk el idáig, hogyan lehet ezt egyáltalán átérezni, megérteni, és álmomban kezdtek előjönni ezek a mondatok, amiket aztán félálomban lejegyeztem, és később megcsináltam belőle a szöveget. Utólag vettem észre azt is, hogy ez egy mintázat, hogy több olyan szerepvers van, ami álomszerű, miközben erős közéleti, közérzeti kérdésekre reflektál. Innen is eredt nyilván a madáchi analógia, hiszen valahol ő is ezt csinálja. Különböző terekbe, korokba helyezkedik bele, hogy közben az aktuális társadalmi kérdésekre utaljon.

És Kepler hogy lépett elő?

Ő a másik kapaszkodó, akinek a jelenete valóban álom az álomban, ő aztán tényleg szanaszét alussza magát az egész könyvben. Igazából Kepler ül és bagó pénzért írja a horoszkópokat a gazdagoknak, de közben sem ő, sem azok nem hisznek benne, mégis csinálni kell, hogy működjön a gépezet. Emiatt viszont nem tudja a nagy művét alkotni, a csillagászatba belemerülni és a világ működésére figyelni, holott azt érzi, erre lenne hivatott. És valahol a korunk társadalma is erre van egyre inkább kiéleződve. Mindenki, aki alkotni akar, annak folyamatosan egyéb mellékprojektekben kell felmorzsolódnia ahhoz, hogy csinálni tudja azt, amit szeret és amiben hisz, hogy valamilyen hatása is lehet a környezetére. Ebben az értelemben mindannyian kicsit Keplerek vagyunk.

Több szövegében is foglalkozik a női sorsokkal, történetekkel, az ellenük irányuló erőszak hol intézményesült, hol pedig fizikai formában jelenik meg. ­Miért ezeket tematizálta?

Ez a mai napig globális probléma. Kezdve ott, hogy Amerikában vagy Európában egyre szigorúbb abortusztörvények vannak, vagy hogy Iránban milyen megtorlások vannak, amikor a nőjogi tüntetések elindulnak. Ez felháborító és ijesztő. De van olyan ismerősöm, aki soha nem pontos címet mond be a taxisnak, mert az ismerősét zaklatta később egy sofőr, vagy van, akit bejelöl másnap a futár Instagramon, miután kaját vitt neki. Ez nekem megint furának tűnik, mert oké, ez egy találkozás, de akkor hol vannak a határok? Mărcuţiu-Rácz Dórának van egy verse, amiben egy lány el akar adni egy telefont, odamegy, találkozik az illetőkkel a tömbházak közt, és azon kapja magát, hogy van körülötte négy pasi, és jön a poén: „Simogatós-e?”, mire a válasz: „A csaj vagy a telefon?” Ez után következik az a sor: „Nevetünk mind, csak én nem.” Folyamatosan ott van a levegőben ez a félelem, hogy mi van, ha mégsem csak vicc az egész. A mikroagressziók folyamatosan működnek. Van, akit durvábban érint, van, akit hál’ istennek nem annyira, de attól még érinti. Fontosnak tartom, hogy beszéljünk erről. De azt is, hogy férfiként is megértsem, hogy ez mit jelent, és hogyan tudok ehhez viszonyulni, hiszen én is része vagyok a rendszernek. Ez a félelemérzés annyira kiterjedt, hogy nem tehetem meg, hogy nem beszélek róla – hiszen visszahat rám. Egyébként nagyon sok női szerző tematizálja izgalmasan a közbiztonsági félelmet. Olivia Gatwoodnak van egy sora, ami valahogy úgy hangzik: „A kamera nem előzi meg a bűnt, csak elmondja, hogy ki tette.”

Ha már a nőiségről beszélt, a kötetben több erdélyi alkotó mellett Hervay Gizella is megjelenik, aki a saját költészetében is sokat foglalkozott ezzel, és akinek az egyik verssorából írt egy hosszabb verset. Mesélne egy kicsit a hozzá fűződő viszonyáról?

Hervay nemcsak számomra, hanem nagyon sok fiatal – és nem csak erdélyi – számára valamiért revelatív, erős és reprezentatív alkotó. Az egyetemen is feltűnt, hogy többen is írtak dolgozatot róla, és egyre többen próbálnak meg kapcsolódni hozzá, és többen emlegetik. Például Sárkány Tímea vagy Kali Ágnes, és még sokan mások. Amikor Horváth Benjivel terveztük, hogy létrehozunk egy irodalmi közösséget Erdélyben, hogy kicsit összefogjuk az embereket, de még nem voltunk abban biztosak, mit és merre keressünk, abban viszont igen, hogy ennek a Hervay Klub nevet akarjuk adni. A kör azóta is folyamatosan működik, és a Méhes György Alapítvány nemrég díjazta a tehetséggondozásért.

És mi fogta meg a költészetében?

Hervay költészete azért izgalmas, mert ő már a hatvanas-hetvenes években olyan vallomásos, őszinte lírát művelt, amelyben a mitikusság, a mágikusság, de a tárgyiasság is megjelenik, ugyanakkor az urbánus és természeti viszonya, a test és politikum ötvözése és a traumáról, a fájdalomról, kiszolgáltatottságról való beszéd is. Meggyőződésem, hogy ha ő most egy ilyen színvonalú poétikával 2023 Amerikájában jelentkezne, akkor ott lenne az élvonalbeli költőkkel. Olyan szinten képes egymásba csúsztatni az apró, privát pillanatokat a közérzeti kérdésekkel, legyen szó magyarságról, erdélyiségről, nőiségről, emberek közti viszonyok közösségi vagy éppen a magánélményéről. Mindez egyszerre az otthon, az élet és a szeretet keresése. És sokszor nagyon finom humora van ehhez, rengeteg reményteli pillanatot hoz létre, hiába ismerjük az élettörténetét. Nagyon hasonló dolgokat művelnek az angolszász költészetben is, például Richard Siken, Saeed Jones, Safia Elhillo vagy Olivia Gatwood, Olyan hullámok indultak el az irodalomban, amit Hervay is csinált már korábban, és ettől nagyon aktuálisnak érezzük.

A könyvben is sok a vallomás, fohász, ima. Miért foglalkoztatja ennyire a szakralitás?

A fiatalabb generációnál azért ez meghatározó: Sánta Miriám, Szűcs Anna Emília, Seretély Zalán versei jutnak eszembe. Egyre többen tematizálják ezt, de nem tudom pontosan, hogy miért. Feltűnő, hogy az újabb szövegekben ez az új mitikusság és nem a poszt­urbánus, depoetizált líra dominál, ami inkább tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt meghatározó. Megint a repoetizáltság és recitálhatóság tér vissza. De a közérzetben is érzem, hogy van egyfajta igény a visszafordulásra a spiritualitás felé. Ez nem feltétlenül szakrális, sokkal inkább az önmagad megtalálása, az elmélyülés, a lelki béke, a rituálék iránti vágy. Másfelől ott az a pszichologizáló beszéd, ahogy mindenki Instagramon és másutt is folyamatosan reflektál a lelki működésekre, ami alapvetően a vallásosságnak is fontos része. A szekuláris fordulat után nehéz azzal mit kezdeni, hogy ha elfogadjuk, hogy nem feltétlenül van az a transzcendencia, ami megteremtette az embert, hanem itt vagyunk magunk ebbe a világba belevetve, akkor nincs előírva, mi a jó és mi a rossz, vagyis ha valamit elcseszünk vagy jót csinálunk, akkor vajon ki az, aki megbocsáthat vagy hálát adhat érte. Folyamatosan magára van utalva az ember, izolálódott ebben a közegben, és talán innen is ered a fordulat. Talán pont az önmagadon végzett munkának, a makro- és mikroszinten végzett rituáléknak van tétje. Nyilván mindez nyelvileg is érdekelt, hogy beszéljünk egymásról és egymásért. Eljutottunk már odáig, hogy gyönyörű vádbeszédeket írunk, megtanultunk a traumákat tematizálni és tudatosítani, de most már az a kérdés, hogy mit tudunk ezekkel kezdeni, vagy vajon mit lehet kezdeni a feldolgozással vagy akár a megbocsátással. Ezért is térnek vissza ezek a vallási formák, mint a fohász vagy az ima. Olyan jó volna, ha valaki meghallgatna minket végre, és nem nekünk kéne folyamatosan megoldani ezeket a problémákat, és ne nekünk kelljen pszichológushoz elmenni, hogy meghallgasson minket, de valójában ő is csak azért teszi, hogy te meghallgasd magad, közben meg nincs valódi párbeszéd.