A díjátadón azt mondta, reméli, hogy jövőre is a HUBBY osztja ki a legjobb gyerekkönyveknek járó elismerést. Miért csak reméli?
Mert nehéz helyzetben van. Nagyon lényeges, hogy a HUBBY egy hangsúlyozottan független szakmai szervezet – elsősorban a politikától független. Ebből egyre kevesebb van. Az IBBY-nek (Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa – a szerk.) nagyon sok nemzeti alegysége működik, amelyek nálunk boldogabb országokban komoly támogatásból, több fős irodát fenntartva végzik a munkát, míg a HUBBY fillérekből tengődik. Gyakorlatilag a tagság tartja el, amibe zömében a szerzők, az illusztrátorok és a kiadók tartoznak. Ha a HUBBY térdre rogyna anyagilag, vagy azok, akik évek óta viszik előre a gyerekirodalom ügyét, feladják, akkor – attól tartok – rögtön lenne jelentkező, aki a feladatokat átvenné. Ismerve ezt az országot, nem lehetetlen a feltételezés, hogy az a politikától nem lenne teljesen független szervezet. Főleg, hogy már a gyerekirodalmat is kóstolgatják egy ideje.
Miért annyira fontos a HUBBY szerepe?
A gyerekirodalomnak nincsen igazán, vagy csak elszórtan van komoly szakmai kritikája – egy ilyen szervezet a szakmaiságot tudja erősíteni.
Szűr is?
Nyilván a díjak kijelölnek valamiféle értékrendet, amihez ugyan nem szükséges igazodni, de a függetlenségből adódóan, és mert igen jó szakemberekből áll minden évben a zsűri, erős ajánlásnak lehet tekinteni a véleményüket. Az olvasók, és hát felénk, szerzők felé is. Én ugyan szerzőként elég önfejű vagyok, megyek az orrom után, ugyanakkor a szakmai visszajelzés nekem is fontos. Megerősítést kapok általa.
Milyennek tartja a jó gyerekirodalmat?
Egyszerűen csak irodalomnak. Minőségi szövegekkel. Tapasztalataim szerint a gyerekek sokkal többet megértenek a nyelvből, mint amit a felnőttek feltételeznek róluk. Nem kell lebutítani a mondanivalót, semmi szükség rá. Én például anélkül írom a szövegeket, hogy konkrét korosztályt céloznék meg velük, aztán, ahogy mondják, aki kapja, marja. Akár a kuflikról készítek képeskönyvet, akár regényt írok, nem hagyom ki a lehetőségekből a felnőtt olvasót sem.
Tanúsíthatom: a Jaj ne már! – mondta a hal felnőtteknek is rém szórakoztató olvasmány. Elég csak megnézni a főszereplőket – Négyszeglethy Lajos világéletében bekapcsológombokat szeretett volna tervezni, de a kikapcsológomb-tervező osztály főmérnöke, Piczike Árpád formaellenőr a Küllemhibás Vegyesdesszert Gyárban, Sovánkovics Rezső pedig fantázianév-fogalmazó az Egyesített Tabletta-, Kence- és Gyógyírgyárban –, máris kedvet kap az ember az olvasáshoz. Sokat gondolkodik a neveken és ezen a sok – már ne haragudjon – rendkívül vonzó sületlenségen?
Sokszor számomra is váratlanul jutnak az eszembe. Megyek az utcán vagy állok sorban a boltban, és egyszer csak beugrik valami. Olyankor gyorsan fel kell írni, mert ha nem teszem, néhány óra múlva már csak arra emlékszem, hogy volt valami, amit fel kellett volna írnom. Aztán persze előfordul olyan is, hogy megszületik egy karakter és keresem, mi illik rá. Árpád például azért Piczike, mert szerettem volna a nagy és tekintélyes Árpád vezéri keresztnévhez egy kontrasztos vezetéknevet. Ebben a könyvben adott volt, hogy a szereplők nevei felületesen köznapinak tűnő, de mégis nagyon fura nevek legyenek.
Azzal még nem lövünk le semmit, ha eláruljuk: a Jaj, ne már! - mondta a hal alapvetően afféle „horgászregény”, a pecások és a halak a megszokottnál jóval különösebb kapcsolatáról szól. Szokott pecázni?
Nem vagyok pecás. Aki a Csillagok háborúja forgatókönyvét írta, az se harcolt sohasem lézerkarddal. Ezzel együtt, ha az ember jön-megy a világban, elkerülhetetlenül összehozza az élet pecásokkal, hallgat horgásztörténeteket. Az egy külön univerzum, saját nyelvvel. Sajátos szegmense a világnak, amiben amúgy mindenki rohan és be akarja előzni a másikat, a pecás meg csak ül és vár. Jó, néha felpattan, kihúz, visszadob, beetet, de alapvetően nyugalomban van. Persze a versenyszellem azért őket is elérte: ki fogja a nagyobb halat, kinek van spécibb eszköze? Az is lenyűgöz, mennyire közeli a kapcsolatuk a természettel.
Azzal a természettel, ami tele van szeméttel, és ahová – a félbehagyott építkezés helyére, a regény szerint legalábbis – már akartak építeni kockacukor-porlasztó üzemet, országos slágergyárat és műmosolytörténeti múzeumot? Ez színtiszta ironikus reflexió a világunkra…
Igen, az. A szemetes mező egyébként egy konkrét rét – egyszer séta közben bukkantam rá Vác környékén, egy újépítésű lakópark mellett. Persze nem ez az egyetlen szemetes mező, amivel találkoztam életem folyamán, de akkor jött az ötlet, hogy legyen ez a helyszín. Nagyon lehangoló látványt nyújtott: az üveggyapot-maradékoktól kezdve a szétesett kanapéig, régi eltört gyerekjátékokon át az autógumiig minden volt ott. Szándékosan helyeztem el ebben a térben a regény cselekményét – kicsit reflektálni szerettem volna arra, ami körülvesz bennünket. Vissza is kellett fogni magam, mert néhol picit túltoltam.
Vitte az indulat?
Pontosan. Túlságosan beleírtam a közállapotokkal kapcsolatos indulataimat, amiből muszáj volt olykor visszavenni. Ez pusztán a szöveggel kapcsolatos megfontolás volt, nem a véleményemet cenzúráztam. Egyszerűen elvitte volna a szöveget egy olyan irányba, amerre nem akartam menni.
Egy helyen az egyik szereplője, Piczike Árpád azt mondja (idézi valahonnan): amikor a fantázia és az élet összetalálkozik, eltorzul a valóság. Honnan az idézet?
Nem emlékszem, ki mondta, olvastam valahol. Iróniának szántam ezt is, nyilván komolyan soha nem írnék le egy ilyen mondatot. Pláne ebben a szövegben.
Mégis ez történik az írásaiban: a fantázia úgy felkavarja az élet állóvizét, hogy más színben látjuk tőle magát a valóságot.
A valóság mint referencia fontos, amikor írok, fél lábbal mindig benne állok. Még a kufli-történeteknél is. Személyiségüket tekintve ők is valóságosak, nem mesealakok. A boltban meg a buszmegállóban is lehet találkozni olyan fazonokkal, mint a kuflik, csak nem néznek ki olyan furcsán. De ahogy beszélnek és ahogy viszonyulnak egymáshoz, az nem mesei. Az valóságos.
A halak is azok?
Igen, a halak is. A legnagyobb kihívás az volt számomra ebben a könyvben, hogyan tudom úgy összeilleszteni a realitást meg a teljes őrületet, hogy sima legyen az átmenet. Hogy egyszer csak belépjen a csoda a valóságba, de ne legyen zökkenés. Minél simábban illeszkedjen a kettő.
Ehhez kellett a gyerek?
Talán ő a titkos főszereplő a könyvben. A gyerekeknél még könnyebben megtörténik a csoda – ameddig nem teszik alkalmatlanná őket erre a felnőttek. Ők könnyebben átlépnek dimenziókat, raknak össze látszólag össze nem illő dolgokat a lehető legnagyobb természetességgel. Ez egy nagyon fontos képesség. Azt hiszem, azokat, akik ilyennel nem rendelkeznek – a felnőtteknek nevezett lények többségét – ez ijeszti, nyugtalanítja. Ezért megpróbálja ezt a képességet minél előbb kiirtani a gyerekekből. Persze azért van remény, a szereplőim például, ezek az idősödő urak, vették a lapot.
A gyerekeknél még könnyebben megtörténik a csoda – ameddig nem teszik alkalmatlanná őket erre a felnőttek.
Irigylésre méltó természetességgel veszik például tudomásul, hogy a halak Chemical Brothersre táncolnak. Szereti ezt az együttest?
Túlzás volna azt állítani, hogy Chemical Brothers-rajongó vagyok, de a ‘90-es években, amikor egyre-másra bukkantak fel az akkor nagyon különös, újszerűnek tűnő elektronikus zenét játszó zenekarok, hallgattam én is. A Lazactánc (The Salmon Dance) egyébként létező szám, klipje is van, rá lehet keresni. Szeretek beleszőni valós dolgokat a valótlanságba. Van még egy pár ilyen a regényben. Például a világ legöregebb hala is létezik Amerikában, tényleg 112 éves. Illetve azóta 113, és remélem, jó egészségnek örvend.
A csak a színében különböző kockás ing, amit a pecások viselnek, is egyfajta utalás?
Amikor írtam a szöveget, még nem volt a kockás ingnek azóta ismert demonstratív jellege. Éppen ezért én sem annak szántam. Azért választottam, mert ez egyfajta egyenruha, apró különbségekkel. A kockás flanel ing igencsak jellegzetes ruhadarab, van benne némi esetlenség, furaság. Gyerekkoromban a magányos különcök viselete volt, akik otthon ülnek és programoznak vagy matekpéldákat oldanak meg. Azóta elérte a kockás flanel inget a „kigyúrt, szexi favágók” divatja is. Két véglet, de valahol mindkettő picit a kényszeresség meg az összetartozás szimbóluma.
Aki ismeri a könyveit, tudja, hogy nemcsak ír, hanem rajzol is. A Jaj, ne már! is saját kezűleg illusztrált kötet, viszont egyetlen szereplőjét sem jelenítette meg képileg. Miért?
Az volt a koncepcióm, hogy „csak” körberajzolom a történetet. Lerajzolom mindazt, ami ott van vagy ott lehetne, de nincs szó róla. Amiről meg szó esik, az úgyis le van írva, azt jól el tudja képzelni az olvasó.
Sovánkovics Rezső rajong a pingvinekért, a borító belső, rejtett oldala ezért tele van fura, gyerekrajzszerű vendégpingvinekkel, amit elképesztő illusztrátorgárda követett el Agócs Írisztől Kis Róka Csabán és Igor Lazinon át Nádler Lászlóig. Kifejezetten azt kérte, rontsák el?
Azt kértem a hangsúlyosan nagyon jól rajzoló ismerőseimtől, akiknek a többsége illusztrátor, de van köztük egyéb képzőművész is, festő például, hogy az úgynevezett ügyetlen kezükkel rajzoljanak. Sovánkovics Rezső saját bevallása szerin unalmában a munkahelyén gyakran rajzolgat pingvineket, melyek sok mindenre hasonlítanak, csak pingvinre nem.
Sokszor tekintenek a szereplők nosztalgiával a múltba – régen tényleg minden jobb volt?
Azt azért nem mondanám, bár most már lassan ott tartunk, hogy talán annyival rosszabb sem. Másként rossz inkább, bizonyos szempontból nyugodtabb módon az. Magadat meghatározni legalábbis, az akkoriban adott koordináta rendszerben, sokkal könnyebb volt, ami valahogy stabilabbá tette a létezést. A politikai körülményektől függetlenül is összehasonlíthatatlan az az információs nyomás, ami ránk nehezedik ahhoz képest, ami akár csak 20-30 évvel ezelőtt megszokott volt. Úgy éljük meg, hogy tényleg mindjárt itt a világvége, ami szerintem nem feltétlenül azért van, mert a világban hirtelen annyival több baj lett. Egyszerűen csak többről tudunk. Olyan sokról, amit egy ember nem képes feldolgozni. A legszolidárisabb, legegyüttérzőbb, legjószívűbb ember sem lehet képes ennyi borzalmat, tragédiát, igazságtalanságot kezelni lelkileg. És az információáramlásnak ez csak az egyik aspektusa. Nagyon nehéz ettől függetleníteni magunkat.
A horgászat lehet afféle menekülőút?
Az biztos, hogy ellene tart ennek az egész tébolynak. Egy másfajta, sokkal pihentetőbb tébollyal.
Idén 10 évesek a kuflik. Lesz valamilyen ünneplés?
Speciális kiadvány – bár szerettem volna – nem lesz, de készül a huszadik kuflikönyv. A Tempevölgy folyóirat kuflikonferenciát szervez, és nyílik egy kuflijátszótér is az V. kerületi Hild téren, ahová gyerekkoromban Ilonka néni a napköziből vitt ki minket játszani.