Egy maszkot viselő, bronzszobornak öltözött férfi sétál ki a Ráday utcából, majd finoman int nekünk, a performance-ra várakozó közönségnek, hogy kövessük őt. Az alak a Kálvin téri református templom elé sétál, majd annak kőlépcsőjére egy műanyag edényt helyez, aztán lefekszik, és mozdulatlan marad. A közönség némán figyeli őt, és türelmesen várakozik, hátha történik valami. Aztán egy újabb maszkos alak jelenik meg, ő már a lépcsőre ül, majd ő is mozdulatlan marad. A továbbiakban még két bronzalak érkezik, a Kálvin téren pedig egyre gyűlik a közönség.
Szoborrá változni
– A performance-szal a hajléktalanok helyzetére és az otthontalanság témájára akartuk ráirányítani a figyelmet – mondja a harmincegy éves Bot Ádám koreográfus. Performance-ában a koreográfustársai segítették: Kovács Emese, Mész Adrienn és Szilágyi Krisztián, valamint az előadás közben Balog Gyula, az Első Kézből a Hajléktalanságról nevű program koordinátora tájékoztatta a közönséget a látottakról. Ádámot a Placcc Fesztivál szervezője, Nánay Fanni kért fel a szereplésre. A művész másrészt évek óta szeretett volna a Fedél Nélkül című utcalappal együttműködni, a mostani felkérés pedig remek apropót adott erre. Fel is kereste az újságot, melynél a huszonnégy éves Bencsik Panna művészeti koordinátor segített neki a szervezésben. Ádám másfelől már a kezdetektől tudta, hogy a hajléktalanok helyzetére az élő szobrok imitálásával fogja felhívni a figyelmet, azzal az „apró” különbséggel, hogy ő nem humoros pózokban fog a társaival megjelenni, hanem olyan helyzetben, melyről a néző rögtön az utcán élőkre asszociál.
– Mivel mozgással foglalkozom, ezért az izgatott a dologban, hogyan tudom felhívni a figyelmet az otthontalanság problémájára statikusan, mozdulatlanul – mondja Ádám. Hogy ezt az állapotot még inkább érzékeltesse, a fellépőruháját zöldes színűre festette be, így idézve meg a patinás köztéri szobrokat, melyek a budapesti járókelők számára szintén mindennapos látványt nyújtanak.
– A fővárosban már megszoktuk a hajléktalanok látványát, így természetesnek vesszük, hogy vannak, akik az utcán élnek. Ezzel én is így vagyok, hiszen amikor munkába menet átszállok egyik metróról a másikra, látom az ismerős arcokat, de a közönyt is érzem – mondja a művész. Azzal is tisztában volt, hogy a performance-szal nem válthatja meg Budapestet, de valamilyen szinten megmutathatja a problémát. Abban bízik, hogy lesznek emberek és szervezetek, amelyek látnak fantáziát abban, hogy a művészeten keresztül beszéljenek a témáról. Továbbá reméli, hogy ő is részese lehet annak a folyamatnak, mely idővel megoldásokat kínál az otthontalanság problémájára.
Haiku ajándékba
Ádámot a téma azonban nemcsak a szociális érzékenysége miatt foglalkoztatta, hanem mert maga is érintett. – Tíz éve a családom a devizahitellel elvesztette a lakását, így azóta albérletben lakunk. Nincs olyan hely, amit otthonnak tudunk nevezni. Innentől pedig kevésen múlik, hogy az ember ne találja magát az utcán – érzékelteti a kiszolgáltatottságot a koreográfus. Úgy véli, nem feltétlenül azért válik valaki otthontalanná, mert alkoholhoz vagy más szerekhez nyúl, hanem egyszerűen a kiszolgáltatott helyzete miatt csúszik ki a talaj a lába alól.
– Nekem jelenleg biztos a pozícióm, hiszen van munkám, és ki tudom fizetni az albérletet, de ha az állásom megszűnne, akkor bajba kerülnék. Ilyenkor az is megeshet az emberrel, hogy nem marad körülötte senki és semmi, ami kihúzhatná az egyre mélyülő spirálból.
Árnyaltabban látja a helyzetet Bencsik Panna, a Fedél Nélkül művészeti koordinátora. – Sokkal összetettebb kérdés, hogy kiből lesz hajléktalan. Általában többszörösen traumatizált emberekről beszélünk, akik valahol elakadtak az életben. Ha az illetőt nem tartja meg semmiféle szociális háló, akkor az tovább rontja a helyzetét – meséli. Panna a performance-ban is segített. A Fedél Nélkülben publikáló otthontalan költőktől válogatott haikukat, melyeket Ádámék apró cetlikre nyomtattak, a papírokat pedig a performerek melletti műanyag edényekben helyezték el, így a járókelők elvehették azokat. Az egyiken például Sárközi Lászlótól szerepelt egy idézet:
„Mily érdes kövek! / Fő a változatosság! Mezítláb megyek.”
Kultúra a magány ellen
A Fedél Nélkül számos módon támogatja a hajléktalanokat, és segít nekik az önkifejezésben is. A lapot kiadó Menhely Alapítvány például a műveikből jelentet meg antológiákat, illetve önálló könyveket is. Így adták ki Röhrig Géza író, színész-filmrendező Angyalvakond című verseskötetét. Az újságba viszont nemcsak hajléktalanok írnak, hanem kortárs szerzők is, illetve évente egyszer kiadják a „népszabis Fedél Nélkült”, melyben a 2016 októberében ellehetetlenített Népszabadság újságírói publikálnak. A periodika fontos orgánumnak számít, hiszen már harminc éve olvassák, a terjesztőinek pedig munkalehetőséget biztosít.
– Kezdetben a lapnak nem volt nyomdája, fénymásolt papírokon árulták a szövegeket – emlékszik Panna. A Fedél Nélkült jelenleg Kepe Róbert és Molnár Vilmos felelős szerkesztők viszik, valamint Panna és számos önkéntes, akik cikkeket írnak, és a fotókat készítik. – Az én feladatom is sokrétű, hiszen amellett, hogy művészeti koordinátor vagyok, olykor lakhatási pályázatot írok valamelyik szerzőnek, vagy a terjesztőknek szervezek kulturális programokat. Nemrég például a Hadtörténeti Múzeumban voltunk tárlatvezetésen, és tervezzük, hogy megnézzük a Szépművészetiben a Csontváry-kiállítást is. Rövidesen a Budakeszi-völgybe megyünk kirándulni és sütögetni – mondja Panna, aki szerint a hajléktalanok közül sokan ki vannak éhezve a kultúrára. Egy ilyen esemény ráadásul összekovácsolja a közösséget, mivel a szervező szerint a legtöbben nagyon magányosak. A művészeti koordinátor szokta is kérni tőlük, hogy a programok után írják meg az élményeiket, melyeket megjelentetnek a lapban.
Emellett a folyóirat 2004 óta hirdeti meg művészeti pályázatát, melyre verssel, prózával és képpel lehet nevezni. Kategóriánként és havonta három-három alkotást díjaz a szakmai zsűri, míg az Év Alkotása Díjátadó Ünnepségen kihirdetik az Év Versét, az Év Prózáját és az Év Képét. Legutóbb a grémium tagjai Bódis Kriszta, Garaczi László és Németh Gábor írók voltak, valamint Balogh Tibor és Fábián István képzőművészek, Eifert János és Szász Lilla fotográfusok, illetve Fekete András, a Pagony kiadó munkatársa. – A zsűri évről évre komolyan veszi a feladatát, és nagy elhivatottsággal értékeli a műveket, a díjazottak életében pedig nagyon fontos, hogy a munkájukat elismerik – mondja Panna.
Önzetlen művészek
Bár ritkaságszámba megy, olykor világhírű művészek is segítik a hajléktalanokat. Egy anekdota szerint Robin Williams például a filmjeinek készítésekor elvárta az őt alkalmazó cégtől, hogy a forgatásokon hajléktalanokat is munkába állítsanak. Jon Bon Jovi 2006 óta pedig a szülőhelyén, New Jersey államban üzemelteti a JBJ Soul Kitchen nevű nonprofit közösségi éttermet, mely segíti a helyi hajléktalanok étkezését. A 103 éves korában elhunyt Kirk Douglas alapítványok és jótékonysági szervezetek lelkes támogatója volt, a feleségével, Anne Douglasszal pedig létrehozták a Hajléktalan Nők Központját (Center For Homeless Women), amely Los Angeles-i nőknek segít abban, hogy megváltoztassák az életüket.
