Hatvany Lajos nagyszabású, összegző és kritikus műve után, már szinte mindenki úgy érezte: nem is lehet semmit hozzátenni a költő életrajzához. Eötvös K. Lajos, a Tolnamegyei Közlöny társszerkesztője 1881-ben még aligha hihette így, hiszen többször is sürgette Petőfi Sándor egykori tanítóját, vesse papírra emlékeit. Hatvany, aki lényegében ezt a visszatekintést ismerte meg, már a Pesti Hírlap hasábjairól böngészhette elő a levelet, mert a hajdani élelmes szerkesztők egyszerűen kiollózták a Tolnamegyei Közlöny 1881. április 3-i közleményét. Azonban, mint minden átvétel, ez is elsikkasztott valamicskét az eredetiből, némi túlzással azt mondhatnánk, a lényeget. (Ma – sajnálatos módon – egyik lap 1881-es évfolyama sem érhető el az interneten…)
Ujlaky István, a levél írója, aki élete nagyobbik felében a Tolna megyei Gerjenben szervezett iskolát, majd a falu lelkésze lett, szerényen így emlékezett: „Kedves öcsém! Bár életkorom mély télszakában megtört kedéllyel s elsimult emlékezettel legyek is, mindazáltal öreg nehéz kezemmel megpróbálok hozzád az annyiszor sürgetett ügyben írni – Petőfiről. (…) Szabadszállásra az akkori idő szokása szerint 1830. tavaszán Gergely-napra mentem ki iskola rectornak, hol az alsó gymnasialis osztályokat kellene tanítanom. (…) Ugyanazon időben a szabadszállási vendégfogadót bérelte ki Petőfinek atyja – családi nevén Petrovics – Kiskunfélegyházáról, hol szinte jó hírben álló bérlő volt. (…) Utánam ő nem sokára Szabadszállásra tévén át lakását engem felkért, hogy Sándor fiát, ki Kecskeméten tanul s kit költségkímélés tekintetéből szeretne hazahozni, tanítanám; melyre én ajánlkozván, iskolámba a gyermeket befogadtam s mivel korához képest mélyebb tudományra volt fogva: én őt tanítványaim legkisebb osztályába soroztam, hol többen voltak nála jelesebbek. A gyermek szelíd magaviseletű, de kissé nyakas önfejű, minden nagyobb vétség nélkül, magába vonuló, közeledni egy tanulótársaival sem szerető volt. Mikor a játék idején a többiek játszottak, ő magát az iskola egy kőlábához vonva, minden vágy nélkül nézte társai vígságát és felszólításomra: »eredj Sándor, játsszál te is« »nem szeretek«-kel válaszolt. Ilyen volt az atyai háznál is, kerülte a szomszéd és utcagyermekeket. Bár tanuló nem volt a legjobb, de erkölcse sohasem adott okot kemény feddésre.”
Mindezt a Pesti Hírlap is gondosan átvette, s így joggal kérdhetné bárki, miért nevezhetjük Ujlaky Istvánt Petőfi első tanítójának, amikor ő maga leírta: hozzá már Kecskemétről jött? Azért, amit a fővárosi lap már nem vett át, s ami a levélhez fűzött néhány soros szerkesztői megjegyzésből derül ki. Itt nemcsak azt tudjuk meg, hogy a majdani költőt társai „gondoló”-nak nevezték, hanem az is, hogy Ujlaky volt az a tanító, „kitől többek között az ő jellegzetes szép írását is elsajátította”, azaz, aki a girbegurba ákombákomokból kalligráfiát varázsolt a jól hegyezett lúdtoll barázdáiba. S aki ma a Petőfi-kéziratok szépségén elámul, gondoljon néhány másodpercre Ujlaky Istvánra. Még akkor is, ha azt az írást tartalommal már a jövendő legendák költője töltötte meg…
