A XX. század történelme nem volt kegyes Magyarországhoz – két világégés, frontátvonulások, forradalmak és gazdasági válságok után sok helyütt kő kövön nem maradt. Ezért mindig különös élmény magyarként ellátogatni egy-egy olyan országba, ahol évszázadok óta nem volt szárazföldi háború, és a várostervezés terén nagy hangsúlyt fektetnek a műemlékek megőrzésére. (Utóbbit azért érdemes hangsúlyozni, mert a modernkor konfliktusaiból kimaradt Svédország például meghökkentő radikalizmussal képes lebontani vagy áthelyezni egész településeket, ahogyan azt jelenleg az északi sarkkörön túli Kirunával teszi.)
Bár a második világháború idején az Egyesült Királyság megsínylette a német Luftwaffe bombatámadásait az úgynevezett „Blitz” során, az ország területén az 1746. évi skót felkelés óta nem voltak harci cselekmények. Vidéki városainak magja évszázadok lassú, organikus fejlődésének lenyomatát őrzi, utcáinak szövete a mai napig gyakran megegyezik az antik térképeken látható mintával.
Ezek közül is kész időutazás ellátogatni Canterbury középkori városába – főként, ha az ember betéved egy istentiszteletre a látképet messziről meghatározó hatalmas katedrálisban. A várfalak fölé tornyosuló, gótikus elemekkel bővített román székesegyház a Brit-szigetek spirituális központja, a helyi érsek egyben az angol nemzeti egyház vezetője is.
Mint megtudtam, az anglikán hagyományok megkülönböztetik a mindennapi, egyszerűbb vallásgyakorlást („low church”) és az angol-katolikus tradíciók lenyomatát őrző, rítusokban bővelkedő hivatalosat („high church”). Ez utóbbiba nyerhetett betekintést az, aki látott felvételeket II. Erzsébet királynő tavalyi temetéséről, avagy III. Károly idei koronázásáról. És hasonló élményben volt része e sorok írójának is, amikor a húsvétot követő negyvenedik napon Canterburybe érkezvén belépett a monumentális épületbe és Jézus mennybemeneteléről megemlékező ünnepi misén találta magát.
Az alkalom és a hely szelleme bizonyára közrejátszott ebben, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha visszalátogattam volna egy II. vatikáni zsinat előtti szertartásra. A súlyos boltozatot belengte a tömjén és mirha füstje, a falak között messze visszhangzottak a kórus latin és görög énekei – a nagyszámú koncelebráns és a hívek sok részt együtt mondtak fel –, majd az áldozás idején átvonultunk az oldalkápolnákba, ahol sorban letérdelve részesültünk a Krisztus testét és vérét jelképező ostyából és borból (utóbbit mindennemű koronavírus és egyéb nyavalya dacára egyazon közös kehelyből kortyolva). Itt azonban véget is ért a különös nosztalgia, mert amikor egy katolikus miseruhával azonos kazulát viselő pap lépett elém az oltáriszentséggel, felnézve egy fiatal hölggyel találtam szembe magam. Nagyon meglepődhettem, mert ő diszkréten megkérdezte: „Elnézést, ön anglikán?”
Szerencsére kiderült, náluk bármely keresztény felekezet tagja részt vehet a szertartásokon, így nem okozott fennakadást esetlenségem. Bár kifelé menet egy néni aranyosan megdorgált, miszerint a mai „ifjúság” már nem úgy viselkedik a templomban, ahogy régen volt szokás…
A nagy ijedséget azonban könnyű volt leöblíteni a város számtalan kocsmájában (félreérthető módon „nyilvános ház”, „public house”, azaz: pub). Három nap alatt törzsvendéggé avanzsáltam egy eldugott zsákutca csendes kis pincesörözőjében, ahol a tulaj a Hódító Vilmos érkezése előtti viking portyázókig vezette vissza felmenőit, és az ilyen háttérhez illő bozontos szőke szakáll mögül dörmögve értékelte a Kent megyei forrásvizek minőségének erényeit az „ale” készítés terén.
Favázas házaival és kőtemplomaival érdekes kontrasztot alkot Canterbury fiatalos lakossága – az 50 ezres népességre két egyetem és több elit magániskola jut; munkanapokon 18 éven aluliakat az utcán szinte csak elegáns egyenruhában lehet látni. Hétvégén viszont mindenki a vasútállomások felé veszi az irányt (ezekből is több van), hiszen a város egy félsziget középpontjában fekszik, és minden irányban legfeljebb fél órára van a strand. Jómagam is kimerészkedtem családommal a La Manche-csatorna partjára, de csak a homokban mártottuk meg a lábunkat: a helyiekkel ellentétben nem merészkedtünk be a 10 fokos tenger szél-korbácsolta hullámaiba. A valódi angolok eközben rövidnadrágban grilleztek a sirályok között, míg gyermekeik lila ajkakkal vacogva, de rendíthetetlenül rohangáltak ki-be a habokba.
Persze az, hogy ki az igazi angol, vita tárgyát képezi, az Európai Unióból való kilépéshez vezető népszavazás óta talán még hevesebben, mint valaha. A Brexit mellett ágáló kampányt az elveszett történelmi nagyság iránti (hon)vágy lengte be, és visszatérést ígért egy olyan szépia-árnyalatú brit birodalomba, ami mára csak a múzeumokban létezik. Ironikus, hogy éppen ez a stabilitást és állandóságot remélő múltba révedés vezetett éles politikai töréshez egy olyan társadalomban, amely eddig a fokozatosság elvéhez volt szokva.
Házigazdánk mesélte, hogy a Brexit nyomán sok kelet-európai elhagyta Angliát, pedig megbecsülték a munkájukat és gyermekeik is könnyen beilleszkedtek. Helyüket javarészt a fejlődő országokból érkező, nehezebben integrálható bevándorlók veszik át, sok ehhez kötődő komplikációval. Panaszkodott, hogy minden drágább lett, és nehéz szakembert találni. Ez utóbbit tapasztaltuk is, mikor beszorultam egy helységbe, és a tulaj azt javasolta, ha nem bírjuk szétszerelni a kilincset, egyszerűen rúgjam le az ajtót, mert ha lakatosra kell várni, nem egyhamar szabadulok…
Barátságosabb körülmények között ejtett rabul a várostól keletre fekvő, az ország kertjének is nevezett Kenti síkság, amely virágos mezőivel és rendezett falvaival leginkább hasonlít a számunkra filmsorozatokból ismert vidéki Anglia-képhez. Talán ez a világ is letűnőben van már, de helyenként egészen a XX. század derekáig utazhatunk vissza az időben: így pl. az 1996-ban bezárt, ma múzeumként üzemelő Manston légibázison. A hangárokban a második világháború legendás brit repülőiből bújik meg néhány, újszerű állapotú modelltől egészen olyan rozsdaette roncsokig, amiken talán még a Vaterán sem lehetne túladni. A nyugállományú önkéntesek viszont nagy lelkesedéssel tartják karban a gyűjteményt és mentik, amit lehet, a barakkban berendezkedett menzán pedig igazán kiadós angol „reggelit” adnak ebédre, míg Vera Lynn és a 40-es évek hasonló divatos sanzonjai szólnak az antik gramofonba rejtett hangszórókból. Egy Spitfire vadászgép félárnyékában megbújva, kortyolgatván a tejjel felöntött öt órai teát, amelybe már kicsit beleszemerkélt az albioni eső, joggal kérdezhetjük: lehet ennél „Angliább” egy hely szelleme?
Nos, a Canterbury-i tapasztalatok kíváncsivá tettek és meglepetésemre kiderült, kis hazánkban is található anglikán közösség. Derűs, családias (nyelvgyakorlásnak is beillő) miséit minden vasárnap fél 11-kor celebrálja Budapesten a Skóciai Szent Margit Anglikán Episzkopális Egyház – az ökumenikus együttműködés jegyében a Józsefvárosi Evangélikus Egyházközség templomában. Az istentiszteletet természetesen hagyományos teázás követi. Nézzen be hozzájuk, aki teheti!
