kétnyelvűség;anyanyelv;Kentaurbeszéd;

- Báthori Csaba: Anyanyelvek fantomjai

A világpolgársággal szembeni széles körű gyanakvás átfogja a nyelv-váltás tilalmát is. Egyre inkább úgy tűnik azonban, hogy legnagyobb költőink nyelve is küzdés, egyensúly-keresés, s többnyire azonossági kényszerzubbonyok felöltésének eredménye volt.

Anyanyelvünkről rajongtak előttünk elegen. Illyés tanúságtétele Koszorú című versében egyenesen igazságok pörölycsapása, ünneplő éleslátás: „Összemosolygás nyelve; a titkon / össze-világló könnyek nyelve; a hűség / nyelve; a föl nem adott hit / tolvajnyelve…” Ez az anyanyelv.

De elődeink mámora egyetlen nyelvre vonatkozott, a magyarra, amelyet – feltételezték – csak mi beszélünk oly horizontokat túllengő varázzsal, páratlan szépségek birtokában. Mi tűrés-tagadás, a magyar beszélő közeg egyszeri kincsnek, isteni adománynak, sőt csodának véli nyelvét, amelyet többnyire a fölény és felsőbbrendűség tudatában magasztal, eszményít, éltet.

Ma már tágasabb a világ, mint valaha, sokan érintkeznek a nem-magyar valóság tömény ingereivel: más életmódokkal, nyelvekkel, szokásrendekkel. A magyar hosszú ideig egynyelvű magyar volt. Érintkezett ugyan más nyelvekkel – más népek tőszomszédságában, szórványos külföldi útjain, vagy akár kisebbségiként, iskolai tanulmányaiban –, de a zsinórmérték soha nem lehetett más, mint ez az egyetlen bűverő: anyanyelvünk egyedül-valóan ragyogó ajándéka.

Ma a világon harmincszor annyi nyelv létezik, mint ország, a Föld népességének java része szükségképpen két- vagy többnyelvű. Gyanútlan utazók hajlandók feltételezni, hogy a kétnyelvűek, a „diglossziá”-ban élők (és mivel a többnyelvűnél számosabb a kétnyelvű ember és társadalom, a nyelvészek kétnyelvűség-fogalma ma már hallgatólagosan a többnyelvűséget is átfogja) mindkét nyelvet azonos tökéllyel beszélik. A laikusok azt mondják: kétnyelvűség; a nyelvészek azt mondják: egyen-nyelvűség, – de meggyőződésem, hogy két nyelv tökéletes egyenértékű birtoklása és – főleg művészi – használata gyakorlatilag nem lehetséges.

Ezt a szigorú tételt hadd szűkítsem a nyelv művészi használatára; a hétköznapi használatban ugyanis a „tökély” jelenléte nem mindig megállapítható. Aki Dürrenmatt berni-felvidéki szóejtését hallotta, soha nem felejti el a törzsökösségnek és mégis egyfajta ideiglenességnek furcsa keveredését a nagy író nyelvhasználatában. Dürrenmatt ugyan egy francia nyelvű kantonban élt, mégis németül írt (valószínű: ezt a nyelvet választotta, s nem csupán ösztönösen részesítette előnyben). Gyanítom ezt Robert Walserről is, aki ugyancsak tudhatott franciául, de esze ágába nem jutott volna, hogy ezen a nyelven fejezze ki magát. A német mondat vezérlése (s egyéb különleges nyelvi jegye) az összes svájci alkotó műveiben érezhető: aki ismeri a (sokféle, de mégis elvont értelemben egységes) német vagy osztrák irodalom hamar és apránként meg-megnyilvánuló árnyalatait, habozás nélkül felismeri a svájci mesterek műveiben a svájci közösségi nyelvet (noha mindhárom nemzet irodalmát „német” irodalomnak könyveljük el). A harmadik nagy svájci, Conrad Ferdinand Meyer, akinek – másként, mint Dürrenmatt vagy Walser esetében – két nyelv állt volna rendelkezésére, nem csak érzelmi, hanem politikai okból tette le voksát a német nyelv használata mellett: döntését az 1870-es háború, valamint Németország egyesítése indokolta. Egészen addig komolyan mérlegelte, hogy ne válassza-e a francia művészi nyelvet.

És gondoljunk Stefan George vívódásaira. Erről a hermetikus, „legnémetebb német”-nek tekintett költőről nem csak azt tudjuk: komolyan latolgatta, hogy francia költővé váljék, hanem francia verseket is írt, sőt elkövette azt a – honi eszméletünknek szinte őskorian felfoghatatlan szentségtörést, hogy klasszikus francia verssorokat iktatott német költeményeibe. Franken (Frankhon) című költeménye hála-ittasan sorolja, mi mindent köszönhet a francia kultúrában ki-mindenkinek, konkrét ihletet és példás művészi azonosulást (Mallarméról azt írja: „vérzett költői gondolatáért”), és versét a Roland-ének egy sorával zárja ófrancia nyelven.

Akadt volna-e, akadna-e költőnk, aki az idegenben szerzett előnyökre ilyen merész művészi fogással emlékezne? Akit igazi kísértés rázott volna meg, mert külföldön azt érezte: még a vére is, cseppenként, valami külhonban lappangó igazság felé zúdul?

 George nem kívánkozott sem haza, sem anyanyelvének istállóiba – ellenkezőleg: tudta, az igazság csak az egész világgal együtt fogható fel, vagy sehogy.

A nyelv-választás végső soron kifürkészhetetlen, s nyilván nem egy okból eredő ténye (főleg költők, és szellemtörténetileg lehengerlő retorikához szokott „hazafiak” fordulataiban) a gyanúsítások, vádaskodások, elmarasztalások, lekicsinylések, egy szóval: valami hatalmas Negativitás árnyékát veti az alkotókra. Magyar viszonylatban legalábbis valamely árulással felérő „elfajzás” képzetét rebbentené fel sokakban, ha egy alkotó – különösen költő – hirtelen azzal tüntetné ki magát és választott „nemzetét”, hogy idegen nyelven kezd el írni. Áldatlan és küzdelmes nyelvtörténeti anomáliáink egyik fonák következménye, hogy nálunk nem csak a polgárnak „nincsen hely e kívül a nagyvilágon”, hanem örökös nyelvi hűségre kötelezi őt a reformkorból örökölt (halálig megőrzendő) egy-nyelvi parancs: a magyar nyelvnek csak bejárata van, kijárata nincs.

A világpolgársággal szembeni széles körű gyanakvás átfogja a nyelv-váltás tilalmát is. Bár egyre inkább úgy tűnik, legnagyobb költőink nyelve is küzdés, egyensúly-keresés, s többnyire azonossági kényszerzubbonyok felöltésének eredménye, a mérvadó közgondolkodás ma sem tágíthat attól a dogmától, hogy magyar művészetben nincsen lényegváltó határátlépés (értsd: tényleges el-idegenedés, nyelvi értelemben). Petőfi anyanyelve nem anyja nyelve volt, s anyjáról (apjáról) ő sem kívánt mást tudni és elárulni, mint a végtelen szeretetet. Arany János csak 1848-ban ismeri meg a Petőfi-szülőket, s nyelvhasználatukról – kis idővel haláluk előtt – ezt a pár dodonai szót jegyzi fel: „Atyja felföldi kiejtéssel, de jól beszélt magyarul, anyja nem mindig ejtette tisztán a magyar szót, de folyvást /=folyamatosan/ beszélte.” Petőfi csodálatosan árnyalt művészi nyelvének láttán nem ártana néha felidézni a költő eredeti nyelvfelhalmozásának, verbális honfoglalásának volumenét (amely komplementer módon a nyelv-váltás más irányú esélyeit is megvillantja képzeletünkben). József Attila ugyan magyar nyelvi környezetben cseperedett, de nem átallja megemlíteni: „Anyám kún volt, az apám félig székely, / félig román, vagy tán egészen az”. Majd azt mondja, éppen „félig román” származású apjáról: „apám szájából szép volt az igaz.”

Sejthetjük: ez a géniusz – anyanyelv ide, apanyelv oda –, miközben a származási heterogenitást hozza szóba, a nyelvi egyen-mértékek vonalán sem tartozhatott a túl erőszakos gyeplő-szorongatók közé.

Ezra Pound vagy Eliot a világ-cikázás eredményeit építették be költészetükbe, és arra törekedtek, hogy bonyolult személyes stílusukkal egész kultúrák meghökkentő ideogrammjait, motivációs labirintusát és felfogásbeli gazdagságát érzékeltessék. Pound „Canto”-iban latin, görög, francia, német, olasz, kínai, spanyol, provanszál nyelv-foszlányok ringanak, és ha az olvasó nem fogja is fel pontosan a nyelvi hozadékot, és nem képes szabatosan magyarázni a mű minden egyes csillámló vagy homályló molekuláját – a komplex verbális élmény tagadhatatlan. Eliot az Átokföldje végén hét sorba képes, idézetek torlasztásával begyömöszölni Dantét, a latin „Pervigilium Veneris”-t, Nerval egyik költeményét és az Upanisádokat.

Azzal kezdtem: édes anyanyelvünket nagy elődeink sokszor meggyőző, nem egyszer szemfényvesztő érvekkel magasztalták, emelték magasba, más nyelvekkel szembefeszített módon. És nem zárhatom mással, mint a világ iránti vonzalom, egyetemes intimitás és rendkívüli kecsegtetések dicséretével. Egy kanadai Berlitz nyelviskola homlokzatán ez a felirat áll: Legyetek kétnyelvűek, többnyelvűek! Én azt mondom: ne legyünk egynyelvűek, hanem lássuk és mérlegeljük együtt a lehető legtöbb nyelvet és szellemet. Egy modern-kori dalnok azt mondta: minden víz emlékezete tökéletes, és folyton megpróbál visszatérni oda, ahonnan ered. Én azt mondom: minden folyam emlékezete szélesebb, mint a medre, és folyton oda próbál átömleni, ahol még nem volt (és ahol célja sincs). Olvassuk újra Illyést: „…fiaid közül egy, íme: / szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábad elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”

Legyen élményünk a határ érintése, ahol anyanyelvünk véget ér, és megkezdődik a nyelvek zavarba ejtő és szemléletünket dúsító, örök tükröződése. Mert csak fantomjaink szigorát enyhítve, „hű európaiként” lehetünk sérthetetlen emberek.

A függöny összecsapódása után, a közönség zöme állva tapsol, ünnepel, sőt tombol. Én ülve maradok, de tapsolok. Tőlem ennyi jár ennek az előadásnak, még töprengenem kell rajta, hogy bennem van-e a hiba.