Immár a hatodik kiadása jelent meg Budapest könyvének. Miért dolgozta át ismét?
Újfajta, kevésbé nosztalgikus, a fiataloknak szánt könyvvé akartam formálni. Huszonöt évvel ezelőtt a kritikai elemek voltak hangsúlyosak, most már inkább azt szeretném, ha abban segítene, hogy mi fővárosiak jobban szeressük Budapestet. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak a szép és jó jelenik meg benne, ezért is alcíme: Igazmondó városkalauz modern lokálpatriótáknak.
Úgy érzi, hogy nem szeretjük eléggé, vagy nem jól szeretjük Budapestet?
Igen. Nagyon erős az úgynevezett cikiző kultúra. Amikor a blog műfaja népszerű lett, a fővárosról évekig csak gúnyolódó blogokat lehetett olvasni, amelyek arról szóltak, hogy ami működik, az sem működik, ez is milyen ronda, az is milyen hülye. Talán Zubreczki Dávid volt az első, aki arról írt, ami tetszett neki, és nem a kipécézés szándéka vezette. Budapest csodálatos város, és még mindig megvan benne a rendszerváltáskori energia. Mindig vannak fiatalok, akik új vállalkozásba kezdenek. Most hallottam a szenzációs Ez egy hivatal egy podcast adását, a Járókelő blog sikereiről és kudarcairól. Ez egy vérbeli „modern lokálpatrióta”, ahol be lehet jelenteni, hogy valami elromlott az utcán, és ők profi bejelentést tesznek, oda, ahová kell. Hankiss Elemér egyik könyvében olvastam a „hiányzó hős” fogalmáról: egy sofőr éjszaka az autósztráda közepén lát valamit. Közel érve látja, hogy egy üres papírdobozt fújt oda a szél, és az életét kockáztatva kiszáll, kidobja, hogy másnak ne kelljen megállnia. A Járókelő blog sok tucat önkéntese csupa ilyen hiányzó hős.
Ki a modern lokálpatrióta?
A modern lokálpatrióta – akit kicsit magamról mintáztam – nem csak a régi, de az új dolgokért is lelkesedik. Közel megy a jelenségekhez, megpróbálja megérteni őket. Igyekszik nem „törzsi alapon” gondolkodni. Mindig pártolja az újdonságokat. Ezekről listát vezet, azt megosztja barátaival. Nagyon sok mindent lehet tenni a városért. Lehet kis adományt adni, elmesélni, ha valami jó, belépni egy egyesületbe, amely el akar érni valamit, saját szervezetet alapítani, jelentkezni önkormányzati képviselőnek.
Az idejövő külföldiek nagy része beleszeret a városba. Ellentétben sok budapestivel.
Régi beidegződés, hogy a szomszéd gyepe mindig zöldebb, és általában a magyarokra jellemző a panaszkultúra. Változtatni viszont nagyon-nagyon nehéz. Ejtőernyős kultúrpolitikusként egy minisztériumba kerülve elszörnyedtem, hogy milyen nehéz akárcsak a rutinműködést is fenntartani.
Egyszer úgy fogalmazott, hogy Budapest szerencsére „túlkulturált” város. Kulturális kormányzati tapasztalattal mit gondol, hogyan juthatna több pénz a kultúrára? Hogyan lehetne bevonni az államtól független szférát?
Meg lehetne például változtatni az adományozási szabályokat. Jelenleg nagyon szűk az adómentes ösztöndíjak lehetősége, pedig egy magánadományozó szeretné, ha pénze száz százalékban hasznosulna. A francia példát követve kaphatna hatalmas adókedvezményt, aki az államnak adományoz. Pártolni kellene az alaptőkeszerű alapítványok létrejöttét, ezeknek csak a hozamát, mondjuk évente 5 százalékát lehetne elkölteni, viszont korlátlanul adhatnának adómentes ösztöndíjat. Ez megérné az államnak, mert többet hozna társadalomnak, mint amennyi adótól elesik.
A kulturális taót viszont megszüntették.
Mélységesen igazságtalannak éreztem a visszaélésekkel való indoklást. Nem volt jó módszer, mégis az értékes színházak normatív támogatást kaphattak, amitől ezután elestek. Orlai Tibor színházi producer egy tévéműsorban mondta nagyon bölcsen, hogy amióta áfa van, a világon mindig léteznek áfacsalók, az mégsem jut eszébe senkinek, hogy megszüntesse az áfát.
Érzékel kormányzati szándékot amögött, hogy az államtól nem függők egyre nehezebb helyzetbe kerülnek?
A Fidesznek tudomásom szerint nincs meghirdetett kultúrpolitikája, de a szándékokra jól lehet következtetni. Az egyik alapvető szempontjuk, hogy ami látványos és valamilyen módon a nemzeti dicsőséghez tudják kapcsolni, arra semmi pénz sem sok.
Talán nem köztudomású, de több mint tíz évig az Európai Unióban Magyarország költötte a legtöbbet kultúrára lakosságarányosan. Ám ezt a tenger pénzt megítélésem szerint nem jól költötte el. Egyetlen sikerágazat volt, a Vajna-féle megújított filmfinanszírozás.
Az ő hirtelen halála óta jönnek az új történelmi filmek, amelyek egyetlen dologról biztosan nem szólnak: a mi életünkről. Az is nagyon furcsa, ahogy az állami MMA-t új formájában létrehozták rapid módon, alkotmányba-írással, később újabb erőközpont jelent meg, a Petőfi Irodalmi Múzeum nagyhatalmú vezetője körül.
A Térey-ösztöndíj alapítása után kialakult felháborodás alábbhagyott, és azóta úgy tűnik, hogy Demeter Szilárd nem szeretné befolyásolni, hogy az írók mit írjanak. Ugyanakkor kormánypolitikusok, vagy kormányoldalhoz sorolható kulturális szereplők hangoztatják, hogy kurzusváltásra van szükség. Ez hogyan értelmezhető 2023-ban?
Ezt nem tudom értelmezni. Nyáry Krisztián a Buksó című podcastjában azt mondta, hogy Magyarországon nyolcszázezer olyan ember van, aki évente harminc könyvet elolvas. Alig akarom elhinni, olyan hatalmas ez a szám. A filmes elitet (sajnos) le lehet váltani azzal, hogy a százmilliós támogatásokat az ő kutyájuk kölykeinek adják, színházigazgatókat is le lehet cserélni, de azokat, akik otthon írják a könyveiket, azaz az irodalmi elitet szerencsére nem lehet leváltani. A nagy összeggel járó magán irodalmi díjak, az Aegon- és a Libri díj megszűnése viszont nagyon rosszat tesz az irodalmi életnek. Ezért is tervezzük a Summa Artiummal, hogy megpróbálunk létrehozni egy új, államtól független irodalmi elismerést, és a gazdag magánszemélyek mellett már egy nagyon erős, komoly cég is jelentkezett a finanszírozásra. A magyar társadalom megosztottsága már odáig jutott, hogy egy-egy kitüntetés előtt megkérdezik a jelölteket, hogy átveszik-e, és bizonyos függetlenségi szint fölött egy igényes művész már nem fogad el állami díjat.
Megosztottság: a választási eredmények után sokan beszéltek arról, hogy Budapest egy másik ország, és a kormányoldal is szívesen rájátszik a Budapest-vidék ellentétre.
Nagyon sajnálatos, de így van, és nem is egyedi. Törökországban Ankarának is ellenzéki polgármestere van. Az ország sorsára a fővárosiaknak kicsi a befolyásuk, és ezzel – úgy tűnik – egy időre meg kell békülnünk. Az állam itt is rengeteg pénzt költött el, de nem úgy, ahogy a budapestiek, vagy az általuk választott vezetők szeretnék. Ugyanakkor muszáj közelebb menni minden egyes dologhoz. Ezért próbálom magamban budapesti ügyekben a törzsi érzelmeket, a politikai hovatartozást visszaszorítani. A Liget-projekt például valójában a Szépművészeti Múzeum bővítésének terve helyettesítésére indult, amit egy balliberális elit akadályozott még 2010 előtt, amikor aláírásgyűjtés indult Karácsony Tamás nagyszerű terve ellen.
Török András
Művelődéstörténész, kulturális menedzser, filantrópia tanácsadó. 1954-ben született Budapesten. Angol és újgörög nyelvet, történelmet tanult az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Volt tanár, műfordító, tipográfus, földalatti és föld feletti folyóirat szerkesztője. 1994/95-ben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kulturális helyettes államtitkára, 1996-98 között a Nemzeti Kulturális Alap elnöke volt. Ötletgazdája a Digitális Irodalmi Akadémiának. 1998–2003 között a Mai Manó Ház alapító igazgatójaként dolgozott. 2004-ben megalapította a Summa Artium Alapítványt, melynek 2019-ig igazgatója, azóta a kuratóriumi elnöke. 2014 óta a Fortepan menedzsere. A Tilos Rádió „Podmaniczky Rulez!” című műsorának egyik műsorvezetője.
A Liget-projektet rengetegen támadták. A Magyar Zene Háza mégis siker.
Amikor a Liget-projekt terve született, úgy gondoltam, hogy ha már felújításra várva be van zárva az Iparművészeti Múzeum, az első, második, harmadik helyen is azzal kellene törődni. Aztán jöhet a fotómúzeum és az építészeti múzeum. Úgy éreztem, hogy Magyar Zene Háza a többi rovására épül. Ám egy tisztességesen lebonyolított nemzetközi tervpályázaton Sou Fujimoto nyert, és a természettel szimbiózisban lévő, csodálatos épület készült, ahogy a benne lévő két kiállítás is nagyszerű. „Érdekmúlás” következett be, most már tehát felesleges firtatni a születését. Amikor gyerek voltam, csodálkozva hallottam, hogy Indiában, ahol hatalmas volt a szegénység, rengeteg a hajléktalan és éhező ember, űrkutatási programot indítanak. Valaki azonban azzal érvelt, hogy a fejlődés majd „lecsorog”. A Magyar Zene Háza építészeti és szellemi színvonala is remélhetőleg leszivárog, és megtermékenyíti a magyar múzeumi és ismeretterjesztési rendszert.
Karl Ove Knausgard: Hajnalcsillag című regényében, az Utódlás című amerikai sorozatban, vagy a John Oliver-showban az Orbán Viktor vezette Magyarország autokráciaként, diktatúraként, a magyarság pedig nacionalista népként jelenik meg. Mennyire és mennyi idő alatt változtatható meg a nemzetközi kultúrában is közvetített, rólunk kialakult kép?
Nehéz, de nem reménytelen ügy ez. Lehet úgy népszerűsíteni Budapestet, hogy az ember nem gyalázza a hazáját – az nem illik egy modern lokálpatriótához. Ide kell vonzani még több érdekes embert Budapestre. Amikor Budapest egyesítésének 150. évfordulójával kapcsolatban sokak mellett a tanácsomat kérték, azt mondtam, hogy – és ehhez most sem lenne még késő – a főpolgármester elmehetne az ügyvédi, orvosi, az építész kamarához, és megkérhetné a tagokat: akinek fogadókész háza van, az hívhatna az évforduló alkalmából külföldi kollégákat. És elbüszkélkedhetne „Európa utolsó rejtett nagyváros-gyöngyszemével”. Amikor 2007-2008-ban Budapest pályázott az Európa Kulturális Fővárosa címre, azt ajánlottam, hogy a főváros kifizethetné abban az évben azok repülőjegyét, akik hajlandóak lennének itt összeházasodni. Ők visszajönnének a gyerekeikkel, a barátaikkal és egész életükben emlékeznének Budapestre. Ahogy a jelenlegi holland király nagymamája, Julianna soha nem felejtette el, hogy a mézesheteit valaha a Gellért szállóban töltötte.
