A tavalyi választás tíz év ellenzéki építkezés eredményét nullázta le. Kiderült, ami sejthető volt: az Orbán-kormány játékszabályai szerint más csak elvileg nyerhet.
Nem véletlen, hogy ez Orbán Viktor jobboldali sikerreceptjének első pontja („Saját szabályaink szerint kell játszani”, CPAC, Texas, 2022), és csak második a konzervatív belpolitika (értsd: migrációs és genderiszony, békehiszti, rezsifétis). Vagyis az üzenet csak másodlagos. Ha ugyanis nem hallatszik, akkor nincs. Az pedig, hogy az ellenfél is szerezzen gólt, vállalhatatlan kockázat (ezt hivatottak megelőzni a választási szabályok). Istennek is tetsző nemzetmentés folyik, ilyet tétet nem játszunk meg lutrin – olvasatunkban ez a hatalom kizárólagosságára nyíltan törekvő Fidesz-szándék indoka. Az Orbán-rendszer sokakat külföldre tanácsolt, más elfordult a politikától. És vannak, akik kitartanak.
A Fidesz-maszlag
Mórocz János történészt, a Civilek Szövetsége stratégiai vezetőjét sokakhoz hasonlóan mélyen érintette április 3. pofonja.
– A négyből két lányom is külföldön él, őket semmiképp nem beszélném rá, hogy hazajöjjenek, és ha végképp értelmetlenné válna az ellenállás, lenne hova távoznom – meséli. – A választás utáni elkeseredést követően a barátaimmal két nap múlva már a kudarc okait és a lehetséges új utakat elemeztük a rendszer megdöntésére. Ennek esélyét egy erős civil társadalomban, a helyi közösségek folyamatosan építkező horizontális hálózatában látom. Ezt a munkát elsősorban vidéken kell elvégezni, reálisan a kis- és közepes városokban, nagyközségekben, mert ott hatalmas a gond.
Minél kisebb egy település, annál súlyosabb a propaganda butító és a hatalom megfélemlítő ereje. Ugyanakkor a civil társadalom szereplőire legalább olyan megosztottság jellemző, mint az ellenzéki pártokra,
ezért az együttműködés, a társadalmi szolidaritás javítása nehéz feladat.A Civilek Szövetsége tavaly szeptembertől ennek a reménybeli hálózatnak a szövetét igyekszik erősíteni. Nem zászlókat lobogtató ernyőszervezetként, hanem a helyi társadalmak mélyszerkezetében kapcsolatokat, cselekvőképes társakat, együttműködőket találó közegként, elengedve a szimbolikus politizálás fétisét.
– Történészként tudom, hogy ma nincs forradalmi helyzet. Az emberek többsége – bármennyire is szomorúbban, nehezebben él – még nem elszánt a cselekvésre, még tűri a méltatlan helyzetét. Vagy egyszerűen elhiszi a propaganda tudatmódosító maszlagját, és nem is próbál valódi válaszokat keresni. A változást az emberek érdekfelismerése és érdekartikuláló képességének javulása jelentheti. Ez azonban csak egy még drámaibb gazdasági helyzettől várható, vagy súlyos forrásokból, a mélyszerkezetben történő hálózat építésével érhető el. Utóbbi nem megy egyik napról a másikra. Mégis mi, ebben a földalatti mozgalomban, erre fókuszálunk.
A választók elfordulását a pártoktól Mórocz János máig kitapinthatónak érzi, a változás iránti igényt és tettvágyat pedig alacsony fokúnak.
Még az égető érdeksérelmek sem elegendőek az elegendő akarat, a kritikus tömeg megszületéséhez. Néhány százas, jobb helyeken néhány ezres csoportot tud megmozdítani az akkugyárak, a kiemelt beruházások témája.
– Nálunk, Zuglóban a százhúszezer lakosból mindössze néhány száz mozgósítható egy tüntetésre a NER Bosnyák téri gigaberuházása ellen, és sokszor még a kompromisszumokra túlzottan nyitott ellenzéki polgármesterrel és politikusokkal is meg kell küzdenünk. Így nagyon nehéz. Általában nincs ki mögé beállni, az egykori szövetségesek ma egymással is pozícióharcot folytatnak a megmaradt javak birtoklásáért és a jövő évi választási starthelyzetért. Pedig az alaphelyzet nem változott, a Fideszt csak egy közös jelölttel lehet legyőzni az önkormányzati választásokon is. Olyan civil erő pedig nem látszik, amely erőforrásokkal felvehetné a versenyt az összes politikai párttal.
– Abban az egyben bízhatunk, hogy talán októbertől elindul a tavalyinál hatékonyabb összefogás megteremtése. Hogy ebben lesznek-e civilek, és hol mennyien, az a helyi közösségek ébredésén és megerősödésén, de a pártok belátásán is múlik.
Szikrára várva
Juhász Vera több mint húsz éve civil aktivista. Szerinte az ellenzéki oldalon vannak biztató fejlemények, ahogy elkeserítők is. Biztatónak tartja a pedagógusok kitartó küzdelmét, mert bár sokan abbahagyták a sztrájkolást, mindig vannak olyanok, akik épp most lendülnek bele, vidéken is. Ígéretes a PDSZ elszánt és immár szisztematikus munkája. Jónak tartotta a szakszervezetek és más pedagóguscsoportok, diákok, szülők és a civilek együttes – néha már a pártokat bevonó – fellépését is. Például a Belügyminisztérium előtti „leülős akciót” az esti karmelitás, kordonbontással összehangolt tüntetéssel. A pártok teljesítményével azonban elégedetlen. Ritka kivételektől eltekintve nem lát újszerű cselekvést. Hadházy Ákos olykor magányos szélmalomharcát becsüli.
– Lehangoló, hogy egyre áthatolhatatlanabb a fal a kormányhoz hű és a NER-ellenes tábor között, alig van átjárás, párbeszéd – mondja Vera. – Az állami propaganda legyőzhetetlennek tűnik. Nem találjuk az eszközét, hogyan lehetne eljuttatni az üzeneteket a buborékunkon kívülre. Továbbra sem látom nyomát az ellenzéki oldalon stratégiai gondolkodásnak, jól átgondolt tervezésnek – se a pártoknál, se a pedagógus-ellenállásban. Sokszor azt érzem, azt se tudják, mi fán terem a stratégiai tervezés.
Egyelőre az ellenzéki cselekvési repertoár sem tudott megújulni: csak a tüntetés, épület előtt kiabálás és vonulás van.
Vera szerint a legtöbb ember visszahúzódott saját közeli ismerősei körébe, és inkább nem követi a napi eseményeket. Örül annak a szabadságnak, amit meg tud élni, és nem gondol napi szinten arra, ami a tágabb környezetben történik.
– Elképesztő látni, hogyan fasizálódik az ország, ahol egyre több csoport „szívja meg”, kétszer annyiba kerül a kenyér és más alapvető élelmiszerek, és mi élünk tovább, mintha mi sem történt volna. Csak rosszabb a kedvünk, és sóhajtozunk, ha szóba kerülnek a belpolitikai fejlemények. Utólag visszanézve biztos csodálkozni fogunk, hogyan tudtunk így „ellenni” az „utolsó békeévekben”. Hiányzik a szikra, amitől az emberek kimozdulnának az apátiájukból. Nem tudom, hogy ez a szikra mikor és mitől fog kipattanni, de előfordulhat, hogy a hatalom elkövet hibákat, például a rendőrök túlkapásainak áldozatai lesznek. Szomorú erre gondolni, de történelmi példák alapján az visz ki tömegeket az utcára, ha a hatalom megmutatja a valódi természetét, és ártatlanokra támad. Olyanokra, akiknek legfeljebb az a bűnük, hogy megrugdosnak egy kordont, vagy bejelentés nélkül mernek tüntetni, és a rendőri felszólításra nem szélednek szét. Ha a rendőrség ilyen hibát elkövet, és emberek sérülnek meg, ez kiválthat olyan felháborodást, ami miatt újra tíz- vagy százezrek mennek utcára.
A kordonok rendszere
Ruskal-Klemm Csilla közgazdász, vállalkozó tavaly a 20k22 szóvivőjeként önkénteskedett.
– Letaglózva éreztem magamat a választás után – foglalja össze az érzéseit. – Sokan, rengeteget dolgoztunk a rezsim lebontásán, mégsem sikerült. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejünkben a külföldre költözés, de végül a maradás mellett döntöttünk. Amíg itt élünk és változást szeretnénk, kötelességemnek érzem azt, hogy tegyek is érte. Nem elég otthon vagy a Facebookon elégedetlenkedni, tenni is kell a változásért aktívan. Csilla is megemlít Zuglót, ahol NER-közeli üzletet nyilvánítottak kiemelt kormányzati beruházássá, hogy ne kelljen megfelelnie a helyi építési szabályoknak.
– Ezek azok az ügyek, amelyek ellen fel kell lépni, nem szabad felvenni az „úgysem történik semmi…” attitűdöt. Ha sokan szeretnénk valamin változtatni, csak akkor van esélyünk. Ez igaz a diáktüntetésekre is. Sokaknak kell felállniuk a fotelből. Már most nagyon kevés a tanár, és ha a kormány így folytatja, egyre több pályaelhagyó lesz.
Ha nincs tanár, aki biológiát és kémiát tanítson, akkor nem lesz orvos sem, aki meggyógyítson minket.
Csilla mindazonáltal örül, hogy vannak olyan ellenzéki pártok, amelyek mára túljutottak a sebeik nyalogatásán, és újra a politikai színtér cselekvő szereplőiként tűnnek fel. A cselekvésben lát lehetőséget a változásra. Ilyennek tartja a „kordonbontás-rendszerbontás” akciót vagy a tavalyi katatüntetések szervezését.
– A parlamenti politizálás sajnos értelmetlen, aktív cselekvésre van szükség, amit a Momentum parlamenti képviselői tesznek, és amit Hadházy Ákos is évek óta folytat. Hatékonyabbnak tartom a szervezett munkát, amit egy párt tud adni, ezért csatlakoztam a párthoz. Nekik van egy igazi programjuk (Holnap Magyarországa terv), amivel azonosulni tudok, és valódi bázissal, valódi szervezettel rendelkeznek. Aktivistaként tevékenyen részt veszek az akcióikban.
Csillámpor a sivatagba
– Mit gondoltam? Azt, hogy nem élem túl – Bolla Ritát, a Nyomtass te is! aktivistáját az átlagnál is jobban megrázta az ellenzéki összefogás kudarca. – Sok ember hitt az én meggyőződésem miatt abban, hogy sikerülhet elérni a változást. Feléjük valamiféle felelősséget éreztem. Azt, hogy nekem kell magyarázkodnom: mi történt az emberekkel? Persze tudom: az állam rabul ejtése és a média szisztematikus bedarálása az ok, mégis valahogy az emberek szintjén szeretném megérteni, hogy mi történik. Velük, bennük. Miért nem kérdőjelezik meg a propaganda állításait, akik emberhez méltatlanul élnek, akiknek meghaltak a szerettei a Covid idején, akiknek nincs a falujában iskola.
Rita ma már összetettebbnek látja az ellenzéki kudarc okait, mint látta a választások után közvetlenül. Számára a „békepárti” mocskosságot is könnyedén lekommunikáló kormányzati médiatúlsúly volt az egyes számú magyarázat.
– Pár órán át, addig, amíg el nem indult a cirkusz a pártok között… – emlékszik. – Annak az estének a történései nekem nem fértek bele az értékrendembe. Nem csak a választások vesztesének éreztem magam, azt éreztem, hogy elvettek tőlem valamit, amiben hittem: az összefogás erejét, hitelességét. Azt, ami 2018 decemberében az utcán, nem politikusi vezényszóra elkezdődött. Amiért akkor, 48 évesen és 50 kilósan lefújtak, és az érzést, ahogy a mindenféle zászlók összekeveredtek a könnygáz felett.
Azt, hogy jobbikosok adtak inni és tartottak sálat az arcom elé, nekem, akire korábban átköptek a kordon másik oldaláról.
Azt a fajta összefogást vették el, amiben hittem. Hittem, hiszen láttam, megtapasztaltam akkor az utcán, hogy meg lehetett csinálni. Sokan megcsináltuk. Magunktól. Halihó, politikusok! – gondoltam a választás éjszakáján, és gondolom most is –, nem volt ám komfortos a nagydarab, nagyon feketébe öltözött jobbikos arcoknak engem istápolni a szivárványos jelvényemmel meg DK-s és cigány zászlók között feketélleni! És nekem sem volt komfortos, de megcsináltuk, meg lehetett csinálni. Akkor? Mi most a helyzet a színpadokon, és leginkább a színfalak mögött?
Mindennek ellenére továbbra is azt gondolja, csak az összefogásnak lehet ereje a Fidesszel szemben – ezzel a gondolattal nem túl népszerű. Kicsi, forrás nélküli, jelentéktelen pártok semmire sem mennek egyedül szerinte. Az sem, aki nagynak érzi magát. – Hadházy Ákos munkáját és erejét csodálom. De amíg a média helyzete nem megoldott, addig minden ügy, amit feltár, sivatagba hordott csillámpor. Megcsillan a dűnén, néhányan látják, aztán elfújja a szél. Néha komolyan aggódom érte, hogy meddig bírja még ezt. Karácsony Gergelyt pedig továbbra is hitelesnek tartom, a hibáival együtt is. Van és volt, hogy nem értettem egyet azzal, amit csinált, de azt gondolom, hogy hibázni ér. Ha a hiba mögött egy jó és hiteles ember van.
Nem fekete, nem fehér
Bálint Mónika, a Civil Kollégium Alapítvány ügyvezető igazgatója egy olyan szervezetben dolgozik, amely deklaráltan az állampolgári részvétel és tudatosság fejlesztésére tart képzéseket, programokat, ezért sok minden nem változott az életükben a választás óta.
– Mi a hosszú távú változásokban hiszünk. Az egyik fókuszunk a választás tisztasága – mondja Mónika, hozzátéve: a 20k22, a Számoljunk együtt! és több más szervezet elérte, hogy április 3-án mindenhol legyen az ellenzék által jelölt szavazatszámláló, és ne nagyon történjenek visszaélések a szavazókörökben. – Ezeknek egy része persze nem a fülkék magányában történik, hanem a fejekben, amikor megfélemlítés hatására vagy juttatásért cserébe szavaz valaki. Ez nem új jelenség, és nem is gondoltuk, hogy azonnal jelentős változást lehet benne elérni. Mivel mi a szavazókörökön kívülre készítettünk fel megfigyelőket, kijelenthetjük, hogy a visszaélések léteznek, és még sok munkát jelent az, hogy ne legyen társadalmilag legitimálva a szavazatvásárlás.
Mónika úgy látta: volt egy nagy leülés augusztus-szeptemberig a civil aktivizmusban, de ügyek mentén erős önszerveződő csoportok kerültek felszínre, például az oktatási mozgalmakban.
– Viszont nem nagyon látszik a horizonton olyan politikai szerveződés, ami egyértelmű változást tudna hozni. Logikus, hogy mindegyik bázist akar építeni, ezt a folyamatot előbb is elkezdhették vagy erősíthették volna. Örülnék, ha akár a kisebb pártok is meg tudnának erősödni.
Nekem az a politizálás nem szimpatikus, amelyik a megosztottságot hosszú távon fenntartja, és azokat, akik nem akarják fehérnek-feketének látni a magyar valóságot, elriasztják.
Az élesen megosztó szekértábor-politikát eddig sem tartottam jó iránynak. Van egy alapvetően optimista hozzáállásom, és erős elköteleződésem értékek mellett. Abban hiszek, hogy ha a közös értékeink mellett kiállunk közösen, akkor ellensúlyozni lehet, ami a politikai téren elromlott. Ez nem könnyű és nem rövid távú munka.
