Kanyargós kocsisor fogad bennünket a táborhoz vezető úton. Az óriásfák által védett táborhelyből kívülről szinte semmi sem látszik, majd a kapun belépve az itteniek szavával „csodavilág” fogad: természetes anyagokból épült, modern, napelemes házak, kis tó tavirózsákkal, a közepén szigettel és pavilonnal.
A vízen piros kenukban evezősök húzzák a lapátot a májusi napsütésben, a stéget szúnyogriasztó illata lengi körül. Messzebb lovarda látszódik, a sudár kis fahídon átkelve pedig az erdei kalandparkhoz juthatunk.
Nem a betegség számít
Nagy Éva önkéntes vezet bennünket körbe, ő „civilben” az Alapítvány munkatársa, színész, a táborban cirkuszprogramot is tart. Azt meséli, óriási sikerélményt tud adni egy gyereknek, ha reggel 8-kor még nem tud három labdával zsonglőrködni, de nem adja fel, figyel, gyakorol, és 11-re már egész jól megy neki. És persze ez menőség is – hangsúlyozza. Fontos, hogy a gyerekek itt nem csak azért kapnak figyelmet, mert súlyos vagy krónikus betegek. Pár napra teljesen átlagos gyerekekként táborozhatnak, az élményeikből hónapokkal, évekkel később is töltődhetnek. A családi napra Éva 97 éves nagypapája is eljött, hogy megnézze a helyet, amiről oly sokat mesél csillogó szemmel. Bármerre nézünk, mosolygós arcokat látunk. A családok mellett rengeteg az önkéntes, minden gyerekre jut legalább egy.
Itt mindenki a jó ügyért dolgozik, hiszen egy hét a Bátor Táborban éveket gyógyíthat.
– Az alapítás óta már több mint húszezer résztvevőnél járunk. A tábor mellett kórházakba és külső helyszínekre, a háború kitörése óta a hazai menekülttáborokba is elvisszük a megerősítő élményeket. Suliprogramunk keretében foglalkozást tartunk az érintett gyerekek osztályában. Sokszor nehéz a visszailleszkedés, miután a kezelések miatt akár hónapokra kimaradnak a kortárs közösségből. A betegséget itthon tabu veszi körül, a környezetük nem tudja, mit szabad kérdezni, hogyan lehet velük újra együtt játszani. A táborban sokszor elhangzik, mennyire jó, hogy itt nincsenek egyedül, semmit nem kell magyarázni, mert – ahogy egy ma már felnőtt táborozónk fogalmazta meg – csupa olyan gyerek van, aki tudja, milyen, ha megjön egy rossz laboreredmény és rohanni kell.
Összefutunk Knecht Tamással, a Bátor Tábor ügyvezetőjével, aki elmeséli, hogy 2001-ben kilenc magánszemély, köztük orvosok, pszichológusok, meglátogattak egy ehhez hasonló tábort Írországban, és azt gondolták, erre Magyarországon is nagy szükség lenne. Kezdetben még bérelt táborhelyük volt a Római-parton, 2003-ban költöztek ide, az egykori úttörőtáborba, amit azóta szépen felújítottak, csinosítottak. Tamás tíz éve dolgozik itt, a civil szférából jött, eleinte csak az adományszervezéssel foglalkozott, aztán 2013 nyarán eljött ő is önkénteskedni a táborba.
– Meghatározó élmény volt látni azt, amiért dolgozom. Sokakban van kezdetben félelem, milyen lesz súlyos beteg gyerekekkel dolgozni. Fél nap után már nem számít a betegség, csak a gyerek marad, akinek élményt kell adni, hogy kicsit újra gyerek lehessen. Nálunk nincsen mobilhasználat, fontos, hogy a gyerek ide tudjon fókuszálni, így tud működni az élményterápia. A program a szülőket is tehermentesíti, miután eddig minden idejüket a gyerekük mellett töltötték, végre ők is újra önmaguk, férjek, feleségek lehetnek. A visszajáró gyerekeknél látjuk a fejlődést, hogy az első évben még csak meg merte simogatni a lovat, másodszorra már talán felül rá. A tériszonyos és a félelemmel teli gyereknek a magaskötélpálya ilyen.
Nem csak az önkéntesek támogatják őket, egymást is biztatják, ebben hatalmas erő van
– magyarázza Tamás, aki szerint a szülők bizalmához az is kell, hogy tudják, komoly egészségügyi háttér áll mögöttük (lásd keretes írásunkat), csak itt nem fehér köpenyben vannak az orvosok, nővérek. – Amikor üres a tábor, nincs gyerekzsivaj, itt akkor is érződik a nyugodtság. Kell is, hiszen a gyerek bizonytalanságba érkezik, miután sokáig a kórház négy fala közt volt csak biztonságban. Az önkénteseknek sok eszköz van a tarsolyukban, hogy ezt átfordítsák, a turnus végén a gyerekek szinte már nem is akarnak hazamenni. Szondával, protézissel is ki lehet próbálni a lovaglást, van, aki egy kézzel íjászkodik – sorolja a lehetőségeket.
Bárki bekerülhet a táborba, sokan jönnek állami gondozásból is. Felmerül bennem, hogy egy ilyen fontos feladatban, mint a beteg gyerekek és tágabb környezetük mentális megsegítése, nem kellene-e az államnak anyagilag is részt vállalni. De a szervezet a függetlenség és az átláthatóság mellett tette le a voksát. Magánadományokból és 1 százalékos felajánlásokból fedezi működését, számos neves művész, sportoló is kampányol nekik, így ha minden évben újra is kell kezdeni, de összejön a támogatás.
– Azt gondolom, ha van egy jól működő program, amit a Bátor Tábor vagy bármely más alapítvány létre tud hozni, akkor van az a közösség is, amely meg tudja ezt finanszírozni. A mi feladatunk az adományozás és az önkéntesség kultúráját is fejleszteni Magyarországon – teszi hozzá Tamás.
A családnak is fel kell dolgozni
Éva bemutat bennünket egy édesanyának és két lányának, előtte kedvesen felhívja a figyelmünket, hogy náluk a betegségről annyit szabad beszélni, amennyi komfortos. Ettől persze annyira megszeppenek, negyed órával később merem csak megkérdezni Emmától, mi történt vele. De szívesen mesél, bár azt mondja, három évet nehéz röviden összefoglalni. A most már középiskolás gyöngyösi lány versenyszerűen triatlonozott, aztán feltűnt a környezetének, hogy egyre többet iszik, már napi nyolc litert, és nem eszik, hiszen a szervezete tele volt folyadékkal.
– Voltunk pszichiátrián meg pszichológusnál, ott azt mondták, anorexiás vagyok – kezdi Emma. A szülei hetente vitték Budapestre vizsgálatokra, mert érezték, hogy más a baj.
– Befeküdtünk egy hétre a Heim Pál Kórházba – folytatja az édesanyja, Andrea. – A hétvégén kértem kimenőt, mert a testvérének volt versenye. Két óra alatt Emma a kórház összes innivalóját megtalálta, de ez volt a szerencsénk, mert ott kiugrott egy adat. Négy orvos ült le velem szembe, én már sírtam, és kértem, csak mondják azt, hogy nem anorexiás, mert már otthon le volt zárva minden csap, éjszaka is csak inni akart. Elmondták, hogy az agyalapi mirigyén van egy daganat, ami elnyomta az evés-ivásért felelős és a stresszhormonjait, és azonnal menjünk át a Tűzoltó utcába. Nagy jó orvosokkal találkoztunk, az ország minden pontjáról, akikkel a mai napig tartjuk a kapcsolatot.
Most már csak félévente járunk kontrollra, elmondhatjuk, hogy minden lelet negatív – sóhajt megkönnyebbülten.
Emma azt mondja, az osztálytársai eleinte kiakadtak, mert nem járhatott iskolába, nem tesizhetett, de miután kiderült, mi a valódi baja, már jobban megértették. – Velem voltak, támogattak, és amikor levágattam a kezeléstől részben kihullott hajamat, páran levágatták velem együtt. Még van jó pár lépcső, mire visszatérek a régi életemhez, de haladunk felfele – mosolyog. – Most az országúti kerékpározás érdekel, a legutóbbi országos utánpótlás versenyen harmadik lettem – meséli büszkén.
Egyvalaki szomorkásan hallgat, Janka, Emma húga. – Mikor elkerültek a kórházba, több mint egy hónapig a mamámnál éltem. Nem is jöhettek haza. Akkor kicsit eltávolodtunk.
– Épp Covid volt, nem lehetett látogatni, az édesapjával csak a kórház udvaráról integethettek fel nekünk – magyarázza az édesanya. – Miután hazajöttünk, kijelentette, hogy nem érdekli, ki mit gondol, ő csak velem alszik. Most már kezdünk elszakadni ezen a téren, de ezt neki is fel kellett dolgozni.
A Bátor Tábor családilag is segített nekik ebben. – Más volt ide elengedni a lányomat, mint bármilyen más táborba. Tudtam, milyen szabályok lesznek, milyen közösségbe jön. Éreztem, hogy Emma lelkének ez jó lesz, szeret közösségben lenni, másoknak is segíteni. Az összes kezelést mosolyogva csinálta végig, tanult a kórházban is. Ez sokat segített, hogy nem folyton azon járt az agyunk, mi történhet vele. Az édesapja is nagyon büszke rá, hamarosan ő is ideér, most először járunk így együtt a táborban.
Szintén először jutott el a hatvani Bátor Táborba a Zsebi család, ők Pécsről érkeztek, illetve az édesapa és idő közben már a két idősebb gyermek is Budapesten dolgozik. A legkisebb fiú, Kolos egyszer csak nem tudott felállni, olyan fájdalmai voltak. Először még azt hitték, talán iskolába nem akar menni, aztán a fájdalom csak nem szűnt és elkezdődtek a hosszas vizsgálatok. Először Lyme-kórra gyanakodtak, hiszen a család sokat túrázott korábban. Két évbe telt, mire megkapta a diagnózist, közben átkerült Bajáról a Pécsi Klinikára, ahol kiderült, hogy reumatoid artritisze van, ami fiatal korban igen ritka autoimmun betegség, az immunrendszer teszi tönkre az ízületi porcokat, végeredményben súlyos mozgáskorlátozottságot okozva.
Az általános iskolás évei végét kerekesszékben töltötte, most már újra biciklizik, a tábori kalandparkban megdöntötte a rekeszmászás rekordját is.
– Végül kiderült, az egész egy tüdőgyulladásból maradt le, az az elvesztegetett két év volt a legrosszabb, amíg mindennel kezelték. Sokat fogyott, nem értették, miért van víz a tüdejében. A daganatkutatás hála Istennek negatív lett, szűkült a kör, mi lehet a baj – mondja az édesanyja, Éva. Neki elvált szülőként olykor a nagyobbik lányát kellett kivenni az iskolából, hogy vigye el Kolost kontrollokra, mikor ő a munkából épp nem tudott elszabadulni. Türelmesek voltak vele, de azt mondja, egy munkahely sem nézi a végtelenségig jó szemmel, ha neki épp azért kell elrohannia, mert most ér rá a szomszéd, aki segít a negyedikről lecipelni a kerekesszéket, hogy a fia levegőre mehessen. – Nagyon sok családról hallok, akiket egy ilyen betegség szétszakít, de minket ez csak összébb hozott. Tizenhárom éve váltunk el apával, és most is együtt vagyunk itt mindannyian.
Lélekmadarak
Nagy Éva mesél a Lélekmadár táborukról, ahová 2013 óta olyan családokat várnak, akik elveszítették a gyereküket, betegségben, balesetben, vagy még a születés környéki időszakban. – Egy éven belül három hosszú hétvégét tölthetnek velünk, ilyenkor az élményterápia gyászterápiával is kiegészül. Van egy arborétumunk,
minden ciklus végén ültetnek itt egy kis fenyőfát és egy rövid szertartással emlékeznek arra, miket éltek át itt közösen, és ünnepelik azt az életet, aki a részük volt.
Sok lélekmadaras család van, szeretnek visszajönni ide, ahol a szakemberek mellett a sorstársak segítettek nekik feldolgozni a mérhetetlen fájdalmat.
Mindenre felkészülve
A Bátor Táborban fogadnak daganatos vagy leukémiás beteg, krónikus bélbetegségekgel ízületi gyulladással, vérzékenységgel, diabétesszel élő, súlyos gerincferdüléses és szervátültetésen átesett gyerekeket. Őket a kórházi kapcsolattartók választják ki, majd az orvosszakmai team mindent mérlegelve eldönti, ki mehessen nyáron a kölyöktáborba (7-14 éves korig), és a kamasztáborba (18 éves korig). Egy gyerek általában háromszor kaphat meghívást. Aki idő közben nagykorúvá vált, két évvel később várják vissza önkéntesnek, és már dolgoznak egy alumni programon, hogy a fiatal felnőtt gyerekeikkel tartsák a kapcsolatot.
Minden turnusra hetven gyerek érkezik, akikkel 80-90 vagy még több önkéntes foglalkozik. A napirend változatos, a kalandparktól a kreatív foglalkozásokig, a játékos természetismerettől a cirkuszprogramig, este beszélgetéssel, tábortűzzel vagy éppen bulival. Naponta hatszor étkeznek, dietetikus által összeállított étrend szerint, minden speciális igényre fel vannak készülve. 24 órás egészségügyi felügyeletet biztosítanak, helyben intézik, ha épp aktuális egy labor, vagy gyógyszert kell beadni, és kapcsolatban állnak a hatvani kórházzal is.
Ősszel családi táborokat tartanak a 7 évesnél fiatalabb gyerekeknek, ide szülők és testvérek is jöhetnek, az anyáknak és apáknak külön programokat is tartanak, melyek során erőt meríthetnek a sorstárs közösségből. Sokszor barátságok alakulnak, amelyek a tábor után is megmaradnak, és az éjjel-nappal szolgálatban lévő szülők talán évek óta először pihenhetnek, mert tudják, hogy a gyerekük itt biztonságban van.
Mentális egészség fejlesztés
A 15-19 évesek 4,6 százaléka szorongásos zavarokkal küzd a WHO felmérése szerint, a Covid mentálisan különösen súlyosan érintette a kamasz és a fiatal felnőtt korosztályt. Hazánkban a depresszió már most népbetegség: minden tizedik ember a mindennapi feladatok ellátását nehezítő lelki-egészség problémákkal küzd. A mentális egészség fejlesztésében több mint 20 éves tapasztalattal rendelkező Bátor Tábor ezért májustól Felhők felett címmel online magazint indított, hogy a tábor üzenete és eszmeisége minél többekhez eljusson.
