;

Népszava;sajtószabadság;tartalomszolgáltatás;fake news;

- Olcsó hírnek „fake” a neve: Fizetőkapukkal harcol a világsajtó a propaganda ellen

Míg tőlünk nyugatabbra magától értetődő, hogy a hírek piacán a frissességért és a hitelességért, vagyis a minőségért és az ehhez szükséges független szakmunkáért (tudás, idő, energia) fizetni kell, addig idehaza csak a lakosság hét százaléka fizetne a hírekért. Miért is fizetne, ha ingyen megkaphatja őket? A Social Dilemma című Netflix-doku érzékletesen magyarázta, hogy „Ha nem fizetsz valamiért, akkor te magad vagy a termék”. Egy briganti hentes is súlyos ráfizetés lehet, hát még mibe kerül egy haszontalan, cserébe roppant költséges kormányzat, aki a szabad választást sem hagyja meg!

Romlott húst nem csak elvből nem eszik az ember. Rosszul lenne tőle, sokáig csak hálni járna belé a lélek, a termelésből is kiesne, és egy ideig rá se tudna nézni a nagymama wiener schnitzelére. Csapás csapás hátán. A kolbászt is bizalmi terméknek tekinti a magyar, és leginkább csak abban hisz, aminek a minősége felől kétsége sincs, mert maga töltötte. A híreknek mégis sokan hajlamosak vakon hinni. Hogy időközben a tévét, a lapot, a rádiót a pártközpont (vagy ahhoz lojális, tehát eleve alkalmatlan) brigád szerkeszti? Ügyet sem vetnek rá. A tévében mondták, interneten írták, tehát igaz (vö. nyugati liberális hordák fogják feldúlni a választások napján Budapestet, kormánypropaganda, 2018). Ha nem írnak róla, akkor pedig nincs is (vö. Hadházy Ákos korrupcióinfóit hiába keresnénk a kormánybarát felületeken, a Fidesz-holdudvar hajmeresztő gazdagodása nincs a topikok között).

„Hiszünk abban, hogy az újságírásnak megvan az az ereje, ami az olvasó életét gazdagabbá és teljesebbé, a társadalmat pedig erősebbé és igazságosabbá teszi” – hirdeti a The New York Times mottója, miközben heti 0,5–075 eurós kedvezményes előfizetési lehetőségekkel kínálják magukat.

Árukapcsolás nem is oly burkoltan: ha számodra ezek fontos értékek, fizess értük! 

A brit Guardian is támogatást kér, havi 2–15 eurós lehetőséggel, hasonló szándékkal, a sajtószabadság világnapjára, május harmadikára utalva. „A szabad sajtó világszerte veszélyben van. Meg kell védenünk, újra kell élesztenünk. Ha hagyjuk meghalni, akkor elnézzük, hogy Putyin, Trump, Erdogan és Hszi mérgezzék a valóságot, és azt terjesszék” – írják. Ingyenességet ígérve, miáltal pontos információkkal felvértezve küzdhetnek a propaganda, a cenzúra és a félretájékoztatás ellen.

Az angolszász tradicionális hírpiacon másfél évtizede kezdődött a nagy és költséges online szerkesztőségek előfizetéses finanszírozása. A print lapok hamar fenntarthatatlanná váltak a kizárólag internetes, tehát sokkal olcsóbban működő felületek megjelenésével, és a válságok is megtépázták őket. A hirdetők megroppanása azonnal kihatott a bevételeikre (akkoriban durván kétharmadrészt a hirdetésekből éltek a periodikák, egyharmadot tettek ki az előfizetések és áruseladások.) A gazdaság megtorpanásával számosan lehúzták a rolót vagy ritkították a megjelenéseiket. Amivel nincs is semmi baj, a szívfájdalmon túl; többük kétszáz éve működött, és senki nem ígért számukra örökkévalóságot.

Az online világ az okoseszközeivel értelemszerűen alakította át a hírfogyasztási szokásokat. Mindenkor, mindenhol kattintásnyira vannak a legfrissebb információk, kávézóban tegnapi híreket böngészni nem a legtrendibb elfoglaltság.

Pedig az értékrendet és szakmaiságot egyszerre közvetítő szerkesztettség komoly érték, 

mert ily módon nem kell kiolvasni az internetet, és előzetes tudást feltételezve szelektálni és mérlegelni (folyamatos fact-check) a tájékozottságért. Ezt az azonos szerkesztőségben készülő online sem tudja, mert a mégoly azonos idejű hírfolyam beláthatatlan. Nincs címlap, nincs lapszél, és nincs utolsó oldal sem. Ha a print egy játékfilm nyitó és záró képsorral, a rovatok, a műfajok és a szerzők dramaturgiájával, akkor az online hírfolyam egy élő közvetítés, aminél nincs pontosabb ugyan, de időigényesebb és kimerítőbb sem. (A 2020-ban az Oxfordi Angol Szótár által az év szavának választott doomscrolling, vagyis végítélet-görgetés jól jellemzi, amikor képtelenek vagyunk abbahagyni a hír- és kommentfolyamok olvasását – a szerk.)

Állami híráruház

A Reuters Institute Digital News 2019-es jelentése 38 országban vizsgálta a hírfogyasztók tájékozódási és fizetési hajlandóságát. Ez alapján a felhasználók 17 százaléka tekinti hírforrásnak a „fake news”-ban egyre gazdagabb közösségi médiát.

A magyarok 26 százalékkal a veszélyeztetettebbek között vannak, és a leghiszékenyebbek között is, hiszen csak 49 százalékuk tart az álhírektől. 

A brazilok 85 százalékkal vezetik a legóvatosabbak listáját, a hollandok 31 százalékkal a legnaivabbakét. Itt látszik ugyan valamiféle összefüggés az állam szabadságfoka és az állampolgári bizalomszint között, de nem valószínű a szoros korreláció: egy autokrácia felismerése nem hozza magával annak megszűnését, és a bizalom magasabb szintje sem feltétlenül jelenti Kossuth és Ráth lapszerkesztők paradicsomát.Nehéz elképzelni, de az értékes híreket sok helyütt fizetőkapuk mögött találni a térség országaiban is. Szlovákiában több mint tíz éve építik a Piano nevű előfizetéses rendszert, amihez akkoriban kilenc sajtóorgánum kapcsolódott: napi- és hetilap, folyóirat, offline és online televízió, hírportál. A terv bejött, internetes honlapjaik olvasottsága nem csökkent. A 34 felület tartalmai között havi 2,90, illetve évi 29 euróért lehetett választani akkor, a heti előfizetést 0,9 euróért adták. Néhol csak a véleményeket, vitacikkeket áraztak be, másutt a gazdasági újságírás elmélyült ismereteket igénylő cikkeit teljesen leválasztották az ingyenes tartalmakról.

Egy nap a sajtószabadságért

Május harmadika 1991 óta a nemzetközi sajtószabadság napja. Az ENSZ a Windhoek-nyilatkozat elfogadása előtt tisztelgett e dátummal. Ekkor fogalmazták meg az afrikai népek független és pluralista sajtóhoz való jogát. E napon a munkavégzésük során meggyilkolt újságírókról emlékeznek meg, és azokról, akiket a munkájukban akadályoznak. A sajtószabadságot az Emberi és polgári jogok egyetemes nyilatkozata deklarálta, és az 1791. évi francia alkotmány rögzítette először állampolgári jogként. Magyarországon az 1848. évi XVIII. törvénycikk törölte el a cenzúrát és nyilvánította ki a sajtószabadságot.

Zsolt Péter médiaszociológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatója nem gondolja, hogy a hírfelületek támogatása dolgában a posztkommunista blokkban jobb eredményeket érnének el nálunk. Sőt, azt valószínűsíti, hogy ahol liberálisabb a központi hatalom, ott talán lassabban ébrednek az emberek, hogy a tartalomért fizetni kell. – A médiának van egy olyanfajta „perverziója”, hogy minél rosszabb, annál nagyobb az objektivitásra törekvő hírek iránti kereslet. Szerintem már jobban állunk az előfizetési hajlandósággal – mondja, hozzátéve, hogy e hipotézis alátámasztására nem ismer naprakész statisztikákat.A kutatási igazgató szerint polgárosultabb honfitársaink akkor kezdtek el fizetni a tartalmakért, amikorra a médiumok jelentős része már kormányzati finanszírozású lett. A nagy áttörést a Telexnél látta, de korábban is voltak részsikerek a fizetős internetes tartalomgyártók erőfeszítéseiben. – Ha történetileg nézzük, az első újságokért fizetni kellett, méghozzá nem is keveset. Aztán beköltözött a lapokba a reklám, ami tömegek számára tette lehetővé a hírfogyasztást (Penny-lapok). A reklám és a közéleti témák találkozása magával hozta a bulvárosodást (tabloidizációt), de a reklám elvben biztosíthatta a politikai függetlenséget.

Az olvasók azonban hozzászoktak a szinte ingyenes hírfogyasztáshoz. Hogy mégis miért voltak hajlandók például az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában sokan pénzt kiadni a médiatermékekért? – Ahol erős médiaetikai standardok alakultak ki, amelyeket a közönség is megszokott, ott később hajlandók voltak fizetni az olvasók a megszokott minőségért – véli Zsolt Péter. – A nagynevű újságok át tudtak térni az elektronikus verzióra, és az ingyenes riválisok nem sodorták el őket. Két dologra van tehát szükség: a társadalomban mély gyökeret eresztő médiumra, vagyis hagyományra, és polgárosult fogyasztóra. A Nyugat abból a szempontból is szerencsésebb volt nálunk, hogy a politikai hatalom nem akarta felvásárolni a médiatermékeket.

Vagy akarta, de nem tudta. Maradt a befolyásolás kísérlete.

Idehaza a Fidesz tette világossá a 2000-es években: média nélkül nincs győzelem. 

De arra aligha gondolt bárki, hogy az ideológiai barátnak tekinthető médiumok mellett a politikailag természetszerűleg neutrálisakat (megyei lapok) és a közmédiumokat is megszerzi. Emlékezetes, hogy Heinz-Christian Strache egykori szabadságpárti osztrák alkancellár milyen elismerően szólt az Orbán Viktor által létrehozott médiakörnyezetről – részben ebbe a sóvárgásába bukott bele. Egy orosz milliárdos nő felültette: megszerzi neki a választási kampányra a legolvasottabb osztrák napilapot, a Kronen Zeitungot, persze nem önzetlenül. Kultúrállamban könnyebben elhasal, akit ingoványos terepre vezet a hatalomvágya.

Ne puskázzátok el!

Magyarországon kizárólag az előfizetők és adakozók jóvoltából kevés médium képes magabiztosan fenntartani magát. Egy ilyen média alapítására tett kísérletet 2018-ban Dudás Gergely, az Index egykori főszerkesztője a Politis című portál tervével, aminek egymilliós euró alapító költségét közösségi finanszírozásból igyekezett előteremteni. A rokonszenves terv ugyan meghiúsult, de az összejött (és aztán minden elemében visszautalt) 37,5 millió forint így is rekordösszegnek számított akkoriban. Az újságíró meg­győződésén a kudarc sem változtatott: az előfizetéses modell lehet a több közéleti és minőségi tartalom, valamint a politikától és a hirdetőktől való függetlenség elsődleges biztosítéka. Később a kormányhoz halálosan közel került Index szinte teljes egészében felállt szerkesztősége a Telexszel ért el korszakalkotó finanszírozási sikert, amiben a határokon átívelő hírverés és szabadságkampány is támogatta a munkatársakat. A hvg.hu és a 444.hu előfizetésért építi hűséges olvasói táborát, a hetilap ÉS cikkei reklámokért cserébe olvashatók.

A hírfogyasztók, közülük is az online médiumhasználatért nem szívesen fizetők lassan jutnak el a felismerésig, hogy az ingyenesség piactorzító, hitelességcsökkentő és fake-news-szaporító.

– Tanári tapasztalatom az, hogy amikor félév elején felteszem a kérdést, hogy létezik-e független média, akkor a mai levegőt beszívó fiatalok igen szkeptikusak. De az év végére rájönnek, hogy a felelősség az ő vállukat nyomja, nekik kell fizetni a tartalomért. Egy oktatónak nincs joga megmondani, hogy milyen irányultságú médiumért áldozzon valaki a pénzéből, de azt nagyon is fontos megtanítania, hogy áldoznia kell. A felismerést felgyorsíthatják a demokrácia működését megvilágító tanárok, civilek, szülők. Ha ezt nem tanítja meg a felnőttgeneráció a fiataloknak, és nekik a saját kárukon kell ráébredniük, megint elpuskázunk 30 évet – hangsúlyozza a kockázatokat Zsolt Péter.

Mobil a Népszava is

A Népszava mint a legrégebbi hazai napilap digitális fejlesztése is a sajtószabadság nemzetközi ünnepére esett. A Mobil Népszava a nyomtatott lap tartalmait fordítja át okoseszközökre, papír-, nyomda- és terjesztési költség nélkül, olcsóbban, és nemkülönben fenntarthatóbban. És vége a lépcsőzésnek, elég az elektronikus postaládáig menni érte. Miután a felülete internetes, sok mindenre alkalmas, amire a papír terjedelme vagy anyaga nem: képgaléria, grafikon, podcast, videó bármennyi elfér rajta, archívumot is kínál, és a csakis mobilon elérhető 17. oldala is fellapozható. Ezek a 150 éves újság történetének legújabb lapjai…