;

választások;interjú;Törökország;Recep Tayyip Erdogan;

- Törökország, avagy mindig van esély az egyre autoriterebb rezsim leváltására

Törökország választ. A vasárnapi szavazás tétje óriási: marad-e a húsz éve hatalmon lévő Recep Tayyip Erdoğan és pártja, az AKP (Igazság és Fejlődés Pártja), vagy az ellenzéki jelölt, Kemal Kılıçdaroğlu ír történelmet. Egeresi Zoltán Törökország-szakértővel előzményekről, következményekről, Erdoğan szavazóbázisáról és választási esélyekről beszélgettünk.

– Aki nem ismerné a török politikai életet, annak hogyan magyarázható el dióhéjban, hogy húsz éve ugyanaz a párt van hatalmon?

– A választ három pontban foglalnám össze. Mióta Törökországban 1950 óta többpártrendszer van, azóta jellemzően jobbközép, konzervatív pártok adták a kormányt, általában egy nagy párt, amely több cikluson keresztül is hatalmon maradt. Az ettől eltérő időszakokban rövid életű kormánykoalíciók próbálták irányítani az országot, főként amiatt, mert ez a jobbközép erő megoszlott. Erdoğan hatalmi háttere, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) pontosan ilyen jobbközép, konzervatív erő, tehát hagyományosan a legszélesebb társadalmi rétegre támaszkodhat, akinek szemében nem volt érdemi kihívója. Az sem elhanyagolható, hogy az AKP jelentős társadalmi szervezetté fejlődött: a párt tizenkét millió tagot számlál a hatvanmillió szavazóval rendelkező országban. A többi párt jóval kevesebb taggal rendelkezik, nem is lehet a jelentős vidéki bázissal rendelkező AKP-val összemérni őket. Végezetül a jelenlegi nehézségek ellenére azt sem szabad elfelejteni, hogy az AKP első időszaka, nagyjából az első tíz éve a gazdasági felemelkedés időszaka volt. Külpolitikai sikerek, az uniós csatlakozási tárgyalások megkezdése növelte a kormány népszerűségét, rengeteg külföldi cég települt az országba,

átütő erejű gazdasági fellendülés jellemezte Törökországot. Ez tette lehetővé, hogy az AKP hatalma megszilárduljon, majd megkezdődhessen egy autoriterebb irányba hajló, a mai napig tartó építkezés. 

Ebben sikerült kialakítani egy kormánypárti médiatúlsúlyt, amely alapvetően képes befolyásolni a közhangulatot.

– Nemrégiben nyilatkozta, hogy a köztársaság megteremtője, Kemal Atatürk nem volt demokrata. Ez a tradíció természetes folyamat velejárójaként öröklődik tovább az országban?

– Részben Oszmán Birodalmi örökség, részben történelmi tapasztalat Törökországban (lásd: függetlenségi háború, 1919-1923), hogy a túléléshez erős állam szükséges. Atatürknek sikerült a török Trianonból, az 1920-ban aláírt sevres-i békéből egy lényegesen kedvezőbb helyzetet kiharcolnia (lausanne-i béke, 1923). A következő száz évben a mindenkori vezetés, legyen az a hadsereg vagy a civil kormányzat, gazdasági és (biztonság)politikai válságok idején igyekezett a vezetést megtartani, erősíteni a hatalmát akár a demokratizálódás vagy politikai kihívók ellenében. Atatürk idején is volt két többpárti próbálkozás, de ezek nagyon gyorsan lekerültek a napirendről, s maradt az egypártrendszer. Ez a fajta kormányzás nem volt teljesen idegen a két világháború közötti Európában sem. A jelenlegi Törökország jelentős mértékben eltér a száz évvel ezelőttitől. Többpártrendszer van, és noha 2018-tól elnöki rendszert vezettek be az országban, megvan a lehetősége a jelenlegi vezetés leváltásának. Emiatt is megy a nagy kampányolás, a bombasztikus ígérgetések és látványos fizetésemelések – amennyiben nem lenne tétje ennek a választásnak, ezekre ilyen formában nem lenne szükség, s nem 51-52 százalékra várnák az elnöki választás győztesét, aki könnyen lehet, hogy nem is Recep Tayyip Erdoğan lesz.

– A törökök könnyen törődnek bele az állandóságba, a változtathatatlanságba, az új felé nehezen nyitnak?

– A szegényebb rétegek, a vidéki, vallásos, falun élő, és nem kurd vagy alevi törökök szemében Erdoğanon kívül szinte senki nem jöhet szóba, annyira polarizált a török társadalom. Van ugyan olyan réteg, amely már jóval hamarabb elmozdította volna az elnököt, dehát demokrácia van, az elnök választások útján váltható le, s noha könnyebb helyzetben van, hiszen a média őt támogatja, de a lehetőség a változásra mindig adott. Vannak, akik úgy látják, hogy belefáradt a társadalom a húsz éves Erdoğan-kormányzásba, sok fiatalnak egy majdnem hetvenéves ember nem tud mit mondani (persze nekik az öt évvel idősebb kihívója sem), mások meg abban a tudatban élnek, hogy nincs jobb alternatíva.

– Az olyan gesztusok megtétele, mint 2020-ban a Hagia Szophia múzemuból mecsetté alakítása milyen rétegeket céloz meg?

– Ez nem újkeletű, az iszlamista réteg régi óhaja volt. Beleillik abba, hogy konzervatív, iszlamista kormány van hatalmon, amely próbál a saját szavazótátáborának kedvező lépéseket tenni. Az első tíz évből ismerünk hasonlóan megosztó témát, például a fejkendőviselés kérdését, ahol a szekuláris rétegek (s a hadsereg) nehezményezte az engedélyezését állami intézményekben. Az AKP itt azt érte el hosszas viták után, hogy aki akarja, viselhesse – de nem tette kötelezővé. A kérdés az utóbbi tíz évben a korábbiakhoz képest le is került a napirendről. Annak fontosabb hatása van, hogy az oktatást átszervezték, és egy konzervatívabb, vallásos oktatási értékrendet közvetítenek a társadalom felé. Persze a vallásoktatás bevezetését a közoktatásba a hadsereg kezdte el az 1980-as évek elején, ez nem az AKP találmánya volt, de a tendencia folytatódott, különösen az utóbbi tíz évben.

A mostani választáson a mozgósítás eleme a konzervatív értékek, a család fontosságának hangsúlyozása az ellenzéki „LGBTQ” ellen. 

Mindemellett azt se felejtsük el, hogy óriási osztogatás zajlik az utóbbi hónapokban és napokban: emelték a minimálbért, a közigazgatási béreket, számos jelentős projektet átadtak. Összességében próbálja a kormányzat javítani a közhangulatot. Teszi mindezt elég ügyesen, mert pár hónap alatt növekedett a jelenlegi államfő népszerűsége.

– Az ellenzéki elnökjelöltről, Kemal Kılıçdaroğluról mit tudunk, mi az Ő programja?

– A hatpárti, megjegyzem, nagyon színes koalíció támogatta Kılıçdaroğlu, egyben az ellenzék legfontosabb üzenete, kvázi programja, hogy minden, ami nem Erdoğan, magyarul: a parlamentáris rendszer visszaállítása, gazdasági prosperitás és egy demokratikusabb ország. A kampány, mint bármelyik európai országban, a szokásos: az infláció és a munkanélküliség visszaszorítása, az ország sikeres pályára állítása, egyszóval az ilyenkor jól bevett ígéreteket tűzte zászlajára az ellenzék. Az erdoğani politika eddig zömmel arról szólt, hogy a gazdasági növekedés érdekében elengedje az inflációt. A jelenlegi pénzromlás oka számos külső tényező mellett az alacsony kamat, ami a kamatpolitika következménye. Ha Kılıçdaroğlu jóval alacsonyabb inflációt akar, s emelné a kamatot, az recesszióhoz vezethetne (bár a kilátások így sem a legjobbak, mert a legfontosabb piac, az EU lassul), ami a jövő tavaszi önkormányzati választások előtt politikai hazárdírozás lenne. A másik izgalmas kérdés, hogy annyi év és sok választási vereség után hatalomra kerülve az új államfő valóban megindítaná a parlamentáris rendszer kiépítését, a saját hatalmának korlátozását, úgy, hogy egy széthúzó koalíció áll mögötte, aminek a jelenlegi közvéleménykutatási adatok szerint nem biztos, hogy kényelmes parlamenti többsége lenne.

Ahogy az autoriter hatalom beleremeg: felül Erdogan, alatta az ellenzéki koalíció támogatottsága a választásokhoz közeledve

– Törökországban a média, finoman szólva, nem független, az elmúlt húsz évben a szólás- és sajtószabadság rengeteg csorbát szenvedett. A politikai okokból börtönbe zárt újságírókat egy kormányváltás kiszabadítaná?

– Nem vennék rá mérget. A bebörtönzött újságírók jelentős része terrorizmussal vádolt kurd és gülenista. Pár ember akár kiszabadulhat, javulhat a szólásszabadság helyzete, de jelentősebb, érdemibb változás nem prognosztizálható, főleg rövid távon. Elképzelhető valamifajta nyitás a kurdok felé, több lehetőséghez juthatnak az önkormányzatok berkein belül, azonban hosszútávon visszatérhet a velük szemben alkalmazott szigor, ahogy az elmúlt száz évben – oldaltól függetlenül – minden török kormány hajlandó volt katonailag beavatkozni a keleti, kurdlakta terülteken az ország határainak megőrzése érdekében. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy annak idején, legalább tíz éven keresztül Erdoğan is szorgalmazta a jó viszony kialakítását a kurdokkal, nem söpörte szőnyeg alá a kurdkérdést, aztán bel- és külpolitikai okokból mégis beállt egy kiélezett helyzet az utóbbi években. Ez a dinamika tehát benne van a mindenkori Törökországban.

Egresi Zoltán

– Az ellenzék mennyire vonja felelősségre Erdoğant a februári földrengés mentési munkálatainak csúszásáért, a bürokrácia hibáiért? Benne volt ez a kampányban mint elmarasztalás, vádpont?

– Téma a földrengés, de nem ez a központi kérdés. A katasztrófa nem járt akkora népszerűségcsökkenéssel, mint azt sokan gondolták. A földrengéskérdés évek óta probléma, a török lakásállomány helyzetén senki nem lepődött meg, ezzel tisztában vannak a helyiek. A maga szintjén az egész társadalom – a tulajdonosoktól kezdve a kivitelezőkön és az önkormányzaton keresztül – érintett a jelenlegi helyzet kialakulásában.

Akárki is van hatalmon, a házak ugyanúgy összeomlanak. 

A mentés körüli nehézségek ellenére, aki a török tévéből tájékozódott a földrengés napjaiban, azt szűrhette le, hogy a kormány a helyzet magaslatán van, érkeznek a mentőalakulatok, a külföldi csapatok, ígéretet tettek, az építési vállalkozókat felelősségre vonják, előbb-utóbb minden megoldódik.

– Erdoğant 1997-ben vallási gyűlölet szításának vádjával tíz hónapos szabadságvesztésre ítélték, ebből négy hónapot ült le. Túlzó állítás, hogy börtönbe kerülhet újra Erdoğan?

– Meggyőződésem, hogy igen. Az ellenzék kommunikációja azt erősíti, hogy senki nem akar boszorkányüldözést. Ez nyilván taktikailag érthető, mivel nem éri meg ráijeszteni az AKP-s szavazótáborra.

Egeresi Zoltán 

Törökország- és Balkán-szakértő. A Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok és az Eötvös Loránd Tudományegyetem történelem szakán végzett. Doktori disszertációját Törökország balkáni külpolitikájáról írta. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos munkatársa, a Stratégiai Védelmi Kutatóintézet kutatója. 

Míg tőlünk nyugatabbra magától értetődő, hogy a hírek piacán a frissességért és a hitelességért, vagyis a minőségért és az ehhez szükséges független szakmunkáért (tudás, idő, energia) fizetni kell, addig idehaza csak a lakosság hét százaléka fizetne a hírekért. Miért is fizetne, ha ingyen megkaphatja őket? A Social Dilemma című Netflix-doku érzékletesen magyarázta, hogy „Ha nem fizetsz valamiért, akkor te magad vagy a termék”. Egy briganti hentes is súlyos ráfizetés lehet, hát még mibe kerül egy haszontalan, cserébe roppant költséges kormányzat, aki a szabad választást sem hagyja meg!