- Ráolvasás, szellemidézés - Szőcs Petrával A gonosz falu legszebb lakóiról

Ennyi film és a két verseskötet után hogy látja az irodalom és a filmezés kapcsolatát a személyes életében? Hogyan, miben hat vissza a költészetére a filmművészet?

Már nem bánom, ha a verseim néha filmszerűek, és fordítva. Eleinte kínosan ügyeltem rá, hogy ez a két terület véletlenül se érintkezzék, ne befolyásolja az olvasást annak tudata, hogy az írója filmes is, és ne a filmszerűség felől kezdjék el értelmezni a verseket, hiszen ez részletkérdés. A gonosz falu…-ban már „filmes” versek is szerepelnek, mert az elmúlt kilenc évben több filmet is forgattam, és erről, vagyis főként a filmkészítésről (is) tudtam írni. Ez főleg praktikus problémaként érdekelt: a folyamat hervasztó hétköznapisága jól használható közegként vagy lírai témaként. De nemcsak mint téma volt adott a filmezés, hanem talán a látásmód is filmesnek mondható, ez főleg a vágásban, azaz szerkesztésben nyilvánult meg.

Azért is érdekelt ez, mert érdekes módon az új kötetében található Az áthaladó című „vers” valójában egy fénykép. Ennek a fényképnek mi a története? Volt esetleg olyan fázis, amikor még több fényképet szeretett volna a kötetbe rendezni?

A Tizennégy arckép a monasztikus szigetről címet viselő ciklusban eredetileg több fotó is szerepelt, de aztán rájöttem, hogy nem akarok egyetlen konkrét arcképet sem, hiszen a versek az arcképek, és akkor elég egyetlen távoli profil, ami esszenciálisan különbözik a versektől. Az áthaladó kábé úgy viszonyul a bezárt betegekhez, mint fotó a vershez.

Több versben is előkerülnek különböző fényképek (Tarkómon a férfi, Egy katasztrófakutató naplója, Johnny Ma hangja), illetve az arcképeknek is nagy szerep jut. Ezekben az esetekben konkrét fotókból indult ki, vannak ilyen talált tárgyai a kötetnek?

Vannak, és másfélék is, régészeti leletek (a közelünkben, Óbudán sok ásatás folyt, a házak római katonai temetőre épültek), lebontott textilszobrok, ilyesmik. A fényképnézés megkönnyíti a versírást. Irigyeltem Oravecz Imre és Rakovszky Zsuzsa fényképes verseit, amikor olvastam őket. Az említett versek közül csak a Tarkómon a férfi íródott konkrét képből, a neten találtam egy furcsa rajzot, már nem emlékszem, mit írtam be a keresőbe, azt hiszem, valami olyasmit, hogy kétnemű sziámi iker, és akkor kijött ez a lény, aki állítólag nem is létezett, de az egyik fele nagyon gonosz volt, és tönkretette a másik felének az életét.

Az emlékezés, „szellemidézés” már az első könyvében is hangsúlyos volt.

Kevés izgalmasabb téma van a szellemjárásnál, illetve szellemidézésnél. A gyászmunka része is, persze kérdés, hogy mit nevezünk szellemidézésnek vagy szellemnek. Tágabb értelemben a halott megszólítása is lehet szellemidézés, pedig lehet, hogy csak egy megkezdett beszélgetést folytatok, vagy megszokásból gondolok rá élőként. Nemrég újraolvastam a Hamletet, és megerősített abban, hogy a szellemmel való társalgás az élőt is szellemszerűvé teszi. Ez az átváltozás mindig érdekelt, akárcsak a sokat tudó, de alapvetően vesztes pozícióból induló szellem megszólalásának lehetőségei. Például Shehan Karunatilaka új regényében (A 2022-es Booker-díjas The Seven Moons of Maali Almeida – G. Á.) lenyűgöző az egyes szám második személyű én-elbeszélő, aki egy felrobbantott fotós szelleme.

A kötet „monasztikus szigetvilág” és azok különös, furcsa lakói köré épül. Azt olvastam, részben a Velencében található San Servolo szigete ihlette, ahol egy ideig tartózkodott is. Hogy került oda?

San Servolón tartják a Biennale College Cinema workshopjait. Ott fejlesztettük a nagyjátékfilmemet, a Dévát, így egy év alatt ötször is jártam Velencében. Azt hiszem, a városnak bármely negyede ugyanígy megfogott volna, egyedül Cannaregión nem szeretnék lakni a hideglelőssége miatt. San Servolón az elszigeteltséget szerettem, azt, hogy semmi mást nem lehetett ott csinálni, csak dolgozni és egymással beszélgetni.

A „gonosz falu legszebb lakói” elég karnevalisztikus figurák. Feltűnik itt sziámi iker, pálcalábú madár, óriás, törpe, szellem és „kétarcú” ember, mindez egy hiedelmekkel, babonákkal teli, ráadásul járvány sújtotta környezetben. A filmjeit is jellemzik persze a szokatlan, erős figurák. Továbbépítette most ezt az alkotói koncepciót? Egyáltalán mennyire érdekli a folklór szürreálisabb, akár horrorisztikusabb világa?

A kötetben valóban szerepelnek ráolvasások részletei, főleg a Nagyidőben és az Egy katasztrófakutató naplójában. Salamon Anikó fiatalon meghalt folklorista munkái indítottak el ezen az úton, a Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák fontos olvasmányom volt. A ráolvasásokban az a legmegindítóbb számomra, hogy valakik ennyire akartak valamit. Később pedig minderre jól rímelt a velencei pestisjárványok babonás világa.

Erre a közegre utal egyébként a Leo­nora Carrington képe alapján készült kötetborító is; a művész a szürrealizmus kiemelkedő alakja volt, de mintha itthon kevésbé lenne ismert. Most jelenik még meg csak az első regénye magyarul. A festményei mellett az írásai is hatottak önre esetleg?

Megrázó a vallomása, a Down Below, melyet Marina Warnernek mondott tollba. Ebben őrületének időszakáról számol be, arról a néhány hónapról, melyet egy santanderi szanatóriumban töltött, miután elszakították szerelmétől, Max Ernsttől. Ezután robotnak gondolta az emberek zömét: „Ebben a pillanatban észrevettem, hogy Frau Asegurado mögöttem áll, mint egy porszívó.”

Korábban fontos olvasmányaként említette Szentkuthyt, Kassákot – és meglepő módon Johan Huizingától A középkor alkonyát. Mit talált meg utóbbinál, ami vissza-visszahívta az olvasáshoz?

Legjobban az olyan formaságok le­írása fogott meg benne, mint hogy a francia királyok temetésén kötelező volt hangosan veszekedni. És az az érzés maradt meg nagyon erősen, hogy mintha még mindig a középkorban élnénk.