Rettenetesen féltem, hogy megölnek, de felmásztam az erdőben a hegyoldalon a legtetejére, és még mindig éltem. A hegytetőről egy nagy zöld fennsík nyílt, annak közepén pillantottam meg a konyhás nénit. Nagyon csodálkoztam, hogy mit keres ott a konyhás néni. Valahogy úgy képzeltem, ha felérek élve, győztem, és pont. Nem számítottam erre az elrablós-kiszabadítós történetre, amit a táborvezetőség beépített a számháborúba. Sajnos nem magyarázták el előre, mit kell tennem, ha elérem a megkötözött konyhás nénit; nyilván nem számítottak arra, hogy bárki eléri a gyerekek közül, főleg egy lány, anélkül hogy leolvasnák, vagy bunda volt az egész, és eleve megvolt az a pár fiú, akik majd kiszabadítják a konyhás nénit. Le voltak osztva a szerepek, előre meg volt írva a forgatókönyv, ki nyer, ki veszít, én meg csak egy gyalog voltam, aki oktondi módon belezavart az egészbe, mert azt hitte, bármilyen szerepe lehet az események alakulásában. Nem, itt csak hulla lehetsz, ha leolvasnak, vagy túlélő lehetsz, ha ügyesen elbújsz és összehúzod magad, meglapulsz az aljnövényzetben. Szóval torkomban dobogott a szívem, ahogy álltam az erdőszélen, és magam számára is váratlanul, vakmerően (szó szerint vakon, és értelmetlenül merészen) halálfélelemtől reszketve, elkezdtem rohanni középre a konyhás néni felé. Így futhattak üvöltve a halálba, önmagukat hergelve egy utolsó óriási adrenalinlöketre Napóleon katonái Waterloonál. Én némán futottam, de belül egyetlen nagy sikoly voltam. Öngyilkos futás volt, de nem bírtam már várni, elvesztettem a türelmemet, még meghalni is jobb, mint reszketni az erdőszélen, rettegni, hogy mikor olvasnak már le, mert minél tovább élek, nyilván annál közelebb kerülök az elkerülhetetlen kiiktatásomhoz. Itt nem osztottak nekem lapot a túléléshez. Talán valahogy kibekkelhettem volna a számháború végéig élve, de nem bírtam elviselni a halálfélelmet. Szó szerint a vak rettegés ugrasztott ki az erdőből, akárhogy is, csak legyen már vége a kínnak.
„Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.”
és még annyi, hogy
„S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.”
Mintha puskából lőttek volna ki, rohantam a konyhás néni felé a mezőn, senki se értette öngyilkos futásomat, szájtátva bámulták, nekik is kihagyott pár másodpercet a vekkerük. Ki ez a kiscsaj, és mit művel, normális ez? Ezért tudtam elérni a széket, amin ült egy asztal tetején. És mikor már áttörtem a védő sorfalat és ott álltam a néni mellett, csak kapkodtam a levegőt hülyén, hogy akkor most mi van? Ki kell kötöznöm? Nem elég, ha megérintem? Eredetileg egy totemoszlopra számítottam, amit majd meg kell érinteni, és akkor erre a megmérettetésre halhatatlan leszek, életben maradhatok. Nah, ekkor olvastak le.
Hihetetlenül büszke voltam magamra, de a táborvezetőség egyáltalán nem értékelte, hogy egészen a konyhás néniig verekedtem magam élve egy szál magam, nem hatotta meg őket, hogy nagy futásommal átírtam, sőt lebuktattam a forgatókönyvüket. Inkább ignoráltak. Eleve esélyem se volt felmászni az asztalra, kikötözni a nénit, és utána felemelni és elrohanni vele. Fél évszázad távlatából is azt mondom: BUNDA, BUNDA, BUNDA! Már hogy bírtam volna én el a konyhás nénit? Igenis: Bunda, bunda bunda! Nem rám méretezték ezt a győzelmet. 10 éves voltam és 21 kiló, a konyhás néni meg minimum négyszer annyi volt, gömbölyű és tömzsi. Én az életemet áldoztam egy eleve megvalósíthatatlan célért. Mégse cseréltem volna semmivel el hősi halálomat egy reszketeg életben maradásért az erdőszélen. Hősiességem tudata feldobott, és követeltem a választ a táborvezetőségtől, hogyan is képzelték ezt, mit is kellett volna tennem a győzelemért?
Ugyanez a táborvezetőség már máskor is rútul cserben hagyott. Tatára utaztunk épp táborba, és a fiúk vadultak a vonaton, az volt a fantáziadús játékuk, hogy eszeveszett sebességgel üldözték egymást, és a kocsik közötti ajtókat kicsapkodták. Én sajnos gyanútlanul álltam az egyik mögött a vécé előtt, és ahogy a táborvezető pajtás úr fia tiszta erőből kivágta az ajtót, a könyökömet rányomta az vécéajtóra a kifordult csuklómmal. Reccs. Leguggoltam, mert émelyegni kezdtem, vonatunk épp befutott az állomásra. Először fel se tudtam állni, úgy emeltek fel, és rám szóltak, hogy ne hisztizzek. A peronon újra leguggoltam, és sugárban hánytam ki a Bambit. Megint rám szóltak, hogy hagyjam abba már a hisztit, elég volt, álljak fel és induljak, feltartom az egész csapatot. Nagy nehezen felálltam és tovább émelyegtem, egészen a táborig sok kilométeren át. Meglepetésemre senki, de senki nem volt hajlandó komolyan venni a sérülésemet, még másnap se, pedig akkorra már kékre-zöldre-lilára dagadt. Majd elmúlik, mondta Maca pajtás, a tábori nővér. El se tudták képzelni, hogy a táborvezető pajtás úr fia komoly sérülést okozhatott nekem. Ki akart volna panaszra menni a táborvezető pajtás úrhoz a vaduló fia miatt? Na, ugye. Egy héten át szidtak, hogy lusta vagyok, mert nem dolgozom a körletrendezésen, sátordíszítésen, nem tudtam varrni a fájó csuklómmal, és mosakodni meg fésülködni se tudtam, rengeteg hajam volt, egy nagy kócos lobonc, azt csak két kézzel lehetett volna fésülni, de kiadták parancsba a többieknek, hogy nem segíthetnek nekem, hogy leszokjak a hisztiről.
Dolgozott egy idősebb megértő szépfiú a konyhán, neki pöfögtem napokig, és egy hét után elintézte, hogy bevigyenek a tatai kórházba röntgenre. Meglepődtem, mikor végül ráálltak, de Maca pajtás megmondta, hogy csak azért küldenek be, hogy vége legyen a panasznapnak, és bebizonyítsák nekem, hogy kutya bajom. Csutak Feri, egy kedves, szelíd, lomha óriás fiú vitt be a tábor kocsiján. És amikor kijött az orvos a röntgenből a képekkel, és elkezdte mutogatni a törések nyomait, láthattuk, hogy két helyen is el volt törve. Ekkor kezdtek ömleni a szememből a könnyek, addig egyáltalán nem sírtam, csak mániásan ismételgettem, hogy fáj, fáj, fáj, és sziszegtem is hozzá. Csutak Feri csodálkozva kérdezte, most meg mit sírsz?, most már minden rendben lesz, kapsz gipszet. Őszintén nem értette. Én meg rámosolyogtam a könnyeimen át. Sírok, mert egy hétig senki sem hitt nekem, lustának, bomlasztónak hívtak, az úttörő-szellemiség megrontójának, de most bebizonyosodott az igazam.
Diadalittasan vonultam be a táborba a gipszemmel. Mindenki kussolt, kivéve az őrsvezetőm. Megrendülten bocsánatot kért, amiért nem hitt nekem, hanem a többiekkel együtt gúnyt űzött belőlem, de már késő volt, haza akartam menni. Túl sok megaláztatás ért, már nem tudtam felhőtlenül örülni a táborozásnak.
Érdekes, csak kétszer tört el csontom életemben, mindkétszer fiú törte el, de a második eset volt a durvább, mert az előre megfontolt szándékkal történt. Büntetésből törte el a kisujjam a híres zenész, mert nem mentem el vele. Késő este a barátaimra vártam az Egyetem presszó hátsó kistermében. Akkoriban még vezetékes telefonja is keveseknek volt, találkozni, csak úgy lehetett, ha spontán elmentél és becsöngettél a másikhoz, vagy a bejáratott törzshelyeken várakoztál, remélve, felbukkannak az ismerőseid. Üres volt a kisterem, csak én üldögéltem ott az ajtó mellett és a túlsó sarokban a híres zenész és barátja. A zenész nem volt az esetem, kinézetre se, de a zenéje se fogott meg, a szövegeit meg végképp nem értettem. Pedig nagy kultusza volt, és még az ismerőseim is szerették kórusban nyomni a dalait, úgyhogy ezt a véleményem inkább megőriztem magamnak. Akkoriban punkban utaztam, csak punk dalokban tudtam beszélni a világról és az aktuális problémáimról. A zenész haverja váratlanul átvágott a termen, és odajött hozzám. Nem lacafacázott, behízelgően smúzolva azonnal a lényegre tért, menjek el a zenésszel. Értetlenül néztem rá. Mi az, hogy menjek el vele? Csinálni mit? Tudtam, kicsoda, de nem voltunk bemutatva, és furcsa volt, hogy még ahhoz se vette a fáradságot, hogy áttolasson hozzám, és bemutatkozzon. Lehet, derogált neki, vagy egyszerűen nem akarta kitenni magát a visszautasításnak. Úgy gondolhatta, tekintsem megtiszteltetésnek, hogy egy darab felhasználható húsnak néz. A barát végül feladta, és visszament a zenészhez, aki fagyos tekintettel, rezzenéstelen arccal fogadta a hírt, hogy ajánlata nem érdekel. Kezdtem kínosan érezni magam, ezért kiültem a presszó előtti részre a Felszab téren. Nemsokára a zenész és haverja távozott. Ám öt perc múlva a zenész visszatért, és egyenesen felém tartott. Nem nézett rám, ahogy elhaladt mellettem, viszont villámgyorsan megragadta a kisujjam, tiszta erőből hátrafeszítette, reccs, majd eldobta, és haladt közömbösen tovább, mintha mi se történt volna. Késő este volt, és egy másodperc alatt lezajlott a kisujjtörés, ráadásul takarásban voltam, így senki se láthatta, mi történt. A mozdulatból azonnal tudtam, hogy egy kiszámított, begyakorolt és nem először alkalmazott büntetőfenyítésről volt szó. Előre estem a székből, és hánytam. Teljes sokkban voltam. A presszó személyzete egy darabig értetlenkedett, majd kérésemre taxit hívott az éjszakai ügyeletre. Hogy történt? – kérdezte a sebész, miután megnézte a röntgent, de nem válaszoltam. Sokan voltak kint a váróban, ezért nem szívózott, pedig láttam rajta, hogy érdekelte volna, nyilván nem ez volt az első eset, pontosan tudta, hogy néz ki a büntető kisujjtörés. Akkoriban a politikai rendőrség és a rendőrség még egy és ugyanaz a szervezet volt, legalábbis a fejemben. Ha feljelentem a zenészt, az olyan lett volna, mintha politikai feljelentést tennék ellene, ezt pedig elképzelni se tudtam volna. Fiatal, szimpatikus orvos volt, néma párbeszéd folyt köztünk, csak a szemünkkel megbeszéltük és le is zártuk az ügyet. Sok évtizeddel később felhívtam a zenész szövegíróját. Valamit el kell mondanom neked – kezdtem, és ő azonnal elkezdett jajongani – jaj, kérlek, ne, ne, ne! De nem kíméltem, ki akartam adni magamból, valamiféle elismerését szerettem volna a történteknek, mert csak így tudtam lezárni. Elmondtam az egész esetet, ő meg végigjajongta – jaj, jaj, jaj, tudom, tudom, tudom. Tudta. Pontosan tudta, hogy a legjobb haverja mit művelt a nőkkel, hogyan szadizta őket. Egyébként nem csak a nőket, egyszer egy férfit is combon szúrt.
– Sajnálom, tényleg – suttogta rekedten, elfúló hangon a szövegíró. A zenész akkor már halott volt.